Multimilliárdos magyar lakásnézőnek adta ki magát, hogy manhattani luxuslakások panorámáját fotózhassa
A legtöbbünknek nem teljesen kellemes élmény, amikor lakásokat nézünk, akár bérlés, akár vásárlás céljából. Stresszes, időigényes folyamat a legmegfelelőbb hely megtalálása, ezer részletre, szempontra kell figyelni a kiválasztás során. Éppen ezért keveseknek jutna eszébe, hogy ilyesmibe fogjanak valós szándék nélkül, csak úgy, kíváncsiságból. Schmied Andrea pontosan ezt tette, mégpedig New York luxusnegyedében, kimondottan magasan elhelyezkedő, panorámás lakásokra fókuszálva, egy lyukas garassal a zsebében.
Ezeket láttad már?
Interjú: Dózsa Kamilla
Andit kikérdeztük a projektjéről, mindent megtudtunk a terv megszületésétől, a lakásnéző-milliomosfeleség alteregó kialakításán át a legemlékezetesebb pillanataiig, így tanácsait követve bárki utána csinálhatja. Kevésbé eltökélt szimpatizánsoknak pedig hamarosan megjelenő könyvét, a Private Views-t ajánljuk.
Mesélj kicsit magadról. Építészként végeztél, hogyan lettél mégis inkább képzőművész?
Dizájnt tanultam Barcelonában és városépítészként végeztem Londonban, de elég hamar rájöttem, hogy az a szakma nem nekem való. Épp elég dolog vesz minket körül ahhoz, hogy abból tudnunk kéne tovább gondolkodni. Ehhez képest a városépítészet mechanizmusai még mindig az egyre csillogósabb, magasabb és drágább beruházásokról szólnak, és ezzel fenntartják azt a rendszert, ami épp a vesztünkbe vezet minket. Így végül az egyetlen városépítészeti forma, amivel azonosulni tudtam, az az, hogy egyszerűen csak megmutatom a "nagyközönségnek", érthető és értelmezhető formában azokat az építészeti jelenségeket, rendszereket, amelyek felelősek a folyamatosan növekvő egyenlőtlenségekért一és naivan reménykedem benne, hogy valahol, valamikor ennek lesz némi hatása.
A Private Views előtt is építészethez kapcsolódó munkáid voltak, mi foglalkoztat ezen a területen képzőművészként?
A radikális városépítész, Mike Davis, adta fel azt a feladatot a diákjainak, hogy úgy hozzanak létre egy ideális San Franciscot, hogy semmi mást nem csinálnak, csak megszabadulnak jelenleg már létező struktúráktól, amik nélkül a város jobb lenne. Erre keresem én is a választ a munkámban: mik azok az épületek, amiknek meg sem kellett volna épülniük, vagy, ha igen máshogy. Például a Jing Jin City című projektemben egy észak-kínai luxusvárosba látogattam el többször is, ahol 4000 villát húztak fel a semmi közepére. Nem meglepő módon kevesebb, mint 20%-át sikerült ezeknek értékesíteniük, ám mivel azzal a kevés vevővel aláírt szerződésben a város látképe is megfelel ennek a pompának, még mindig fenntartják a látszatot, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Szerkezetkész, lakatlan villák ablakaiba színes függönyöket lógattak és a biztonsági őrök, akiknek a város rendben tartása a feladata, beköltöztek a villákba és kis tákolt ágyakon alszanak.
Hogy jött a Private Views projekt ötlete? Mit kell róla tudni?
Minden projektem elég intuitív módon kezdődik. A Private Views egy három hónapos New York-i művész rezidencia program alatt, a legnagyobb klisével indult: mint minden turista, én is felmentem az Empire State Building tetejére, és lenyűgözött a kilátás. Ahogy ott álltam és fényképeztem, mint mindenki körülöttem, szépen lassan az utcán sétáló apró emberek és autók helyett elkezdtem nézni a velem szemmagasságban lévő épületeket. Elképzeltem, hogy ott is van valaki, akinek, velem ellentétben, ez a kilátás a mindennapjainak a része. Innentől kezdve már csak azon gondolkodtam, hogy hogyan tudok feljutni a többi magas pontjára a városnak, hogy megnézhessem más perspektívákból is ezt a panorámát. Elég hamar rá kellett jönnöm, hogy az összes magas emeleti kilátás, például a Central Parkra, privát rezidenciák tulajdonosainak a privilégiuma, ahova nekem, mint magyar képzőművésznek, aki New Yorkot limitált ideig látogatja, egyszerűen nincsen bejárásom. Szépen lassan feltérképeztem az összes felhőkarcolót, amibe be szeretnék jutni, és arra jutottam, hogy az egyetlen módja ennek az lesz, ha multimilliárdos magyar lakásnézőnek adom ki magamat. Ezzel az alteregóval még azt is kiválaszthattam, hogy a piacon lévő választékból melyik épületben melyik lakásba szeretnék bemenni. A kapuk azonnal kinyíltak.
És a megvalósítás milyen volt? Mit tapasztaltál ingatlan nézés közben? Ki tudnál emelni néhány élményt?
Először nagyon izgultam: 20-70 millió dolláros lakásokat néztem, és az embernek ezen az árszinten eléggé utánamennek. Ki kellett alakítani az alteregóm, Gabriella személyiségét az alapoktól. Ki a férjem, mit csinál, miért megyünk New Yorkba, hány gyerekünk van és rengeteget kellett olvasnom az úgynevezett "ultra-high-net-worth individual" (minimum 30 millió dollár vagyonnal rendelkező személyek) életstílusáról is. Természetesen ruhákat, táskát, kiegészítőket is be kellett szerezni, életemben először manikűrösnél is jártam, sminkeltem és így indultam el a Brooklyni szuterénemből a metrón Manhattanbe. Pár száz méterre az első felhőkarcolótól beültem egy taxiba, és bár senki nem látta, hogy mivel érkeztem, milliomos hangulatba kerültem.
A lakásnézéseken arra koncentráltam, hogy melyik a legalkalmasabb pillanat arra, hogy előhúzzam az óriási méretű, filmes fényképezőgépemet, hogy megörökítsem a kilátást, amiért jöttem. De ez szerencsére soha nem okozott gondot: egy idő után arra is rájöttem, hogy ebben a kontextusban minden valid és könnyedebben is vettem az öltözködést, sminkelést. Az a kevés ügynök, aki észrevette, hogy a fényképezőgép, amivel a férjemnek dokumentálom a lakást, egy filmes gép, elkönyvelt egy "művészlélek milliomos feleségnek" és a MoMA új kollekciójáról kezdtek velem beszélgetni. De ami a legérdekesebb volt számomra, az az egész ultra-luxus ingatlan-világ, ami elém tárulkozott a több, mint száz lakásnézés alatt. A projekt erről is ugyanannyira szól, mint magáról a kilátásokról.
Hogy hoz létre egy ilyen alteregót az ember, amilyennek a bőrébe bújtál? Mit javasolnál annak, aki szintén kipróbálná, hogy milyen valaki másnak kiadni magát valamilyen helyzetben?
Miközben a lakásokat jártam körbe az ügynökökkel, óhatatlanul bájcseverésztünk Gabriella életéről, a "férjemről", a "gyerekekről" és bármi másról, amiről érdeklődtek. A sok kérdés, amit nekem szegeztek, alakította ki Gabriella perszónáját is: gyorsan és hitelesen kellett mindenre válaszolni. Ha megkérdezték, hogy van e privát séfünk, és Gabriella rávágta, hogy igen, akkor onnantól már alapnak vettem, hogy Gabriellának van privát séfje, és a következő lakásnézésen már magamtól említettem meg a konyhában, hogy mennyire tetszene ez a felszerelés neki. Ezen túl, ami nekem bejött, az az volt, hogy a lehető legtöbb igazságot is belevegyítettem Gabriella személyiségébe. Ha nem tetszett egy lakás, ennek hangot adtam, és az alapvető vastag hazugságon túl, hogy egy milliárdos vagyok, aki lakást szeretne venni, sok mindenben igazat mondtam. Például Gabriella építésznek tanult, de sok minden másról is autentikusan meséltem.
Ha jól tudom, a Private Views-t először kiállításként mutattad be. Hogy jött a könyv ötlete? Inkább kiállítás katalógusról van szó, vagy a témának egy másik médiummal való körüljárásáról? Ha az utóbbi, akkor mesélnél kicsit a két forma adta lehetőségekről, különbségekről?
A projekt legelső megnyilvánulása egy performansz volt, amit a Trafó Galériában adtam elő. Ezután több kiállítás jött: a legnagyobb a southamptoni John Hansard Galériában. Sok módon meg lehet fogalmazni egy-egy témát, de a könyvben tudtam a lehető legkomplexebb módon bemutatni a luxus ingatlan világát és annak minden velejáróját. Sokat dolgozom képekkel és szöveggel, úgyhogy a könyv formátum nekem egy nagyon természetes dolog. A Jing Jin City projektem is például egy könyv kiadásával fejeződött be.
A Private Views-tól a papír világa amúgy sem áll távol: a legtöbb ingatlan bejárás egy óriási marketing pakk átnyújtásával végződik: a beruházók az épület logójával megnyomott bőrtáskában nyújtják át a keményfedeles albumokat, amiben az ultra luxus életmódot és az épület különlegességét próbálják tovább hangsúlyozni.
Mi került pontosan a könyvbe?
A könyv egy nagy formátumú, keményfedeles album formáját öltötte, a prágai VI PER galéria kiadásában. Három részből áll: az első egy nagy lélegzetvételű interjú velem és Gabriellával, ahol a kérdezők Irena Lehkozivová és Barbora Spicaková, a könyv szerkesztői. A legvizuálisabb része a könyvnek a második fejezet, a The Buildings, bemutat 25 konkrét épületet déltől északra haladva Manhattanben. Az épületeknek a kilátásait látja az olvasó, és a kilátásokon szövegként megjelennek Gabriellának az ingatlanosokkal folytatott beszélgetései dialógusként. Ezek a szövegek néhol egészen bizarrok és jól szemléltetik ezt a furcsa, legtöbbünk számára elérhetetlen világot. Szintén ebben a fejezetben van 10 ismeretterjesztő szöveg, a luxus ingatlan világának különböző aspektusairól. Ez a szövegek bemutatják a törvényi hátterét az építési engedélyeknek, az épületek marketingjét, az árnyékokat, melyeket ezek az épületek vetnek a városra, satöbbi.
A harmadik fejezet, a Perspectives, pedig 7 szöveg, különböző felkért szakértőktől. Sharon Zukin szociológus például történelmi perspektívába helyezi a New York-i luxus kondomíniumokat, míg Michael Sorkin (idén elhunyt építész és kritikus) bemutatja a saját élményét, amikor meglátogatott két felhőkarcolót potenciális vásárló álarca mögé bújva. A feminist architecture collaborative művész kollektíva egy YouTube feed-en keresztül mutatja be, ahogyan a popkultúrában fogyaszthat a luxus enteriőr, míg Anthony Vidler építészetkritikus egy szatirikus szöveget írt, melyben belebújik egy milliárdos bőrébe, aki éppen most vásárolta meg a 15 Hudson Yards Penthouse-át.
Mikor jelenik meg a Private Views? Magyarországon/ Magyarországról hogyan szerezhető meg?
A könyv ezen a héten ment a nyomdába, egy kis Covidos megcsúszás után, és januártól lesz elérhető. Budapesten első körben a Trapéz Galériában lehet majd biztosan megvásárolni, és persze online.
