Egy nicaraguai utazás története, ami újraírta Poprádi Flóra divattervező művészi látásmódját
Poprádi Flóra magyar divattervező öt hónapot töltött Nicaraguában, hogy az alkotás és inspirációszerzés mellett visszataláljon édesanyja gyökereihez. Helyi kollaboráció és kapszulakollekció a kézzel fogható eredmény, azonban ami Flórában történt, az sokkal mélyebbre vezet.
Ezeket láttad már?
Mielőtt kiment Nicaraguaba, mitológiákat olvasott az országról és a nicaraguai őslakosokról. Abban az időben, amíg ott volt, rajzolt, alkotott, felfedezte Mexikóvárost és road tripre indult az öccsével. Poprádi Flóra újratanulta a nőkkel való kapcsolódást, a gondoskodás el- és befogadását, az alkotás és a művészet megengedő áramlását. A gyökreihez visszatért divattervezőt Martin Wanda divatfotós kapta lencsevégre.
Az, hogy mennyire erős hatásként élte meg az utazás minden pillanatát, hogy mennyire kúszott a sejtjei legmélyére, érzem minden mondatából, minden apró mozdulatából. Velem szemben ül, szinte ragyog. Fülig érő mosollyal mesél. Sokszor keresi a szavakat, szinte látom, ahogy a sok érzelem és szavakba nem önthető élmény próbál utat találni magának a lelkéből. Az egy dolog, hogy mi történt vele az úton, de hogy benne mi változott és ment végbe, egy egészen más történet. Ki tudja, hányféle módon és úton fog kicsatornázódni a művészetében, mi pedig csak remélhetjük, hogy a közönség felé is megmutatható lesz.
Miért indultál el?
Anyukám tíz éve halt meg, és ez a kerek évforduló beindított bennem valamit. A gyász folyamatában tíz év nagyon sok. Egy olyan életet élek, amiben teljesen megszoktam ezt az állapotot, de a 21 és 31 éves Flóra között sok minden változott, és egyfajta számvetésre késztetett. Egyrészt szerettem volna felnőttként kapcsolódni anyukám hazájához, másrészt a művészetemben inspirál a kultúra, amiből jön – és amiből én is jövök.
Dr. Máté Gábor: A társadalom nem hagy időt és teret a gyászra, gyors továbblépést vár el
A magyar és a nicaraguai kultúra ötvözete született meg bennem, de ez nem egy fifty-fifty arány, hanem egy massza. Az elmúlt években azt éreztem, hogy mivel rég voltam ott, nem gyakoroltam senkivel a spanyolt, a magyar részem kezdett felülkerekedni. Így nagyon természetesen jött az igény, hogy szükségem van erre az útra.
Magától értetődő volt, hogy ott vagyok, otthon éreztem magam. Találkoztam anyukám egyetemi barátnőivel, sok történetet meséltek róla, megismertem azt a részét, aki az anyaság előtt volt. Élveztem a mindennapokat, észrevettem az apróságokat. Ennyi idő alatt tényleg belém szivárgott a hely.
Hiába végzel kreatív munkát, mégiscsak projekt alapon dolgozol, terveket követve. Mennyire tudtad elengedni ezt az akarást Nicaraguában?
Mindenbe, amit csinálok, nagyon erősen beleadom a személyiségemet, az aktuális lelkiállapotomat. Több munkám és kollekcióm a naplóírásra épült. Ezt elkezdtem kint is, de nem találtam szavakat az érzéseimre, annyira testen kívüli élmény volt. Így el tudtam engedni ezt, megkönnyebbültem, pihekönnyűnek éreztem az életet, amit csak formákban tudtam megfogalmazni: rajzoltam.
Ráadásul az anyukám barátnőjénél laktam, és az unokájával, egy kilenc éves kislánnyal lógtam hetekig. Úgy teltek a napjaink, hogy mind a ketten elővettük a naplónkat, és rajzoltunk: a kislány segített abban, hogy jobban kapcsolatba lépjek a bennem élő gyerekkel. Gyógyító volt, hogy együtt, szabadon alkothattunk mindenféle elvárások, tervek és keretek nélkül – ez az, ami az elmúlt évekből hiányzott nekem. Ezt a flowt szeretném itthon is megtartani, nem korlátok közé helyezni magam, hanem kiélvezni ezeket a friss, kreatív energiákat, és olyan projekteken dolgozni, amik feltöltenek.
Milyen inspirációt hoztál haza?
A szabad alkotás közben összeállt a fejemben egy vázlat, hogy mit is szeretnék ezután: egy kapszulakollekción dolgozom, amiben a kint tervezett mintákat fogom megmutatni és hangsúlyozni. Illetve egy kollaboráció is elindult Nicaraguában, amit szeretnék jobban kidolgozni. Az első két hétben tettünk egy road tripet a barátaimmal. Jártunk egy faluban, ahol kerámiaművészek dolgoznak, és besétáltam egy nénihez, aki azonnal elkezdte mesélni a mesterségének történetét, a munkáinak eredetét.
Generációk óta adják tovább egymásnak a kerámiaművészetet, és mindent a helyi erőforrásokból nyernek ki: az agyagot és a pigmenteket a közeli lagúna mellől szerzik, tengeri kővel políroznak. A festést pedig kizárólag a nők hajával végzik: levágnak egy picit a tincsekből, és egy toll végére applikálják – kész is az ecset. Ezek a gyarmatosítás előtti, prekolumbiai időkből maradtak fent. Teljesen elvarázsolt ez az egész.
Generációk óta adják tovább egymásnak a kerámiaművészetet, és mindent a helyi erőforrásokból nyernek ki: az agyagot és a pigmenteket a közeli lagúna mellől szerzik, tengeri kővel políroznak. A festést pedig kizárólag nők hajával végzik: levágnak egy picit a nők a hajukból, és egy toll végére applikálják – kész is az ecset. Ezek a gyarmatosítás előtti, prekolumbiai időkből maradtak fent. Teljesen elvarázsolt ez az egész.
Bata Éva: „Tudatosan figyelek arra, hogy a jelenben legyek”
És egyszerűen megkérdezted a nénit, van-e kedve közösen dolgozni egy projekten?
Igen, és örömmel belement. Szobrokat, bögréket készítettünk eladásra. Utóbbiaknál ő csinálta a vázat, én festettem és díszítettem. A szobrokat pedig úgy készítettük, hogy én odaadtam neki egy rajzot, egy vázlatot, mire gondoltam, ő pedig elkészítette, de hozzáadta azt is, amire inspirálta a munkám, vagy amilyen irányba tovább dolgozta volna.
Ez egy oda-vissza folyamat volt, és a projekt vége felé láttam, hogy a saját kerámiáira is hatott a közös munkánk, inspirálta az én művészetem is. Jó érzés volt, hogy nem csak én tanultam tőle, nem csak én vittem ebből tovább értéket, hanem ő is. Ketten, együtt voltunk benne az alkotásban.
„Egy illat nagyon erősen kapcsolódik az emlékeinkhez és túlmutat az időn” - interjú Nyárádi Natália parfümőrrel
A kerámiákon és a kapszulakollekción túl miben gondolkodsz?
Az egészet egy nagyobb projektként képzelem el, mert bizonyos megéléseket nem csak szobrok és ruhák által, hanem akár installáció formájában is szeretném bemutatni, ötvözve a különböző technikákat, anyagokat. Szeretném ezt a sok energiát kilőni a világűrbe. Most minden új, izgalmas, alkotni és kísérletezni szeretnék.
Egy vázlatfüzetet is készítettem, mert egy kiadvány ötlete is megfogalmazódott bennem, hogy ennek az egész folyamatnak képekkel elmesélt olvasata is legyen, de az időt is megadom magamnak, hogy olyan projektet készíthessek, amiben mindenem benne van: minden erőm, kreativitásom, energiám, érzésem – ami tükrözi, mit éreztem kint, milyen hatások értek. Művészként nem könnyű, újra és újra gyakorolnom kell, hogy ne legyek túl szigorú önmagammal, és élvezzem is az alkotási folyamatot.
Szirtes Edina: „Mindenki választ magának egy álarcot, túlélésként”
Mi az, amit meg akarsz mutatni a lelkedből, magadból, az úton megéltekből az munkáid által?
Egy folyamat lezárását, feldolgozását, az újjászületést, az újjászületés ünneplését, a kapcsolódás erejét másokkal és önmagammal, az önmagamban lévő balansz megtalálását. Ezek a hívószavaim. Azt szeretném, hogy ne csak akkor legyen érthető az embereknek, ha ismerik az egész életutamat, hanem hogy vizuálisan stimulálja őket.
A kapcsolódások – főleg nőkkel – mit adtak neked?
Most jöttem rá, hogy hiányoztak a női energiák. Az egész családom férfiakból áll, most pedig három nővel éltem együtt: nagymama, lánya, unokája. Egy ház, tele női energiákkal, különböző életszakaszokban. Amit ezektől a nőktől, az új családomtól tanultam, az a gondoskodás. Elszoktam ettől. Az utóbbi időben abban voltam, hogy én egy kemény, független, önálló nő vagyok, én gondoskodom magamról.
Most megtanultam hagyni, hogy mások gondoskodjanak rólam, és én is gondoskodjak másokról. Az előbbi nehezebben megy. Szerintem erősen belénk nevelik társadalmilag, hogy mindent egyedül kell, nem szabad kimutatni az érzéseket – és abban, hogy megtanultam engedni magam szeretni, a három nőnek nagy hatása volt. Elkezdtem beleengedni magam a kapcsolódásba, magába az érzésbe.
A nők közösségben létezése, összefogása újra kibontakozóban van, mert talán valahol minden nő érzi, mekkora erő van abban, ha a nők összefognak és közösségben lehetnek: együtt, biztonságban, csak nők.
Igen, és megengedni, hogy valaki megtartson, és megérteni, hogy ez nem egyenlő a gyengeséggel, mert igenis segíthetjük egymást. Lehetünk érzékenyek. És én is arra gondoltam, hogy ezt lehetne így is? Mennyivel könnyebb és jobb érzés, mint egyedül…
Martin Wandával Mexikóvárosban találkoztál, ott készített rólad egy fotósorozatot.
Az európai nagy múzeumokban nem igazán látni latin festők képeit, ezért számomra fontos volt, hogy egy olyan művészetileg meghatározó városba is elmenjek, mint Mexikóváros: ahol él és elérhető a művészet. Megnéztem Frida Kahlo házát is. A mexikóiak sokkal jobban ápolták a művészetüket, mint a nicaraguai őslakosok. Mivel ott találkoztunk, természetesen jött az ötlet, hogy ezt a transzformatív utat megörökítsük ilyen formában is. Borzasztóan élveztem és nagyon sokat adott művészként és latin nőként is a város megismerése, az ottani élet megtapasztalása. Egyszerűen lüktet.
