Hídember független színház és a kőszínház között – interjú Rozgonyi-Kulcsár Viktóriával
Az alkotás nem mindig a nagy színpadokon és harsány sikerekben mérhető. Van, amikor egy közösség építése, egy befogadó tér megteremtése, vagy éppen a mindennapi, apró tettek formálják a kultúrát és a társadalmat. Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház alapítója és vezetője pontosan ezt képviseli: helyet ad a független színházi kezdeményezéseknek, teret biztosít a művészi kísérletezésnek és hidat képez a különböző alkotói világok között. Az interjúban a Jurányi Házról, a független színház szerepéről és a mindennapokban rejlő értékekről beszélgettünk vele.
Ezeket láttad már?
- Rozgonyi-Kulcsár Viktória a Jurányi Ház alapítója és vezetője
Délelőtt kergetőző gyerekek, délután bonyolult jógapózokba csavarodott nők, este színházi előadásra igyekvő párok. Orlai produkció, Duma Színház, pályakezdők első próbálkozásai. Ez mind a Jurányi Ház, egy kulturális Noé bárkája. Rozgonyi-Kulcsár Viktória, a Jurányi Ház alapítója és intézményvezetője vallja, hogy a független színjátszás alapjaiban határozza meg a színházi szcénát és hogy a kísérleteknek helyet kell adni. A MeNŐ Kerület kampány kapcsán beszélgettünk, mely az ő fejéből pattant ki, kvázi hogy megismerjük a hétköznapi hősöket a kerületben.
Miért van szükség a független színházakra? Hogyan egyenlítik ki a színházi világot, mit adnak ők hozzá a kultúrához? Vagy máshonnan nézve: mi lenne, ha nem lennének?
Azért fontos, mert kisebb kockázattal tud olyan dolgokat megteremteni, ami nagyon jótékony az egész előadóművészeti területnek. Gondolok itt például a tehetséggondozásra, mert szerintem nagy felelőtlenség lenne, ha pályakezdő rendezők rögtön a Katona József Színház nagyszínpadán találnák magukat. A független terület egy előszoba, „borsó meg a héja” az egészséges viszony a két működési terület között. Az általunk képviselt holdudvarban kisebb kockázatvállalással lehet olyan dolgokat kipróbálni, kísérletezni, amelyek aztán organikusan beintegrálódnak a kőszínházi struktúrába – vagy adott esetben azon kívül maradnak, kvázi héj szerepben, megerősödnek, mint például a Pintér Béla Társulat. Vagy megerősödik és kivívja magának a létjogosultságot, hogy önmagában létezzen, vagy organikusan küldi a fiatal tehetségeket a struktúrába. Hiszek abban, hogy a két terület között nincs ellentét, látnunk kell a kettő közötti kapcsolódást. Én ezt a hídember szerepet képviselem.
Szerinted kevesebb figyelmet kapnak a független társulatok, mint a kőszínházak?
Nem gondolom, szerintem a 20-50 közötti korosztály sokkal inkább jár úgynevezett független befogadóhelyekre, terekbe; olyan kulturális intézményekbe, ahol rendhagyó színházi esteken formabontó műfajokkal is találkozhatnak. Ennek ugyanúgy megvan a közönsége, sőt én azt látom, hogy inkább nő, mint csökken. Az emberek szeretik a változatos kínálatot és ez Budapesten adott is, így kevésbé teszik le bérlettel a voksukat egy-egy színház mellett, inkább nyitott szemmel járnak. A mi feladatunk az is, hogy ezt a fajta modellt kimozdítsuk a helyéről, és a színházba járás egy olyan közösségi élmény legyen, ami nem csak arról szól, hogy hétkor beülök és tízkor vége, hanem ahol előtte lehet ismerkedni, utána egy bor mellett beszélgetni. Egy közösségi élményként gondolok erre, a közönség is inkább közösség.
A Jurányi egy nagyon színes, korosztályban széles, nyüzsgő közösségi térré vált, amit nem lehet megkerülni független színjátszás tekintetében. Belülről milyen a közösségetek?
Egy többrétegű közösségünk van, hiszen a Jurányiban több, mint hatvan szervezet kap otthont, ez eleve egy hatalmas alap létszám. Erre épül rá a programokra, eseményekre érkező több száz ember, ami elképesztően változatos: reggel és délelőtt inkább a kisgyerekes szülők, családok mozognak az épületben, majd délután négy és este hét között a táncóra, jógaóra, amatőr festőiskola, könyvbemutató rendszeresen visszajáró rétege érkezik. Végül este megjelennek a hivatalosan színházba járók. Érdekes, hogy mivel ennyire széles a profilunk, lehet, hogy az az anya, aki a Mocorgóba hozza délelőttönként a gyermekét, nem is tudja, hogy esténként előadásokat is tartunk, hiszen ő csak nyolctól délig van itt – esetleg még azzal tisztában van, hogy finom az ebéd a Kacagásban, mert az még időben belefér. (nevet)
A kitartás és a szakma iránti rajongás tesz sikeressé - interjú Varga Eszter űrmérnökkel
Ezek izgalmas átjárások, kinek mit jelent a Jurányi. Neked mit jelent?
Én folyamatosan ízlelgetem, tesztelem, hogy mennyire azon múlik, ki mit vesz ki belőle: mit ad, ha szülőként hordod ide a gyermeked, vagy gyerekként ide jársz színészképzőbe, esetleg a pároddal szórakozni. Sokféle hozzáállás létezik. Anno én háttérintézménynek, inkubátorháznak képzeltem el a Jurányit, de aztán hamar kiderült, hogy játszóhelyként is funkcionálnunk kell, ami odáig „fajult”, hogy jelenleg havi 50-60 előadásunk van műsoron. Elindítottuk a saját tehetséggondozó pályázatainkat, hogy a friss hangoknak, formáknak, feltörekvő művészeknek teret adhassunk. Szerencsére az alkotói vágy nem csökken úgy, mint az anyagi források… Nagyon inspiráló, ha megvan egy produkcióban a művészeti érték, és érezzük, hogy ezt meg kell csinálnunk, mert szakmailag, társadalmilag olyan nagy durranás, ami mellett nem mehetünk el és mozgatórugónak kell lennünk abban, hogy az emberek láthassák. A kísérletnek helyet kell adni, és csodás, amikor egy itt kezdett művészt meghívnak a Vígbe vagy a Katonába rendezni.
Hogyan formált téged ez a tizenkét év?
Vezetőként a művészi kérdések a munkám körülbelül húsz százalékát teszik ki, minden más logisztika, szervezeti, menedzsmenti, üzemeltetési kérdések. Ezért nekem is meg kell találni azt, ami újra és újra izgatja a fantáziámat. A meNŐ kerület kampány is ilyen. Nem foglalkoztam az elején azzal, hogy nőként vezetem az intézményt, de az évek alatt anyaként, feleségként, női vezetőként mégiscsak összeadódtak ezek a szerepek, és azt gondolom, hogy hozzátettek ahhoz, hogy még mindig lelkesen és inspiráltan tudom végezni a munkám. A nők egészen más dinamikát és energiát képviselnek, és a közös munka nagyon jól tud működni a női attitűdök miatt, ami szerintem az anyai, gondoskodó, mindenre figyelő, törődő gesztusokból ered. Egy szervezettel, intézménnyel, művésszel is ugyanezt csinálom: nevelem, vigyázok rá, terelgetem, felelősséget vállalok érte és vezetem – majd elengedem azt, aki „felnőtt”. És ezt a struktúrát, a változást – elengedni egy előadást, új premiernek örülni – női aggyal, lélekkel talán könnyebb kezelni.
És megélni azt, hogy nem kell rivalizálni nőkén egymással, hanem egymás mellett vagy akár összedolgozva lehet együtt haladni és alkotni.
Igen, pont ez a lényeg ebben, hogy elismerjük azt, amit a hétköznapokban csinálunk: nem kell mindig többet vagy jobban dolgozni ahhoz, hogy elismerjék a munkánkat. Elég az, amit minden egyes nap teszünk a saját ügyeinkért. Nem kell mindig emelni a tétet. Csak érezzük, hogy amit csinálunk, az hozzátesz a kultúrához, a társadalomhoz. Szeretném, ha ennek nyomán azokban a nőkben is megmozdulna a vágy és érdeklődés eziránt, akik ugyanilyen hétköznapi hősök a kerületben: ez mind összeadódik, mint egy mikrováros energiája, hogy az egyén ettől érzi jól magát a közösségben. Ismerjük el, amink van, köztük a bennünk rejlő és minket körülvevő értékeket.
