Dr. Buda László pszichiáter: „Az egyszerűbb élet sok esetben boldogabb élet”
21. századi valóságunk egyre inkább a túlfeszített tempó, az információs túlterhelés és az ezekhez fűződő, állandó stressz körül forog. Dr. Buda László pszichiáter szerint bár a modern ember mind mentálisan, mind fizikailag komoly kihívásokkal szembesül, a külső ingerekre adott válasz kulcsa leginkább a saját, belső világunkban rejlik. Hogy hogyan kezeljük a mindennapi feszültségeket, hogyan éljük meg a saját történetünket, és minkét találjuk meg az egyensúlyt a külső- és a belső világ között.
Ezeket láttad már?
A méltán neves pszichiáter, Dr. Buda László a kehidakustányi Evergreen Health medical wellness szálloda, egészség- és életmódközponttal karöltve egy olyan elvonulássorozaton dolgozik, amelyen a résztvevők képessé válnak a testi tünetek és betegségek mögött meghúzódó lelki-érzelmi-kapcsolati tényezők felismerésére és megértésére. (A többrészesre tervezett elvonulássorozat László köteteinek – Mit üzen a tested? Mit üzen a lelked? Mit üzen az életed? – tematikáján alapul, a következő elvonulásokra júliusban és novemberben kerül sor.)
A szakemberrel az Evergreen Healthben tartott, első, ötnapos elvonulás során többek között arról beszélgettünk, létezik-e maradéktalanul egészséges ember, hogyan érhető el ez a vágyott állapot, és mennyiben segít ehhez hozzá az őszinte szembenézés saját magunkkal.
A Nemzetközi Rákregiszterből származó adatok szerint (csak) Magyarországon 70.816 új rákos megbetegedés fordult elő 2022-ben, de nemrég készítettem egy interjút Dr. Breyer Helgával, aki szerint egyre magasabb a rendelőjében azoknak az embereknek a száma, akik különböző táplálék intolerancia-tünetekkel keresik fel. Mennyire jogos az a kijelentés, miszerint egyre rosszabbul vagyunk?
Az ilyen kijelentések egyszerre jogosak is meg nem is. Elgondolkodtatónak találom azt a – főképp mentális állapotra vonatkozó – összegzést, amely arról szól, hogy egy átlagos időpillanatban az emberek egyharmada van – mondjuk úgy, hogy – jól, egyharmada körülbelül pszichiátriailag diagnosztizálható tünetektől szenved, a harmadik harmad pedig a „se jól, se rosszul” állapotában leledzik. Ha innen nézzük, akkor nagyon sok a tennivaló!
Miután az én érdeklődésem főképp mentális probléma fókuszú, ezzel kapcsolatban azt tudnám mondani, hogy aggasztóak a legújabb statisztikák. Az amerikai felmérések egyértelműen azt igazolják, hogy jelenleg a mentális állapot kezelése a legnagyobb egészségügyi teher a társadalom számára. Ennek van egy közvetlen súlya (amikor konkrétan az érintettekkel szükséges kezdeni valamit) és van egy közvetett terhe is, hiszen amikor valaki nincs jól, akkor a környezete is szenved, annak pedig millió egyéb következménye is van... Ha így vesszük, én is beállok a sorba a véleményemmel, miszerint valami (valóban) nem stimmel. Nagy átlagban nem vagyunk jól, de ha ezt egyénre bontom le, azt mondanám, lehetnénk sokkal jobban, mert a körülmények bőven megengednék!
„A trauma egyetemes és szinte mindannyiunkat érint”
Mit értesz körülmények alatt?
Úgy hiszem, van itt valami, ami kollektíven tud hiányozni, de egyénileg kell belőle felébredni. Elgondolkodtatónak találom, hogy olyan országokban, ahol sokkal szerényebb körülmények között élnek az emberek, gyakran azt látni, hogy kiegyensúlyozottabb az emberek mentális állapota. Valószínűleg nem (csak) a környezetben kell keresni a kivetnivalót, sokkal inkább valahol belül...
Azért is fantasztikus a „pszicho-szakma”, mert azzal tudunk elmélyülten foglalkozni, mi van egy emberben belül: a szívében, az elméjében, a lelki világában és hogy mitől nehezülnek el a dolgok a számára? Mi az, ami miatt nem tudja értékelni mindazt, ami körbeveszi...?
Mi lehet az általános „rosszullét” oka?
Ezzel kapcsolatban nincs egy szakmailag kiforrott, alapos válaszom, inkább emberként, semmint szakemberként tudom megosztani veled az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Az a benyomásom (visszakanyarodva a körülményekhez), hogy a legtöbben nem tudunk olyan simán megbirkózni a világ fokozott tempójával és azzal, ahogy alakulnak körülöttünk a dolgok. (Gondolok itt például a technológiára, a környezetszennyezésre és klímaválságra, vagy akár a politikai helyzetre...)
A digitalizáció miatt rengeteg információ áramlik be a rendszerünkbe: mindenről tudunk, ez pedig bizonyítottan bajokat okoz. Köztudott, hogy azok, akik nem lógnak nonstop a híreken, alapjáraton (általában) jobb közérzetnek örvendenek, mert egyszerűen nincs ott az az „alapzaj”, amely frusztrálná őket. Azokban az országokban, ahol például nincs ilyen mértékű technológiai pörgés, információdömping, és ezernyi, összeütköző érdek, ott egyszerűen könnyebb derűsen élni. Az egyszerűbb élet sok esetben boldogabb élet.
Az érem másik fele a belső világunkról szól. Vajon mi nehezíti meg azt, hogy boldogan éljünk? Ott indul a történet, hogy a mai felnőtt generáció ezt még a szüleitől sem nagyon látta, hiszen a háborús időben felnőtt szülőknek sokszor rendkívül viharvert volt az élete: küzdöttek a túlélésért, az egzisztenciális stabilitásért és még sorolhatnám... Ezzel együtt sok gyermek szenvedett el olyan, különféle traumatizációkat, mint például az elhanyagolás, vagy a bántalmazás, amelyek szinte természetesek voltak abban az időszakban. A mai, felnőtt generáció még jócskán viszi magával ezeket a transzgenerációs sérüléseket, amiket – valahogy – ki kell gyomlálni és meggyógyítani. Ennek viszont nem mindenki találja meg a módját.
Van, aki beleragad abba, hogy végig szenvedi a napjait és halálosan elfárad, mert olyan tevékenységeket végez, amikben nincs öröme. Az is gyakori, hogy valaki egyfolytában revideálja, újragondolja a múlját (főleg, hogy mit szúrt el), mert nem tanulta meg készség-szinten azt, hogy ami volt, arra szépen bólintani kell, vagy épp bocsánatot kell kérni vagy megbocsátani saját magának... Megint mások nagyon sok időt tudnak eltölteni a jövő elképzeléseivel olyan módon, hogy ahhoz különböző aggodalmak társulnak. „Mi lesz, ha nem kapom meg azt, amit elképzeltem? Mi lesz, ha olyasmivel találom magam szembe, amit nem szeretnék...?” (Ez a két leggyakoribb „aggódássablon”.)
Dr. Máté Gábor: „Az autoimmun betegségre azok hajlamosak, akik elnyomják a saját érzelmi szükségleteiket, hogy másokat szolgáljanak"
Úgy tűnik, hogy sok embernek nincs hozott eszköze arra, hogy abbahagyja ezeket a gondolkodási sémákat! A pszicho-szemüveget felvéve azt mondanám, a legtöbb felnőtt embernek az a baja, hogy gyermekkorban olyasmiken ment keresztül, amiket nem dolgozott fel, nem rakott helyre. A gyermekkorból hozott hiányérzetek, vagy épp többletek felnőtt korra felnagyobbodhatnak, és sokszor az embernek gőze sincs, hogyan kellene ebből az állapotból kigyógyulni.
Ezekkel a hiányokkal és többletekkel vergődünk a legtöbben felnőtt korban, és aki belül ezt nem rakja magában rendbe (mert fel sem ismeri, hogy ezek belül vannak), általában arra van kárhoztatva, hogy a külső környezetét próbálja úgy rendezni, manipulálni, alakítani, hogy az időről időre adjon neki valamilyen jó érzést. (Tehát például azt veszi a fejébe, hogy neki mindenáron egy partnerre van szüksége ahhoz, hogy ő boldog legyen, és rá teszi a másikra a saját boldogságának felelősségét... Vagy mondjuk minden évben el kell mennie valahova nyaralni, hogy lelkileg egyensúlyban maradjon. Vagy úgy érzi, egy újabb diplomára, nagyobb ingatlanra, több pénzre van szüksége és sorolhatnánk... Ez elég nyomasztó tud lenni!)
Ha jól értem, tulajdonképp a hiány-, és többlet-konfliktusában vergődünk mindannyian? (Beszéljünk akár múltbéli „betöltetlen” szükségletekről, vagy a jelen életünkben lévő kompenzációs mechanizmusokról.) Ez a bajaink legfőbb forrása?
Igen! Nagyon könnyen tetten érhető ez a gondolatmenet például az evés kapcsán. A nyugati társadalmakban az egyik legnagyobb népegészségügyi probléma az elhízásból fakad. Annyira sok étel között válogathatunk nap mint nap, hogy nem tudunk vele mit kezdeni. Szükség volna egy olyan belső szabályozásra, amely egyértelműen jelzi, mennyi az a mennyiség, amelyre feltétlenül szükség van az optimális működéshez, és mikortól szól arról a dolog, hogy az illető pótoljon valamit, ami lelkileg, érzelmileg hiányzik, amit mondjuk gyerekkorában nem kapott meg. A táplálkozásnak csak egy része a fiziológiai szükséglet (éhség) kielégítése, a nagyobb része inkább a meleg, biztonságos kapcsolódásról, családi hagyományokról, stb. szól. Millió dologra lehet még éhes az ember, amit aztán végül a konyhában kompenzál!
„Ez az ország állandóan veszít azokból az emberekből, akiknek nagy képzelőereje van, és ez most is így van” - Interjú Csányi Vilmos etológussal
Manapság gyakran „túlélő” üzemmódban, készenléti állapotban létezünk. („Köszönhetően” például a már emlegetett digitális információ dömpingnek.) Hogyan befolyásolja ez az „always on” üzemmód a mentális és fizikai egészségünket?
Szerintem a 20. század egyik legérdekesebb felfedezése, hogy mit jelentett a korábbi evolúciós fázisainkban a stressz, és mit jelent most. A legfurcsább az, hogy elég csak elképzelni egy helyzetet, lehetőséget, veszélyt vagy kimenetelt (például azt, milyen a klímahelyzet), hogy megkreáljunk a szervezetünkben egy olyan hormonális, immunológiai, fiziológiás állapotot, ami megfelel annak, amit mondasz. Olyan, mintha óriási stresszben lennénk, pedig a látott, hallott, olvasott dolgok lényegében csak információmorzsák, amelyek vagy igazak vagy nem. A saját képzelőerőnk segítségével létre tudunk hozni magunkban olyan intenzitású pszichés és biológiai-kémiai-hormonális állapotokat, amelyeket anno mondjuk egy vadállat támadása tudott bennünk előidézni...
Van olyan orvos kollégám, aki úgy fogalmaz, hogy a mai kor civilizált emberének betegeskedésének végső oka a saját szabad akarata. Annak segítségével távolodik el attól, ami természetes és egészséges lenne, és megy oda (azokra a helyekre, olyan környezetbe), vagy kanyarodik olyan szokások felé, amik abszolút beteggé teszik
. Ebben benne van az is, hogy mondjuk meghallgatja a híreket, majd utána úgy rendezi el magában a dolgokat, amitől végül pocsékul érzi magát...
Fejjel megyünk a falnak?
Ezzel a fajta viselkedéssel nagyjából igen! Ugyanakkor az sem megoldás, ha valaki teljesen elhatárolódik a hírektől, mert akkor az jelentheti a stresszforrást, hogy nem tudja, mi történik a világban. Nem egyszerű ebben egyensúlyt találni, még akkor sem, hogy több ezer éve tudjuk: az egyensúly a lelki és fizikai egészség egyik alapja! Szerintem csak az tud egyensúlyt tartani a különböző dolgok (így például a mozgás, pihenés, táplálkozás, munka, magánélet területein), akiben van valamiféle átgondoltság azzal kapcsolatban, neki mire van valójában szüksége. A mi életünkben elég gyakori, hogy sokkal több mindent megengedünk magunknak, mint korábban, hiszen olyan luxusban élünk, mint a királyok pár száz évvel ezelőtt. És még csak fel sem tűnik!
Azt hiszem, ezzel nagyjából megválaszoltad azt a kérdésemet is, hogy szerinted milyen az egészséges ember?
Részben valóban megválaszoltam, de van egy olyan definícióm is erre, amely főképp lelki értelemben érvényes. Úgy hiszem, az az ember lehet egészséges, aki jóban van a világgal és önmagával, a saját genetikájába, a sejtjeibe és szöveteibe kódolt információkkal, a származásával, a fogantatásával, annak körülményeivel, születésével, gyermekkorával, annak traumáival, az életével, a döntéseivel és minderre azt tudja mondani, hogy rendben van.
Azt a személyt nevezném maradéktalanul egészségesnek, aki az összes elmúlt „én-állapotával” jóban van és meggyógyította azokat (ez ugye elég ritka), de ezt kitolhatjuk a jövő felé is: az lehet maradéktalanul egészséges, aki az összes jövőbeli én-állapotával is jóban van a saját képzeletében. Beleértve az elhibázott lépéseket, a kihagyott lehetőségeket, egészen az utolsó napjáig ezen a bolygón. Ha képes átöltetni és szeretni minden részét, ami fel-felbukkan, keresi a módját, hogyan gyógyítsa meg a sérült pontokat. Békében van, nem hajszolja azt az életet, ami amúgy ott van az orra előtt.
Pálmai Anna: „Most igazán jól vagyok”
Létezik egyáltalán ilyen ember?
Legtöbbünkre érvényes, hogy az élet jelentős részében egészen jól tudunk működni. (Ezért nyugodtan tekinthetjük magunkat egészségesnek.) Aztán persze felbukkannak olyan szituációk, amikor rájövünk, hogy „tyű, hát itt vannak még elmaradások, begyógyítatlan sebek, öntudatlan sémák, korlátozó hiedelmek...” Azt tekintem egészségesnek, amikor valaki szeretettel fordul ezek felé: nem söpri szőnyeg alá a problémát, hanem tudomásul veszi a saját esendőségét, és szeretettel fordul maga felé ezekben a helyzetekben, így könnyebben megtalálja a módját annak, hogy kigyógyítsa magát a régi hiányokból vagy többletekből.
Belső monológjainkban gyakran bántjuk magunkat: együttérzés és szeretet helyett inkább ostorozzuk magunkat a legkisebb hibáinkért is. Hogy látod, kifejleszthető magunkban az önmagunkkal való együttérzés képessége? Ez akarattal létrehozható, fenntartható?
Kristin Neff megközelítése szerint három fontos szempont szükséges az önegyüttérzéshez, ezek közül egyik sem az akaratról szól! Az egyik lényeges pont, hogy kedvesen és barátságosan bánjunk önmagunkkal. Ez olyasvalami, amit nem akarattal, hanem egy döntés folytán tudunk többnyire meglépni: hogy – amikor magamhoz szólok –, megpróbálom emlékeztetni magam arra, valójában ugyanannyi kedvességet érdemlek meg magamtól, mint amennyit a gyermekemnek, páromnak, barátomnak adnék.
A második pillér a tudatosság, a mindfulness, azaz, hogy sikerül-e ébernek lennem azzal kapcsolatban, mi zajlik bennem. Ez sem akarat, sokkal inkább elmélyülés kérdése: időt adok magamnak és nem erőltetem, sokkal inkább tanulom azt, hogyan tudok jelen lenni az adott pillanatban.
A harmadik pillér pedig az általános, emberi minőség: amikor arra reflektálok, hogy – miután mindannyian emberek vagyunk – ugyanazokkal a dolgokkal küzdünk, nem vagyok egyedül a démonjaimmal. Ez arra invitál, hogy magamat is ugyanúgy megérthetem, megszerethetem és „átölelhetem”, mint bárki mást. Tehát, az önegyüttérzés nem az akaratról szól, inkább arról, hogy néhány dolgot el lehet dönteni (például hogy ebbe és ebbe az irányba szeretném bővíteni a tapasztalataimat, hajlandó vagyok időt szánni rá és gyakorolni...). A döntésben ugyan némi szerepet játszik, akarom-e igazán az adott dolgot, mégis maga a döntés játssza a főszerepet a változásban.
Marge: „Én nem a színpadon, hanem otthon vagyok a csúcson”
Ennek mentén mi szükséges ahhoz, hogy elérjük és tartósan fenntartsuk az egészséges létállapotot?
Először fel kell ismerni, hogy mi a bajom, utána el kell dönteni, hogy – amit ebből tudatosan tudok meglépni, azt meg akarom-e és hajlandó vagyok-e meglépni, utána pedig el kell indulni egy új irányba. Ebben az akaratnak a döntési faktor és a fegyelem kapcsán van jelentősége, hiszen a célom eléréséhez szükség van bizonyos mértékű következetességre.
Ugyanakkor az a tapasztalatom, hiába van meg az önfegyelem, az eltökéltség, a határozottság és a kitartás az emberben, ezek nagyon hamar el tudnak kopni, ha nincs meg egy másik, fontos összetevő. Az elfogadó szeretet! Hogy akármi is van, én ott vagyok magamnak. Ha ezt picit visszahelyezhetjük a gyermekkor perspektívájába: általában egy gyermek akkor tud jól fejlődni, ha megkapja azt az érzetet a szülőktől, ami alapvetően arról szól, hogy „úgy szeretünk, ahogy vagy. Nem kell csinálnod semmi »extrát« ahhoz, hogy szeressünk. Ebben a buborékban biztonságban vagy, jogod van az lenni, aki vagy...”
A feltétel nélkül szeretet ilyesfajta formáját általában az anyai energiákhoz kötjük, azokkal azonosítjuk. Az egészséges léthez azonban szükség van a – már emlegetett – maszkulin tényezőkre, amelyek (leggyakrabban) az apától érkeznek: hogy igenis támassz követelményeket, állj bele kihívásokba, fejleszd magad és hozd ki magadból a legtöbbet, a legjobbat, csinálj olyasmiket, amik a fejlődésedet szolgálják.
Nem könnyű beismerni, hogy a boldogság nem a csillagok szerencsés együttállásának köszönhető, hanem egy rendkívül melós dolog. Azt nem várni kell, hanem el kell dönteni! Ahhoz, hogy ez működhessen, jó, ha a gyengéd szeretet és a kitartó, határozott hozzáállás tud bennünk találkozni. Sok évnyi-évtizednyi életminőség-javulás várható attól, ha tudatosabbak vagyunk abban, mi tesz minket boldoggá, egészségesebbé. És persze – emellett, ezen túl – hogy mi tesz minket hasznosabbá a környezetünk számára! A boldogság iránytűje négy szóba tömörítve: légy jól, tégy jót.
