Kritika: Ritka rossz film lett A kör
A tavasz egyik legjobban várt filmje A kör Emma Watson és Tom Hanks főszereplésével. Nagy-György Bori szerkesztőnk már látta, és el is mondja róla véleményét, de ígérjük, túl nagy titkot nem árul el, úgyhogy akit érdekel a sci-finek csak erős túlzással nevezhető techdráma, komolyabb spoilerek nélkül olvashatja kritikáját:
Ezeket láttad már?
A film első ránézésre Spike Jonze 2013-as Oscar-díjas A nő című drámájára próbál hasonlítani a letisztult, futurisztikus díszlet és az okostelefonokhoz, okoskütyükhöz fűződő szinte perverz függőség tekintetében. Aki dolgozott már kreatív- illetve reklámügynökségeknél, vagy akár jelenleg is multicég alkalmazottja, annak ismerősek lesznek az egy légterű, tökéletesen felszerelt irodák a jógalabdákkal, a kétképernyős munkaállomásokkal és a nyakba akasztós belépőkártyákkal. Az óriási céges bulik és a minden igényt kielégítő szórakozási lehetőségekkel ellátott munkakörnyezet - ami folyamatosan azt sugallja az ott dolgozókban, hogy soha ne akarják elhagyni azt - ma már, ha nem is sok helyen, de itthon is létezik (na, jó, azért egy magyar céges partin a Beck talán nem lép fel). A San Francisco-i Szilícium-völgyben található olyan óriáscégek irodaparkjaira jellemző ez a miliő első sorban, mint a Google vagy a Facebook, melyek minden bizonnyal komoly inspirációforrásként szolgálhattak Dave Eggers 2013-as regényéhez, majd James Ponsoldt filmjéhez.
Ki ne hagyd! Ezek a tavasz legjobban várt filmjei
De lássuk csak, mi is a sztori dióhéjban? A fiatal Mae Hollandnek (Emma Watson ) élete nagy lehetősége adódik, amikor a Kör közösségi hálót működtető internetcégnél állást kap. Főnökei, különösen Bailey (Tom Hanks ) nagy hatással vannak rá, és egészen hamar fel is figyelnek a benne rejlő potenciálra. Nem kell sok, és Mae maga jelentkezik egy különleges egyéni projektre, mellyel annyira sikeres lesz, hogy egyre több lehetőséget kap az előrelépésre. Mégis valami nem oké ebben az egész rendszerben - és ez már az elejétől fogva érezhető. A kérdés csak az, hogy meddig lehet elmenni a személyes szféra és ezzel együtt az ember saját egészségének feláldozásában? Hol a határ az információközlésben és -szerzésben? És főleg, hogyan lehet mindazt, amit tudunk, jóra használni?
Nézd meg A kör feliratos előzetesét:
Nos, nem akarom elvenni senkinek sem a kedvét a film megnézésétől, főleg, ha saját maga is tech-beállítottságú, de A kör az ég világon semmilyen érzelmet nem mozgat meg a nézőben. Nem tudom, hogy ez Emma Watson idegesítően steril alakítása, vagy a történet kiszámíthatósága miatt van-e, mindenesetre a film egyáltalán nem azt adja, amit remélünk tőle.
Én vagyok Emma Watson legnagyobb rajongója, imádok mindent, amihez a nevét adja, de még elfogultságomban is be kell látnom, hogy hiába fogja megelőzni Jennifer Lawrence-et a legsikeresebb hollywoodi színésznők listáján, tehetségben a nyomába sem ér az Oscar-díjas színésznőnek.
Watson minden egyes alakításában ugyanazt hozza, félreértés ne essék, mindig 100%-ot nyújt, de pont emiatt a karakterei túlságosan tökéletesek maradnak, hiányzik belőlük az a plusz, az a sebezhetőség, azok az apró hibák, mélységek, amitől emberivé válhatnának a szerepei, helyette megmaradnak az erőltetett tökéletesség szintjén. Ugyanez a helyzet Mae karakterével is, nincs egyetlen olyan pillanat, amikor elhisszük, hogy ez a lány tényleg létezik, hogy ezek a dolgok akár meg is történhetnének vele - nem tudni, hogy ez amiatt van, mert egyszerűen nem írnak számára olyan szerepeket, ahol megmutathatja emberi oldalát, vagy csupán arról van szó, hogy Watson (egyelőre) képtelen ilyen mélységekig menni egy-egy karakter megformálásában.
Az egyetlen emberséges szereplő talán a Mae szklerózis multiplex betegségben szenvedő apját alakító Bill Paxton. A nemrég elhunyt színész karrierjének méltó lezárása volt A kör, még akkor is, ha a film maga nem egy nagy durranás, Paxton alakítása viszont külön figyelmet érdemel, ahogy a feleségét játszó Glenne Headly-é is.
Szintén kellemes törést hoz a Star Wars: Az ébredő erőben megismert John Boyega felbukkanása, akinek titokzatos karaktere már-már azt az érzést kelti a nézőben, hogy csupán Mae képzeletének a szüleménye, vagy talán a lelkiismeretének a megszemélyesítése lenne? Mindenesetre azzal maradunk, hogy még többet meg szeretettünk volna tudni kettejük kapcsolatának alakulásáról, de ez is valahogy ugyanolyan erőtlen és befejezetlen marad, mint az egész film önmagában, pedig egy remek társadalomkritika, egy elrettentő példa is lehetne, ami felnyithatná a szemünket... de a hatás valahol elmarad.
