„Ne sírjon, anyuka, majd lesz másik” – a nehezített fogantatás érzelmi megpróbáltatásai

Közülük az egyik az unokatestvérem, Puskás Anikó, aki sikertelen próbálkozások hosszú sora után annyira kiképezte magát a témában, hogy jelenleg tudásmegosztásra és fizikai gyakorlatsorokra épülő segítő csoportokat működtet hasonló helyzetben lévő nők számára – erről később még lesz szó. A másik két interjúalanyom Nati és Bence, akik szintén hosszas kálvária és két sikertelen beültetés után most készülnek a harmadikra.

Érzelmi hullámvasút

Anikó és Nati külön-külön is beszámoltak arról, hogy a mesterséges megtermékenyítés folyamata során elszenvedett fizikai nehézségek valójában meg sem közelítik azt, amit az ember ez időszak alatt érzelmileg átél. Ennek pedig a legfontosabb komponense az állandó bizonytalanság.

„Az orvosok nem találtak semmiféle okot, hogy miért nem sikerül, következésképp mi sem tudtuk, mi az, amin változtatnunk kellene. Az orvosom azt mondta – nagyon nehéz volt hallani, de hallanom kellett –, hogy ők megteszik a dolgukat, a testem szintén megteszi a maga dolgát, de ez nem biztos, hogy elég lesz” – mondja Anikó. Véleménye szerint a kiszolgáltatottság velejárója az is, hogy az ember elidegenedik a saját testétől.

„Úgy éreztem, hogy a testem nem az enyém, mert mások használják. Mivel az orvosnak nincs elég ideje rád, darab vagy a számára, nem tekint rád emberként. Ez egyébként nem az orvos hibája, hanem az ellátórendszeré. Az eredmény viszont mindenképp az, hogy a túlélés érdekében valahogyan le kell hasítanod a testet magadról, és vele együtt a fájdalmat, a veszteséget.”

A sikertelen próbálkozások és az újrakezdések váltakozása olyan érzést kelt elsősorban az azokat fizikailag is átélő nőkben (és közvetetten természetesen partnereikben is), mintha egy hullámvasúton ülnének. „Az ember sokféle attitűddel indul neki. Voltam szuper pozitív, úgy éreztem, hogy a testem és a lelkem is készen áll, mondták, hogy az embriók is szuperek, és azt mondtam magamban, hogy ebben a hónapban ez sikerülni fog. És végig ezt is éreztem, terhességi tüneteim is voltak a kapott progeszterontól.

Kismama-eufóriában voltam, amit egy hatalmas pofára esés követett. Máskor úgy indultam neki, hogy majd lesz valami, nem törődöm vele. De hiába, egyszerűen nem lehet felkészülni az eredményre. Van egy cél a fejedben, hogy legyen pozitív a teszt – összesen ennyit tudsz ebben a teljesen beszűkült tudatállapotban, és nem tudod, hogy utána mi fog történni. Akiknek ilyen körülmények között sikerül teherbe esni, azok sokszor az egész várandósság alatt rettegnek, nem tudják azt önfeledten megélni.

Ha erre az érzelmi hullámvasútra felszállsz, onnan nincs leszállás, és a hormonok is csak ezt az állapotot erősítik” – mondja Anikó. Egy másik fontos szakasza az érzelmi hullámvasútnak, amiről Anikó és Nati is beszámol, az önhibáztatás. „Az első méhen kívüli terhességem után sokáig őrlődtem azon, hogy mit rontottam el. Mindenfélét kitaláltam. Például pont előtte pár héttel kezdtem el futni, és attól féltem, hogy esetleg azért történt ez, mert túlhajszoltam magam.

Aztán persze kiderült, hogy ez nem lehetett mögötte, de az önhibáztatás egyéb formái folyamatosan jelen vannak és dolgozni kell velük. Elfogadni magam olyan emberként, akinek csak orvosi segítséggel (vagy egyébként lehet, hogy úgysem) lehet gyermeke, nem könnyű, és bár jobban állok ezzel mint három éve, még nem teljesen sikerült. Fel kell építeni azt az önképet, amiben meddő nőként, gyerek nélkül is értékesnek érzi magát az ember.

És ennek egyáltalán nem kedveznek a társadalmi elvárások. Követeli rajtunk a gyerekeket a kormány, az ismerősök, a család, a barátok. És így érezd magad teljes értékű embernek akkor is, ha nem vagy képes egy egészséges terhességre” – mondja Nati.

De mi van a férfiakkal?

Nati és Bence, amennyire csak tudnak, igyekeznek együtt jelen lenni a folyamatban, miközben természetesen a helyzet együttes megélése csupán illúzió, hiszen a férfi legtöbb esetben csak közvetve van jelen, míg a nő nagyon is közvetlen, fizikai tapasztalatokat szerez. „Nekem az a legmegterhelőbb ebben, hogy nem velem történik, és emiatt sokszor azt sem tudom, hogy egyáltalán mi történik. Nem mintha Nati sokkal többet tudna, de neki fáj valamije, ami egy konkrét, átélhető érzés.

Számomra a tehetetlenség a legrosszabb, hogy kívülállónak érzem magam. Szerencsére Nati mindenbe beavat, amitől jobban tudok hozzá kapcsolódni. Ha kérdezik, úgy szoktam fogalmazni, hogy volt két méhen kívüli terhességünk. Fizikailag nem lettem a részese, de lelkileg mindenképpen” – mondja Bence. A mesterséges megtermékenyítés hatalmas nehézséget jelent a párkapcsolatokban is. És ennek csak egyik oka az, hogy a férfiak számára nehezen hozzáférhető (vagy egyenesen hozzáférhetetlen) a folyamat bárminemű megtapasztalása.

Fontos komponens az is, hogy a magánélet, az intimitás kikerül a hálószobából, és hirtelen már nem csak a pár magánügye lesz. Kicsit túlzás a kép, de szemléletes: egyszer csak beköltözik a hálószobába az orvos, az ápoló, illetve a társadalom azon része, amely a gyerekvállalással kapcsolatban elvárásokat támaszt felénk. Ez pedig rányomja a bélyegét a szexuális együttlétekre, amelyeknek célja egy kapcsolatban sokáig kizárólag az örömszerzés, a másikhoz való mély érzelmi kapcsolódás volt.

Ugyancsak a férfiakat érinti az a probléma, hogy számukra az érzelemkifejezés vagy a fájdalom megélése jellemzően tabu. Márpedig egy ilyen helyzetben nem csak a nőknek van szükségük segítségre a veszteségek és a nehézségek feldolgozásához.

Anikótól tudom, hogy míg a nők keresik a szakmai segítséget ezekben a helyzetekben, addig hiába próbáltak meg szakemberek férfiak számára létrehozni segítő csoportokat, mert a férfiak nem jelentkeztek rájuk. Miközben ez a sokszor igen hosszú, kudarcokkal teli időszak ahhoz vezet, hogy a párok végül szétmennek.

Csak egy embrió volt?

Külső szemlélőként számomra a legfontosabb kérdés az volt a témával kapcsolatban, hogy állnak interjúalanyaim a gyász kérdésével. A magzatukat elveszített párok gyászára ugyanis a leggyakrabban érkező vigasztaló mondatok arról szólnak, hogy a gyászuknak nincs igazán létjogosultsága, hiszen csak egy embriót vesztettek el, és hogy nem szabad búsulni, mert lesz majd másik helyette. Nati és Bence minden elveszített embriónál gyújtanak egy gyertyát, de a hétköznapokban igyekeznek inkább elnyomni magukban a gyász érzését.

Ez persze nem mindig sikeres, Bence például azt mondja, nagyon fájdalmas számára kiszámolni, mikor születne meg a baba, de ki szokta. Nati már kevésbé akarja magát beleélni a dologba, elhatározta, hogy a tizenkettedik hétig várakozó álláspontra helyezkedik, addig nem hiszi el, hogy sikerülni fog. „A remény viszi előre a dolgot. A gyász akkor erősödne fel, ha kiderülne, hogy semmiféle lehetőség nincs arra, hogy gyerekünk legyen. Ha ott a remény, hogy egyszer sikerül, az feledtetni tudja azokat az alkalmakat, amikor nem sikerült” – mondja Nati.

Ugyanakkor megélheti valaki homlokegyenest másképp is a veszteséget, Anikó például a következőt mondja: „Mi minden alkalommal úgy éreztük, hogy egy babát veszítettünk el, még akkor is, ha csak akkora volt, mint egy ceruza hegye. A terápián nagyon sokat foglalkoztunk ezzel a veszteségérzettel. Valójában, amit ilyenkor elveszít az ember, az a lehetőség a családdá válásra, az anyává válásra, a transzformációra, a párkapcsolat átminősülésére.”

Út a gyógyulás felé

Nati és Bence még egy folyamat kellős közepén vannak. Amikor arról kérdezem, hogyan tudná őket a környezetük jól támogatni, a következőt mondják: „Az őszinte empátia. Sok barátunk, családtagunk van, akik őszintén szorítanak nekünk. Ezek az emberek általában azt gondolják, hogy megerősítésre van szükségünk. Ők olyan magabiztossággal állítják, hogy ne aggódjunk, össze fog jönni, mintha lenne náluk egy varázsgömb, amivel a jövőbe látnak, ez pedig egy kis plusz nyomást helyez ránk.

Jobban esne, ha azt mondanák, nagyon szorítanak nekünk, de gyerek nélkül is élhetünk tartalmas életet.” Mikor arról kérdezem őket, gondolnak-e rá, mi lesz, ha nem sikerül, a következőt válaszolják:

Akkor gyerek nélkül fogunk élni.

Elképzelhető, hogy örökbe fogadunk egy-két gyereket, de szeretnénk, ha ez nem B-terv lenne arra az esetre, ha nem jön össze a lombik. Akkor szeretnénk ezt a folyamatot elindítani, ha úgy érezzük, eljött az ideje.” Anikóék életében a megnyugvást az örökbefogadás hozta el – párjával egy szuper cuki kislány szülei. Ugyanakkor kár lenne Anikó gyógyulásának folyamatát ennyire leegyszerűsíteni.

Egyrészt ezt egy hosszú terápiás folyamat előzte meg, másrészt a gyerekvállalással kapcsolatos fájdalmát képes volt kreativitássá változtatni. Elvégzett egy dúlaképzést, mert úgy érezte, hogy tapasztalataival és energiáival szívesen és jól lenne jelen mások szülésénél. Ezenkívül jógaoktatóként olyan segítő és tudásmegosztó csoportokat vezet, amelyek kifejezetten fizikai gyakorlatokon keresztül segítenek a nők számára visszatalálni saját testükhöz, hogy újra bízni tudjanak magukban.