Így iktattam ki a nagy mennyiségű édességet az életemből a makulátlan bőr érdekében
Talán merész azt állítani 21 évesen, hogy soha többet nem eszem édességet. Hiszen ki tudna ellenállni egy ropogós mogyoróscsokinak vagy egy krémes tiramisunak? Én is azt hittem, hogy lehetetlen. Aztán rá kellett jönnöm, hogy elég egy kezelhetetlen bőr és pár begyulladt pattanás. De ha sikerül az akarattal kikövezett úton végig menni, az út végén a dicsőség ajtaján kopogtathatsz.
Ezeket láttad már?
Én is elértem ehhez az ajtóhoz, s azóta nap mint nap a dicsőség útját járom.
Egyszer volt, hol nem volt…
Szerintem bátran kijelenthetem, hogy nagy részünk már kamaszként többet állt a tükör előtt, mint azt kellett volna. Méregetjük magunkat, nyomkodjuk a pattanásainkat, igazgatjuk a hajunkat. Milyen érdekes, hogy a megjelenésünkkel képesek vagyunk órákat foglalkozni, viszont a belső ápolás és odafigyelés sok esetben háttérbe szorul. Az én történetem is ezen a, mondhatni hibán alapszik.
16-17 évesen az ébresztőmet mindig tizenöt perccel előbbre állítottam, csak hogy a megfelelő sminktermékekkel eltüntessem a pattanásaimat, hogy elfedjem a valóságot, s hogy elhitessem magammal azt, ami nem volt igaz: a bőröm rendben van. Ebben az időszakban a reggeli csokis gabonapehely, az ebéd utáni desszert és a randevúm a nutellás üveggel soha nem került le a napirendről. Alapvetően édesszájú a családom, így nehéz volt elkerülni a találkozásokat anyukám browniéjával vagy a nagymamám, egyébként isteni kókusztekercsével.
Szépen lassan, miután a bőröm napról napra egyre elviselhetetlenebbé vált, be kellett látnom, hogy változtatnom kell. Először nehéz volt szembesítenem magam azzal a ténnyel, hogy a zűrzavarért a homlokomon a cukor a felelős. Hinnem kellett magamban, hinnem kellett abban, hogy képes vagyok ellenállni a kísértésnek.
Viszont ahogy a mondás tartja, a hit cselekedet nélkül halott. Nem volt elég vizualizálnom magam makulátlan bőrrel, ki kellett iktatnom a nagy mennyiségű édességet az étrendemből. Az első pár hét rettentő nehéznek ígérkezett, mígnem azon kaptam magam, hogy alig-alig nyúlok a polcon a csokoládé felé.
Tisztán emlékszem az utolsó desszertemre. 2018 szeptember, Prága; egy fagylalttal töltött, tejszínhabbal díszített, fahéjas kürtőskalács.
Mikor elmesélem a történetet az ismerőseimnek, s alig akarják elhinni, büszkeséggel tölt el visszagondolnom arra az útra, amit ennek a változásnak az érdekében megtettem. Természetesen rendszeresen fogyasztok gyümölcsöt, nagy kedvencem a mézes kávé és nem tudok ellenállni egy hideg fagyinak, de a mottóm mai napig: MÉRTÉKKEL.
Nem vonom meg magam semmi jótól, de sikerült megtanulnom, hogy az életem egy nutellás üvegnyi cukor nélkül is édes lehet! Charlie csokoládégyára egy időre biztosan bezárult számomra, de az életem továbbra sem savanyodott meg!
Szerző: Kajos Anna
