Kecsmár Alexandra: „Már az is nehezemre esik, ha egy picit nem lehetek önmagam”
Szüleink, nagyszüleink idejében még teljesen magától értetődő volt egy a teljes karrierutat egyetlen munkahelyen bejárni, és nem változtatni a kezdeti szakmán. A mai fiatalok azonban gyakrabban ugranak fejest az ismeretlenbe, és nem félnek megkeresni a szenvedélyüket, még akkor sem, ha ez több éves próbálkozásokkal is jár.
Ezeket láttad már?
Kecsmár Alexandra, az RTL Fókusz riporter-műsorvezetője több kanyar után találta meg a hivatását, mint riporter, és ma már egyáltalán nem bánja, hogy többféle környezetben is kipróbálta magát. Az újságíró a pályája kezdetéről, az imposztor szindrómáról és arról mesélt, milyen érzés közel egy hónapig keresztülutazni Afrikát rali autókkal.
Arról már több interjúban is meséltél, hogy elég kalandos út vezetett téged a Fókusz stúdiójáig. Hogyan élted meg ezt az útkeresést? Elégedett vagy azzal, ahol most tartasz?
Szerintem fontos erről beszélni, hogy milyen ijesztő tud lenni az az időszak, mielőtt megtalálod a helyed. Nálam még gimnázium alatt sem volt kristálytiszta, hogy merre vezet majd az utam, az érettségi után nagyon kétségbe voltam esve, hogy fogalmam sem volt róla, mit szeretnék csinálni.
Eleinte a színészet vonzott, és jelentkeztem a Színház és Filmművészeti Egyetemre, ahova végül nem jutottam be, és ezt követően teljesen véletlenül talált meg a modellkedés. Már akkor is rengeteg minden érdekelt, ami a mai napig így van, ezért hálás vagyok, hogy a riporterkedésben megélhetem.
Az SZFE híres arról, hogy sokan évekig próbálkoznak bejutni. Te nem bánod, hogy akkor nem jött össze?
Nem bánom, de azóta is nagyon szeretek színházba járni, és olyankor mindig eljátszom a gondolattal, milyen lett volna, ha többször nekifutok a felvételinek, és talán most én állnék a színpadon. Ettől függetlenül azt érzem, hogy teljes mértékben kiélhetem ezt az oldalamat is a stúdióban – ennél többre már nem is vágyom. Nem vágyom arra, hogy mást játsszak, mint ami én vagyok, hiszen sokszor már az is nehezemre esik, ha egy picit nem lehetek önmagam egy adott témában.
Később jelentkeztem még egyszer az SZFE-re, akkor televíziós műsorkészítő szakra, ahol a harmadik forduló után estem ki. Viszont akkor már biztos voltam benne, hogy nem fogok itt megállni. Utána kerültem be gyakornokként a Fókuszba. Azóta is nagyon jól érzem magam az RTL csapatában, nem gondolom, hogy a közeljövőben másfelé eveznék.
Ma a fiatalok körében gyakori a pályaelhagyás és karrierváltás. Szerintem sokan tudnak azonosulni azzal, milyen, amikor keresed a helyed és a szenvedélyed vezérel.
Ez az út rádöbbentett arra, hogy sosem késő váltani. És jó, hogy a fiatalok mernek váltani, szerintem bátrabbak is vagyunk ezen a téren. Mi már nem úgy gondolkodunk, hogy az első munkahelyünkről fogunk nyugdíjba menni.
Nagyon klisé, de én tényleg azt vallom, hogy az élet valójában egy hosszú tanulási folyamat. A riporterkedés ezért testhezálló számomra, mert annyi mindenről tanulok a munkám közben, annyi olyan dologgal találkozom, amik a hétköznapi életem során nem találnának meg, így sosem unatkozom.
A reflektorfényben szereplő emberek gyakran küzdenek a színfalak mögött imposztor szindrómával. Te éltél át hasonlót?
Hasonló érzésem volt, még a mai napig furcsa ezt kimondani, hogy riporter-műsorvezetőként dolgozhatok. Amikor először láttam meg ezt a titulust a szerződésemen, akkor csapott meg az érzés, hogy: „Azta, megcsináltam!” De azt érzem sosem vagyok elégedett, kicsit talán túl perfekcionista vagyok, ha a munkámról van szó.
A veled készült interjúkban gyakran emelik ki a Notre-Dame leégésénél készült helyszíni riportodat. Mi volt számodra a legemlékezetesebb interjúd, riportod? Volt, ami emberileg is sokat adott?
Akármilyen témában forgatok, mindig az a célom, hogy az embert, az interjúalany személyiségétát tudjam adni; megmutatni, hogy az adott személy miben hisz.
Az első példa, ami eszembe jut, az a Vasalódeszkás tanárként elhíresült pedagógussal készült riportom. Vele akkor interjúztam, amikor már nem kezdte meg az új tanévet. Az egy nagyon megható interjú volt, mert felolvasta az üzeneteket, amiket a volt tanítványaitól kapott, miközben pont aznap tartották az évnyitókat. Egy olyan ember ült velem szemben, aki bár 30 évig dolgozott pedagógusként, egy percig sem volt kétségbeesve attól, hogy most mihez fog kezdeni. Azt láttam, éreztem rajta, hogy ő meg fogja tudni állni a helyét.
A másik riportom, amit kiemelnék, az az idei Budapest- Bamako raliverseny volt. Én Marokkóban csatlakoztam hozzájuk, ahol utána 5000 kilométert utaztam velük Sierra Leonéba. Ott meg kellett tanulnom átlépni a saját határaimat is, mivel egyedül utaztam operatőr nélkül, egyedül készítettem az anyagokat. Ez alatt az út alatt ismét rájöttem, mennyi mindenre vagyunk képesek, mi, emberek.
Egy megterhelő nap után mivel kapcsolsz ki? Vannak olyan tévés műsorok, amiket szívesen választasz az esti filmezéshez?
Az Árulóknak óriási rajongója vagyok, az az egyik olyan műsor, amire bármikor igent mondanék, hogy szerepeljek benne. Imádok játszani, és mivel ez egy nagy társasjáték, nagyon közel áll a szívemhez. A másik számomra szerethető műsor az Álarcos énekes. A családban és a baráti körben több kisgyerek is van, ők pedig nagyon lelkesednek a műsor iránt, élvezik az előadásokat. Az a műsor szerintem tényleg összehozza a generációkat.
Az ünnepekre hangolódva, mi szerinted a tökéletes karácsonyi ajándék, amit az egész család közösen élvezhet?
Ha a karácsonyi ajándékokról van szó, én a közös programokban hiszek. Ez lehet akár közös főzőtanfolyam vagy egy jó színházi előadás — mindenképpen olyan, ami kizökkent, hogy kicsit ne a hétköznapok problémáira koncentráljunk, hanem kilépjünk a megszokott ritmusból. Amit együtt élvezhetünk és kikapcsolódhatunk közben.
