A tanárok tiltakozása az orvosokat és az egyészségügyet is érinti
(Cici egészen megható módon kitűzte a fekete szalagot a gyönyörű bundájára.)
(– Cici, igazán büszke vagyok rád, még sohasem álltál ki semmilyen ügyért a kilenc életed során…)
(– Hülye vagy, gazdám!? Itt a tanári fizetésekről van szó, és miután én is okítom a népet egy ideje, bízok benne, hogy nekem is csurran-cseppen azért valamicske.)
(– Azt hiszem, Cici, itt nem egészen a bérekről van szó…)
(– Nem? Hát akkor a lelkesedésemnek is annyi… Talán jobb is, ha leveszem ezt a csoffadék, kis szalagot.)
Ezeket láttad már?
Sok orvos gondolja úgy, hogy nem kellene belefolyni a tanárok tiltakozásába, hisz az ő problémáik egészen más természetűek. A színhely kétségtelenül más, a probléma viszont véleményem szerint ugyanaz: ezen szakmák alacsony társadalmi megbecsülése. Az tévedés, hogy megbecsülni egy szakmát csak úgy lehet, ha teletömjük a szakemberek zsebét pénzzel, hisz már az is rengeteget javítana a helyzeten, ha biztosítva lennének a hatékony munka alapfeltételei. Hogy ez most kréta vagy kézfertőtlenítőszer, ezek után már csak részlet kérdése. Miután orvos vagyok, én elsősorban ebből a szemszögből fogom megközelíteni a problémát, de szerintem egyes észrevételek ugyanúgy igazak a tanárokra is.
Azt mindenki tudja, hogy az orvosok elvándorlása gondot jelent, azt viszont már kevesebben, hogy manapság évente kétszáz-háromszázzal kevesebb orvos végez az ötvenes évekhez képest. Vagyis ahogy a nagy létszámú évfolyamok orvosai nyugdíjba mennek, egyre kisebb létszámú évfolyamok lépnek a helyükbe. Az orvosi képzés sajnos nagyon drága, és a jelenlegi színvonal fenntarthatatlan lenne a külföldi hallgatók által befizetett tandíjak nélkül. A helyek száma azonban korlátolt, tehát nem lehet a végtelenségig növelni az oktatott hallgatók számát. Ha viszont csökkentjük a külföldi hallgatók mennyiségét, akkor növelni kellene az állami támogatás mértékét, különben a színvonal egykettőre zuhanni kezdene. A kérdés már csak az, hogy erre a megnövekedett létszámra egyáltalán lennének-e jelentkezők. Ha nem javítunk a szakma megbecsülésén, senkit se fogunk itthon tartani, ahogy senkit se fogunk meggyőzni arról sem, hogy érdemes erre a pályára lépni.
Mindenki hallott már egészségüggyel kapcsolatos rémhírekről, mégis elmondható, hogy a hazai orvosok felkészültsége összességében jó. A probléma az, hogy nincsenek biztosítva az alapvető feltételek. Azt nem mondom, hogy minden orvos szent, mert nyilván akadnak kivételek, csak azt, hogy a korházi fertőzések, műhibák és egyéb mulasztások hátterében valamennyire szerepet játszik az is, hogy az orvosok egy része folyamatosan túlterhelt, vagy olykor még kézfertőtlenítőszer sincs a kórtermekben.
Az orvosaink tisztában vannak a helyes gyógyítás mibenlétével, vagyis – kicsit átvitt értelemben – tudnak focizni, méghozzá egészen jól, de mit csináljanak akkor, ha nincsen se labdájuk, se egy nyamvadt stadion, amivel és ahol játszhatnának? Pedig egy ilyen meccsre feltehetőleg sokan lennének kíváncsiak, és bizonyára a lelátók se konganának az ürességtől…
