Mit jelent, ha valaki saját magával jár együtt?
Mit jelent, ha valaki self-partnered? Bizony mondom nektek, rettenetesen szórakoztató dolog az esküvőm előtt három nappal a self-partnered témáját egy cikkben feldolgozni, de a profizmus elé hiába állít az élet akadályokat, az nem ismer lehetetlent!
Ezeket láttad már?
Emma Watson, aki az egyik kedvenc színésznőm, és akit művészként legalább olyan nagyra tartok, mint közéleti szereplőként és feminista aktivistaként, 2019 óta terrorizálja a közbeszédet a self-partnered kifejezéssel. Igazából én már azóta készülök, hogy erről majd írok egy szöveget, kifejtve benne vészes ellenérzéseimet a dologgal kapcsolatban, de ennek az ideje csak most jött el, a házasságom virágba boruló napja előtt, hogy mint a működő párkapcsolatok pápája, aki nagy hirtelen mindent tud már arról, mit jelent az ásó, a kapa és a nagyharang, felvilágosítsam a világot arról, miért is olyan fura ez az egész.
Mit jelent a self-partnered kifejezés?
Tükörfordításban körülbelül azt jelenti, hogy valaki magával jár, ami így magyarul azért elég kiábrándítóan hangzik. Ugyanakkor ez a terminus azért jött létre, mert az egyedülálló emberek egy része megunta, hogy minden rájuk használatos kifejezés a szinglitől a vénleányon át az elváltig tartogat magában valami kis, negatív jelentésréteget. Ez a pluszjelentés néha egészen pejoratív, és azt tükrözi, hogy az egyedülálló ember a saját hibájából került abba a rémes helyzetbe, amiben van, hogy tudniillik nincs senkije, más erre használatos kifejezések meg viszonylag objektívan jelentik ki, hogy a helyes az lenne, ha az illető együtt lenne valakivel, szóval valamiféle hiányt jelölnek.
Mindebből következően joggal merült fel a kérdés azokban, akik egyáltalán nem éreznek az életükben tátongó űrt párkapcsolat nélkül, sőt köszönik szépen, jól vannak átmenetileg vagy akár örökre egyedül, hogy miért is töltődtek fel a rájuk használt kifejezések ezekkel a tartalmakkal. Tudjuk, hogy a társadalom támaszt bizonyos típusú elvárásokat az emberekkel, különösen a nőkkel szemben. Az egyedülálló nőket jóval előbb és határozottabban bélyegzik meg, ha nem a megszokott módon rendezik az életüket. Mostanában ez a megszokott azt jelenti, hogy valaki huszonöt és harminc között férjhez megy, aztán harmincötig megszüli az első gyerekét. Ha másképp dönt, akkor sajnos simán benne van a pakliban, hogy az embert a környezetében élők falhoz állítják és kérdőre vonják.
Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor a rajongva szeretett apám a legutóbbi szakításomnál feltette a kérdést, hogy akkor innentől fogva így képzelem-e az életem, hogy három-négy évente pasit váltok. Ott és akkor csak lefagyva álltam, nem tudtam neki mit mondani, pedig utólag lett volna ötletem, mert ő is ugyanezt csinálta egész életében, csak ő tíz-tizenöt éves turnusokban. De mindebből csak annyit szeretnék kihozni, hogy nyugodtan békén lehetne hagyni azokat az embereket, akik egyedülállók. Ha jó nekik úgy, hogy azok, akkor azért, ha meg nem, akkor kifejezetten illetlenség ezzel macerálni őket. Tehát az igényt, amit Emma Watson megfogalmazott, magam is fontosnak és méltányolandónak tartom, de a self-partnered kifejezést nem, és azt az individualista pszichológiai gondolkodást sem, amely mögötte meghúzódik.
Egyszeriek vagyunk és megismételhetetlenek!
És ha azok vagyunk, akkor nem lehetünk önmagunk partnerei. Nem és nem. Több érvem is van rá, hogy miért, és csak az egyik ezek közül az, hogy aki elviszi magát vacsorázni, moziba vagy állatkertbe, azt az embert az orvostudomány disszociatív személyiségzavarosnak hívja, és bivalyerős antipszichotikumokkal kezeli. A másik érvem az – és engedjetek meg nekem némi feltartott mutatóujjú demagógiát itt a nagy napom előtt –, hogy ne csináljunk már viccet a párkapcsolatból. Oké, teljesen egyetértek azzal, hogy egy párkapcsolat önmagában még nem képvisel értéket. Tapasztalatból (és fent megidézett apám által említett három-négy éves ciklusokból) tudom, hogy egy párkapcsolat iszonyú elcseszett tud lenni.
De esküszöm nektek, vannak nagyon rendes párkapcsolatok is! Ezekben a felek időt, energiát, munkát, figyelmet fordítanak egymásra, hogy megőrizzék az intimitást, hogy elmélyítsék, tartalommal töltsék fel az együttlétet. Aki saját maga partnere, annak nem igazán kell, hogy az empatikus készségeit használja, nem kell vitás helyzeteket megoldania, ő nagyon más kihívásokkal néz szembe. Illetve ugye épp az a mondás, hogy a self-partnered kifejezésre azért van szükség, mert nagyon boldog és kihívásoktól mentes az ő élete párkapcsolat nélkül.
„Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem”
A témával foglalkozó cikkek nagy része megemlíti azt az individuálpszichológiai gondolatot, miszerint először magunkkal kell jó kapcsolatban lennünk, utána tudunk másokkal is abba kerülni. Negatív példaként sokszor a párkapcsolat-függőséget, a párkapcsolatnak való alárendelődést hozzák fel e szövegek. Azt mondják, hogy a szabadságunk feladása egyszersmind önfeladással jár, amely végül rossz párkapcsolatot eredményez, majd a szakítás után hatalmas űrt az elhagyott fél lelkében, amelyet az illető a Tinder segítségével próbál meg rendszerint orvosolni, pedig inkább terápiára kéne mennie, és magával rendbe jönnie. Számomra ez a típusú gondolkodás inkább tűnik progresszív közhelyek halmozásának, mint a valóság mérlegelésének, mert egyfelől szeretném megnézni azt a boldog és kiegyensúlyozott párkapcsolatot, amelyben a felek semennyit sem adnak fel önmagukból és a szabadságukból, másrészt nem igazán értem, miért baj az, ha valaki a saját teljességét egy másik ember megerősítésével, szeretetével és figyelmével tudja igazán megélni.
Petőfi Sándor az alcímben idézett versében már évszázadokkal ezelőtt megmondta a tutit: hogy a szabadság meg a szerelem választás kérdése. Különben Sándor – Emma Watsonhoz hasonlóan – a szabadságot választotta, de ha épp itt ülne mellettem a kanapén, és megkérdezném, hogy ő most akkor self-partnered-e, nagy valószínűleg kiröhögne, és jól tenné. Különben, ha már szóba jött az irodalom, én egyetlen figurát tudok mondani az európai kultúra történetéből, aki valóban, a szó szoros értelmében self-partnered volt, ez pedig Narkisszosz az ókori görög mitológiából. Biztos sokan ismeritek a sztorit, de azért elmondom. Ez a Narkisszosz egy istennek és egy nimfának volt a gyereke, elég szép férfi volt, sok nimfa beleszeretett, de ő nem szerette egyiküket sem. Egyszer Theiresziasz (tudjátok, a vak, aki mindent előre megmond, és akinek senki se hisz el semmit) megjósolta, hogy Narkisszosz csak akkor élhet hosszú és boldog életet, ha soha nem ismeri meg önmagát. (Nyilván, most se hitt neki senki.) Aztán Narkisszosz egy nap vadászni ment, útközben egy folyó partjára ért, belenézett, a tükrében meglátta saját magát, és halálosan beleszeretett a látványba. Annyira, hogy nem tudott többé elmozdulni a partról, csak nézte-nézte saját tükörképét, mígnem végül eltűnt benne. A hűlt helyén csak sok sárga virág maradt – még ma is úgy hívjuk, hogy nárcisz. Menyasszonyi csokorba a fentiek miatt nem való.
Ezeket olvastad már?
- 10 jel, hogy a szorongás határozza meg az életed - szakértő segít, hogyan változtathatsz
- „Húsz évvel fiatalabb nálad? Boldog vagy mellette? Ne magyarázkodj!” - Miért akad fenn a társadalom még mindig, ha a nő az idősebb egy kapcsolatban?
- 5 szokás, amivel rombolod a saját mentális egészséged, és észre sem veszed
