Ez a kiállítás bemutatja a személyiségzavarral, depresszióval élők mindennapjait: ne hagyd ki!
Pénzes Stefi a mi magyar Frida Kahlónk: bár emberpróbáló kihívások elé állította az élet, ő minden fájdalmát kreatív energiává alakította. Rajzol, ír és énekel – nem is akárhogyan – és feltett szándéka, hogy terápiás műveivel más emberekhez is közelebb hozza a mentális egészségügy fontosságát. Aki szívesen megismerkedne vele személyesen is, az október 22-én nyíló kiállításán megteheti.
<ŁŁŁ/>ŁŁŁ
Ha megnézem a rajzaidat, nagyon jól körülhatárolható a stílusod és a témáid is. De gondolom, ez nem volt mindig így. Honnan indultál, és hogy ismerted fel a rajz terápiás jellegét?
Valószínűleg már gyerekkoromtól kezdve terápiás jelleggel rajzoltam, csak nem tudtam róla. Nehezen koncentrálok sokáig egy adott dologra – főleg, ha az nem érdekel eléggé –, és ettől könnyen feszültté válok. Gyerekként valahányszor leültem tanulni, tuti, hogy egy idő után elkalandoztam és rajzolgatni kezdtem.
A téma nem tudatosan alakult ki. Sokszor érzem úgy magam az emberi kapcsolataimban, ahogy ezek az alakok kinéznek a rajzaimon. Nehezen fejezem ki az érzelmeimet mások felé, egyrészt, mert félek, hogy nem bírnák el a súlyukat, másrészt, mert szavaim sincsenek rá. Nekem ez olyan érzés, mintha meg kellene hozzá tanulni egy idegen nyelvet vagy összetett matekpéldákat kellene megoldanom. Megterhelő az agyam számára, így maradt a rajz. Többek között ezt, a számomra idegen nyelvet tanulom most terápián.
Ezeket láttad már?
Gyakran mondják, hogy a legtöbb depressziós/személyiségzavarral küzdő emberről nem gondolja a környezete, hogy problémái vannak, hiszen "olyan vidámnak látszik". Ez rád maximálisan igaz, a képeid viszont nagyon mellbevágók.
Éppen azért nehéz megérteni az emberi lényt, mert mindenki másfajta kommunikációt tanul meg a környezetétől. Én is elég becsapós vagyok, mert rajtam se a jót, se a rosszat nem látni egyértelműen. Amikor a legrosszabbul vagyok, sokszor felpörgök és szórakoztatok mindenkit, máskor meg nem tudok felkelni az ágyból.
Éppen ezért sok esetben nem okolhatók azok az emberek, akik nem veszik észre a jeleket, ha az adott ember azt minden erejével rejtegeti. Viszont, ha már tudunk a másik problémájáról, és valóban érdekel, hogy mit él át, érdemes megbízható forrásokból tájékozódni, hogy magunkat is segítsük a megértésben, vagy betarthassuk a másik ember határait.
Mik azok a mental health témák, amik leginkább hatnak a művészetedre?
Olyan témákkal foglalkozom csak, amik személyesen érintenek. Legelőször a depresszióval találkoztam, utána a pánikkal és a szorongással. Mivel ez már elég súlyossá vált és akadályozott a mindennapi életemben, nem volt elég a pszichológus, így pszichiáterhez mentem. Elkezdtem olvasni könyveket a témában, először a narcisztikus személyiségzavarról, mert gyanús volt számomra, hogy a környezetemben több embernél jelen van. Bánki György – A legnagyszerűbb könyv a nárcizmus[ról] című kötetében találtam rá a borderline személyiségzavarra, amivel azonnal tudtam azonosulni. A terápiám során megtudtam, hogy teljesítem a diagnosztikai kritériumokat. Ez a téma is gyakran megjelenik a rajzaimban, legfőképp a magány, az érzelmektől való eltávolodás vagy épp túlzott bevonódás, és a kapcsolatokhoz való görcsös ragaszkodás a legszembetűnőbbek szerintem.
Nem csak rajzolsz, de #nemverseket írsz és csodálatosan énekelsz. Olyannyira, hogy felvettek a Berklee College of Music-ra. A színpadon pedig szinte felszabadultabb vagy, mint bárhol máshol. Hogy csinálod?
Ez a helyzettől függ. A Berklee-felvételin minden voltam, csak felszabadult nem, mégis úgy érezték, hogy odavaló vagyok, amit azóta is alig hiszek el. Erre nem tudok konkrét választ adni, de hát ilyen ez a művészet-dolog; jobb esetben nem megfogalmazható. Nagyon izgulok fellépések előtt, mindig félek, hogy elfelejtek szövegeket, amiket amúgy már öt éve heti szinten énekelek. Egészen irracionális gondolataim vannak ezzel kapcsolatban. Az esetek többségében mégis, igazad van, nagyon felszabadult tudok lenni, hiszen ebben a helyzetben csak kiabálok bele a világba, azt mondom, amit akarok, senki nem tudja, mi áll az érzelmek hátterében. Más helyzetekben nem teheted meg, hogy csak érzel bele a világba – ahogy én szoktam – és nem magyarázod meg legalább magadnak, vagy a másiknak, hogy ez hogy alakult ki benned.
Van – a művészeteken kívül – olyan terápiás módszer, amit jó szívvel ajánlsz másoknak?
Én nagyon nagy terápia fan vagyok. Volt sok rossz tapasztalatom persze, de összességében hálás vagyok magamnak, amiért nem adtam fel. Nagyon sokat segít egy jó szakember, és nagyon sokat ront a helyzeten egy kevésbé jó, vagy szimplán nem nekünk való.
A másik nagy segítség számomra az információ. Minél többet tájékozódni, olvasni a témában, belépni Facebook-csoportokba, látni, hogy nem vagyunk egyedül. Youtube-on is van sok jó videóanyag a témában, tudom ajánlani Dr. Daniel Fox pszichológust, ő konkrét gyakorlatokat is javasol – bár sajnos csak angol nyelven elérhetőek a tartalmai.
Mit tanácsolsz annak, aki életében először találkozik a borderline tüneteivel?
Most ismétlem önmagam, de azt javaslom, hogy ha van hozzá türelme, nézzen utána alaposan. Ahogy ez sok személyiségzavarról elmondható, a BPD is egyénenként változó. Érdemes tudni, hogy felosztható alcsoportokra az alapján, hogy melyik káros viselkedésforma a legjellemzőbb az adott személyre. Itt is elmosódnak a határok természetesen, nem is kell ilyen szinten skatulyázgatni, de nekem segített a megértésben, hogy ezt megtudtam. Ehhez jó szívvel ajánlom YE Young – Sématerápia című könyvét.
Sajnos azt tapasztalom, hogy még mindig sokan stigmatizálják ezt a személyiségzavart, úgy viselkednek velünk, mintha egy csomó személyiségünk lenne és közveszélyesek lennénk. Nincs ember, aki jól tudna reagálni erre. Meg lehet kérdezni viszont, mint ahogy bárki mástól is, hogy hogy van, hogy kezeli az érzelmi ingadozásait, mik azok a helyzetek, amik ezt kiváltják, és mi az, amivel esetleg meg lehet nyugtatni. Igazából bármit, amit megkérdeznél olyasvalakitől, aki érzelmileg instabil fázisában van az életének. Hiszen a BPD másik elnevezése, ami kevésbé ismert, az EUPD – azaz "érzelmileg labilis személyiségzavar". Hozzám ez a kifejezés közelebb áll, nem hangzik olyan misztikusnak, mint a "borderline".
Hamarosan megnyílik az első kiállításod. Mire számíthat az, aki ellátogat oda?
Ez a kiállítás nem csak a grafikáimról szól, hanem a személyiségzavarral vagy depresszióval élők mindennapjait is szeretném bemutatni vele. Éppen ezért pszichológiai szakfogalmak köré csoportosítottam a képeimet és a #nemverseimet, bízva abban, hogy aki betér a Pótkulcsba, egy fokkal jobban megértheti ezeket a problémákat. Azért választottam a #triggerwarning címet, mert ezek a tartalmak sokak számára nehezek, megterhelők lehetnek. Mindemellett szeretnék egy biztonságos közeget teremteni, ahol az emberek, akik még nem találkoztak ilyen jellegű gondokkal, vagy épp ilyesmivel küzdenek, merjenek párbeszédbe lépni. Miután a közönség végignézte a képeket, játszom majd a Uknow Duo nevű zenekarommal, s más zenész barátokkal is, utána pedig szabad színpad, szabad szerelem, világuralom.
Stefi grafikáit és nemverseit megnézheted Facebookon és Instagramon , de mutatunk egy kis ízelítőt is!
