Vélemény: Jogosan viselhette Kim Kardashian Marilyn Monroe ruháját a Met gálán?
Az ICOM Costume Committee, az 1962-ben alapított nemzetközi jelmez- divat- és textilmúzeumok és gyűjtemények bizottsága egy nyilatkozatot tett közzé, miután Kim Kardashian Marilyn Monroe legendás ruháját viselte az idei Met gálán, miszerint „történelmi ruhadarabokat nem viselhet senki, sem közszereplők, sem magánemberek”.
Ezeket láttad már?
Dr. Szatmári Judit Anna divattörténész, a BTM Kiscelli Múzeum Textilgyűjteményének vezetője, kurátor megfogalmazta a nyilvános szerepléssel kapcsolatos véleményét, mely teljes mértékben egybecseng a ICOM Costume Committe közleményében foglaltakkal.
Kim vs Marilyn – Pénz kontra érték?
Hagyományosan május első hétfőjén rendezik a Metropolitan Múzeum éves divatkiállítását felvezető jótékonysági gálát, amelyet a celebek sosem hagynának ki. Mindig az adott év kiállításának (idén Anthology of American Fashion) tematikájához illik az előre meghirdetett dress code, ami ebben az esetben kiegészült a Gilded Age, vagyis az 1870-1914 közti időszak divatjával, amiből inspirációt lehetett meríteni a szettekhez. Ebben az évben úgy alakult, hogy ezt a hetet épp Amerikában, ráadásul New Yorkban tölthettem (és már a nyitó napon megnézhettem a kiállítást is), így ott ért a hír, hogy a vörös szőnyeges eseményre Kim Kardashian felvette Marilyn Monroe ikonikus ruháját, amelyet 1962-ben Jean Louis, a francia designerből lett hollywoodi jelmeztervező készített számára, és amelyben az amerikai elnök születésnapján énekelt.
Hirtelen pedig mindenki (na jó, főképp a közösségi média használói és kommentelői) rádöbbent, hogy ez mennyire problémás, sőt méltatlan, hiszen „ki az a KK, aki MM nyomába sem érhet”. Halkan hozzáteszem, hogy a maga idejében Marilyn sem volt mentes a botrányoktól vagy akár azok tudatos alkalmazásától, de tehetsége és az a teljesítmény, amit a film- és popkultúrában letett az asztalra, valóban utolérhetetlen sztárrá teszik őt még ma, az utókor szemében is. Engem mint muzeológust azonban sokkal inkább az érint, hogy mi vezetett idáig a folyamatban, ez pedig nem más, mint a pénz győzelme az érték felett.
Az eredeti, 6000 (más forrás szerint 2500, és mivel nem számoltam meg, nem tudom eldönteni, melyik a hiteles, de azt hiszem, még a kisebb darabszám is épp elég sok és ilyen esetekben amúgy is szeretnek túlozni) kézzel felvarrt kristállyal díszített ruhát a tulajdonosai először 1999-ben dobták piacra – vagyis bocsátották aukcióra – és itt kezdődött a „ki ad többet érte” játék. Ahelyett, hogy lett volna a tulajdonosokban egy józanságra intő belső értékmérő, és még akkor egy múzeumnak adományozzák a ruhát, úgy döntöttek, hogy pénzzé teszik az amerikai történelem egy darabját.
Nem először – és nyilván nem is utoljára – fordul ilyen elő, muzeológusként Magyarországon is találkozunk hasonlóval, de szerencsére az ellenkezőjével is. Minél értékesebb egy tárgy, annál nagyobb a kísértés, a múzeumok pedig szinte soha nincsenek abban a helyzetben, hogy a lehető legtöbbet fizessék egy-egy különleges darabért. Ahogy ez az eset mutatja, Amerikában sem. A Ripley’s Believe It or Not!, akihez a ruha 2016-ben egy újabb árverésen került immár 5 millió dollárért, nem valódi múzeum, még ha annak is nevezi magát – és itt felmerül magának a múzeum szónak a használatára való jogosultság is, hiszen azzal kötelezettségek is járnának, mint például a műtárgyak védelme. Ehelyett egy olyan gyűjtemény, amely épp a leginkább meghökkentő, szenzációhajhász, különleges darabokat vadássza össze és állítja ki, de az emberek mindig vevők az ilyesmire – vagyis megint a pénznél mint mozgatórugónál tartunk.
A hasonló esetek megakadályozására, vagy legalábbis az esély csökkentésére Magyarországon van lehetőség arra, hogy egy-egy, akár magántulajdonban levő műtárgyra állami védettséget állapítson meg a minisztérium, amely korlátozza annak forgalomképességét és az országból való kivitelének lehetőségét. Ilyenkor eladás esetén a múzeumoknak (vagyis az államnak) elővásárlási joga van, de az már más kérdés, hogy képes-e élni azzal, és az aktuális – gyakran igen magas – árat kicsengetni.
Ha viszont végül szerencsésen múzeumba kerül egy tárgy, az onnantól már (legalábbis elvben, hiszen mindez a múzeumok finanszírozásától és raktározási körülményeitől is nagyban függ) szent és sérthetetlen, egy ruhát például soha, semmilyen körülmények között nem adunk kölcsön olyan céllal, hogy ember felvegye. Pedig vannak ilyen megkeresések például filmekhez vagy fotózásra, sőt nem tagadom, hogy a raktárakban mi is sokszor érzünk kísértést erre, amikor a kezeink közt vannak például a mesés húszas évekbeli charlestonruhák, de minden alkalommal ellenállunk.
Ilyen védelmet nyilvánvalóan nem kapott Marilyn ruhája, hiszen különben nem juthatott volna el valakinek a testén a Met gála vörös szőnyegére. Az, hogy a ruha állapotának ez mennyit ártott, nem lehet kérdés még akkor sem, ha jogilag a tulajdonosnak kétségkívül megvolt a lehetősége – ismét komoly összegért – kölcsönözni a ruhát. A savas kémhatású izzadság, a mozgatás és feszülés, a villogó vakuk okozta fény hihetetlenül sokat rontanak egy ilyen, immár hatvanéves ruhadarabnak a szövetén. Pláne ha hosszú távon gondolkodunk, hiszen egy történelmi jelentőségű darab esetében az ideális cél annak a jövő számára, az „örökkévalóságnak” való megőrzése. A múzeumok legalábbis minden esetben erre törekszenek – számomra kérdés egyébként, hogy a tulajdonos Ripley’s miért engedte károsítani a milliókért megvásárolt darabját. (Persze tudom a választ: pénzért.)
Nem véletlen, hogy a kiállításokon textíliákat csak félhomályban, állandó környezeti körülmények (páratartalom, hőmérséklet) között tartva láthatunk. Így van ez abban a kiállításban is, amelynek megnyitó – és egyben a gyűjtemény finanszírozását szolgáló, jótékonysági – partijára felvett valaki egy történelmi darabot. Ez újabb ellentmondás, hiszen ha valaki elítélhetné Kim Kardashian műtárgyvédelmet semmibe vevő lépését, az épp a világ egyik legjelentősebb, leghíresebb múzeuma, amelynek divatkiállításaiért tömegek állnak sorba. Ha „egy ajtóval” beljebb lenne ez a ruha, akkor vitrin mögül csodálnák az emberek, miután kifizették a belépőjegy árát (ami a Met-ben most épp 25 amerikai dollár fejenként). De ők szemet hunytak a celeb támogatásáért cserébe. A cél viszont kétségkívül teljesült, ami nyilván nem volt más, mint hogy az egész világ erről beszéljen. Ahogy a kisgyerek is inkább rosszalkodik és kikap, csak hogy felhívja magára a figyelmet, ez az eset is bebizonyította, hogy a botrány a legjobb reklám. Mind a viselőnek, mind a Ripley’s-nek, de talán még a Metropolitan Museumnak is jól jött ez a hírverés.
Ami divattörténészként elgondolkodtatja az embert az az, hogy számunkra egy ruha mindig a történetével együtt válik értékessé. Ezt az öltözéket Marilyn egy egyszeri és megismételhetetlen, nagyon jelentős alkalomra készíttette, színe a saját bőrének színével tökéletesen harmonizált hogy szinte meztelennek tűnjön benne, mérete pedig annyira rá passzolt, hogy a fellépés előtt még őt is bele kellett varrni (ahogy azt igen gyakran tették a karcsúságára büszke Erzsébet királynéval is) és nem viselt alatta alsóneműt sem. Nem tudom, Kim kente-e a bőrét bármilyen krémmel, hogy megközelítse a jóval világosabb árnyalatot (állítja hogy nem, de ha igen, akkor még többet ártott a leheletfinom selyemnek), az azonban köztudott, hogy bravúrosan és egyben felháborítóan sokat kellett fogynia rövid idő alatt ahhoz, hogy beleférjen. Testalkataik különbözősége azonban akkor is megmaradt, amikor a méretek már látszólag stimmeltek, így garantált, hogy a ruha anyaga túlzottan feszült ott, ahol nem kellett volna. Ráadásul maga a folyamat, vagyis a kiállított ruha bontása és Kimre varrása is egész biztos, hogy nem tett jót és örökre nyomot hagyott az anyagon. A textilrestaurátorok mindig azt tanítják nekem, hogy a legtöbbet maga a hirtelen változás árt, legyen az fény, hőmérséklet, pára vagy mozgatás, itt pedig mindegyik egyszerre valósult meg.
A mostani botrány visszavonhatatlanul részévé vált a ruhát övező mítosznak, így csökkentve az eredeti tulajdonos szerepét, az eredeti történet jelentőségét. Ha ezt az aspektust is figyelembe vesszük, akkor már nem csupán a tárgy, hanem annak a (pop)kultúrtörténetben betöltött jelentősége is sérült, még akkor is, ha jogilag nem találhatunk kivetnivalót a történetben. Óhatatlanul eszembe jut a kulturális kisajátítás mostanában olyan gyakran hangoztatott problémája, vagyis amikor egy – általában népi – motívumot, ruhadarabot eredeti közegéből és kontextusából kiszakítva, csupán divatos elemként használ ki olcsó ruháin egy-egy márka, és ez annál rosszabb, minél gyengébb minőségű, „értéktelenebb” az utánzat. Itt valami hasonlót érzek mindazokkal együtt, akik kivetnivalót találnak a történetben. Persze ki tudja, lehet hogy vannak, akiknek szemében így még értékesebbé vált a ruha, hiszen napjaink celebje bújt bele? Ő maga is azt állította, hogy az amerikai történelem és Marilyn személye iránti tisztelet motiválta arra, hogy mindenáron hozzájusson az ikonikus darabhoz, és viselje azt. Hiszen a ruha, mint második bőr, képes minket átváltoztatni, így ha valakinek a bőrébe (azaz ruhájába) bújunk, akkor akár azonosulhatunk is annak a személynek a jelentőségével? Csalóka játék ez, pedig napi szinten előfordul, amikor például Katalin hercegné szettjeinek darabjait percek alatt kapkodják el az üzletekből.
Persze azt hiszem, a tiszteletet sokan másféleképpen értelmezzük, és azt gondoljuk, maga a tárgy ennél fontosabb, így KK a legjobbat azzal tette volna, ha nem háborgatja. Én személy szerint azt gondolom, hogy tiszteletét úgy juttathatta volna legszebben kifejezésre, ha a ruhát – amelyet a Ripley’s is csak úgy hirdet, mint a történelem legdrágább öltözéke, vagyis a pénzbeli és nem az eszmei értékét hangsúlyozva – megvásárolja és egy jelentős amerikai múzeumnak (például a Met-nek) adományozza, ahol valóban méltó körülmények közé került volna – ahogy már eredetileg is kellett volna.
Maga pedig viselhetett volna egy másolatot, ezzel felhívva a figyelmet az eredeti sztorira John F. Kennedy elnöknek a New York-i Madison Square Gardenben 15000 ember jelenlétében tartott születésnapi partijáról és a két különleges ember közti vonzalomról, akiknek ezt követően már csupán néhány további hónap – Kennedy esetében másfél év - adatott az életből, amelynek során soha többé nem is találkoztak. Én titkon egyébként még mindig reménykedem abban, hogy az egész egy jól megkomponált porhintés, és a valóságban tényleg egy másolatot viselt végig (és nem csak a vörös szőnyeges bevonulást követő partin). Végül is senki nem tudná megállapítani az ellenkezőjét, így elég egybehangzóan állítani, hogy ez bizony az eredeti volt, hiszen az információk hitelességét igen nehéz ellenőrizni. A cél, vagyis a világhír és szenzáció már ezáltal is elérhető. Persze vannak bejegyzések a közösségi médiában, amik alátámasztják, hogy Kardashian az esemény előtt néhány hónappal járt a Ripley’s központjában, de ez még mindig nem jelent semmilyen bizonyítékot és simán lehetett egy jól kitalált mese része.
Kérdés, hogy akik most felkapták a fejüket erre a történetre, vajon mennyit és milyen gyakran járnak múzeumba? Maguk hasonló esetben lemondtak-e volna az ötmilliós, árverésen kapott mesés összegről és ingyenesen vagy jelképes érték fejében múzeumnak adományozták volna a ruhát, ha az az övék lett volna? És elgondolkodnak-e – a döntéshozókkal együtt – , hogy mi minden vezetett oda, hogy egy történelmi jelentőségű darab ilyen helyzetbe kerülhetett? Mind a pénz, mind a szenzáció egyre inkább teret nyer nem csak Amerikában, de nálunk is. A múzeumokat egyre kevesebben látogatják – sokan poros, unalmas helynek tartják őket, az ott dolgozókat pedig hobbijuknak élő kutatóknak tekinti maga az állam is, akiket felesleges „rendesen” megfizetni, hiszen úgyis megszállottságból dolgoznak (és ez ráadásul még igaz is, úgyhogy évtizedek óta élnek ezzel vissza sikeresen). A kiállításokon egyre gyakrabban veszi át a szerepet a szórakoztatás, a látvány és a másolatok vagy digitális felületek, pedig a régi, eredeti tárgyaknak épp az a varázsuk, hogy – ahogy ez a ruha is – egyszeriek és megismételhetetlenek.
Dr. Szatmári Judit Anna
