előfizetésem
Hírlevél
A változás félelmetes, de megéri belevágni: én így indultam el önmagam felé
A világ zajos, az elvárások óriásiak, és mi marad, ha végre megállsz és megkérdezed magadtól: „Ki vagyok én valójában?” Az igazi változás akkor kezdődik, amikor végre a saját hangodat hallod. Félelmetes volt elindulni, de én is beláttam: ha most nem változtatok, örökre lemondok arról az életről, ami igazán én vagyok. De vajon mi a legnagyobb akadály? A témában Zélity Luca life coach is megszólal.
Volt egy időszak az életemben, amikor a tükörbe nézve nem azt az embert láttam, aki igazán én voltam. Egy szerepet játszottam – a környezetem elvárásai, a társadalmi normák és a félelmeim formálták azt, amit mutattam a világnak. Nem volt könnyű felismerni, hogy valami nincs rendben, de a legnehezebb az volt, hogy tegyek is ez ellen.
A „kell”-eken túl is van élet
Elnyomtam azt, aki igazán vagyok, csak azért, hogy megfeleljek. Aztán jött a csend. És a négy fal. A vágyakozás egy más élet iránt. Egy szabad, tudatos, önazonos élet iránt. A változás sosem egyszerű. Komfortzónán belül maradni? Persze, hogy sokkal biztonságosabbnak tűnik, mint elindulni az ismeretlenbe. Aztán egy ponton rájöttem: ha nem lépek, ha nem mozdulok, akkor örökre megfosztom magam attól az élettől, amit igazán élni szeretnék. Így hát vettem egy mély levegőt, és nekiindultam a rögös útnak.
Először csak apró dolgokon változtattam. Nem radikálisan, nem látványosan – csak annyira, hogy a világ még ne vegye észre, de én már érezzem. Elkezdtem figyelni magamra. Arra, hogy mi tesz boldoggá, és mi az, ami minden reggel egyre mélyebb gödörbe taszít. Elkezdtem megkérdőjelezni a „kell”-eket, és először suttogva, majd egyre határozottabban kimondani azt, hogy „nem”. Nem akarok többé szerepet játszani. Nem akarok úgy nevetni, hogy belül közben semmit sem érzek. Nem akarok minden este úgy lefeküdni, hogy azt kívánom, bárcsak máshol lennék, bárcsak más lennék. És akkor jött az első igazán nagy döntés.
Nem tudom, hogy egy adott pillanatban történt-e, vagy észrevétlenül csordogáltam bele, de egyszer csak ott voltam: egy kereszteződésben, ahol az egyik út a megszokott volt – a könnyebb, a kiszámíthatóbb, az elvárt. A másik pedig az ismeretlen. Rettegtem. De ez volt az a félelem, amit már nem lehetett elhallgattatni, az a nyugtalanság, ami nem csillapodott, hiába próbáltam visszazárni a szívem mélyére. Elindultam. Először csak egyetlen lépéssel. Aztán még eggyel.
Az első kimondott gondolattal, ami már tényleg az enyém volt, nem valaki másé. Az első nemet mondással. Az első bátran vállalt döntéssel, ami nem illett bele a rólam alkotott képbe – de végre én voltam.
A „Nem." egy teljes és egész mondat - így húzd meg határaidat könnyedén
Elengedtem, hogy szabad legyek
Ahogy haladtam előre, úgy vált egyre világosabbá, hogy a változás régi énünk elengedéséről is szól. Gyászoltam. Azokat a biztos pontokat, amelyekre addig támaszkodtam, de amelyek már nem szolgálták az utamat. Minden egyes elengedett régi darabkám helyére valami új épült. Valami igazibb. Valami, ami már nem a társadalomnak, nem a régi félelmeimnek akart megfelelni, hanem engem tükrözött vissza. Igazából rájöttem arra is, hogy a változás egy folyamat. Nem egyetlen nagy döntés, hanem apró választások sorozata, amelyeket minden nap meghozunk.
Rájöttem, hogy az egyedüllét nem üresség, hanem tér – egy csendes, szabad birodalom, ahol végre meghallhatom a saját hangomat. A csend többé nem fullasztott, hanem megtisztította a gondolataimat. Megtanultam nemet mondani anélkül, hogy a lelkem összerezzent volna. Megtanultam elengedni azokat, akik csak visszatartottak, és közel engedni azokat, akik nemcsak elfogadnak, hanem felemelnek, inspirálnak.
Aztán egy nap, amikor újra a tükörbe néztem, már nem egy idegen tekintete találkozott az enyémmel. Hanem végre önmagammal néztem szembe. Valakivel, aki mert lépni. Aki mert újjászületni. Aki végre igazán önmaga lett.
Hogyan szelídítsük meg a belső kritikusunkat?
Belső hangunk az egyetlen igaz iránytű
Világunk csak zajlik és zajlik. A munkahelyi elvárások, a családi kötelezettségek, a társadalom normái és nem utolsósorban a közösségi média végtelen áramlása mind-mind folyamatosan próbálnak irányítani minket. És akkor ott van a belső hangunk, az a finom, de rendkívül erőteljes érzés, amely segítene rátalálni arra, hogy kik vagyunk valójában, és mi az, amit igazán akarunk az életben. De hogyan hallhatjuk meg ezt a hangot, amikor mindenki és minden más hangosabb nálunk?
Van egy pont, amikor már nemcsak érezzük, hanem tudjuk: így nem mehet tovább. Talán egy reggel úgy ébredünk, hogy minden porcikánk tiltakozik a megszokott életünk ellen, vagy talán hónapok óta ott motoszkál bennünk egy halk, de egyre erősödő érzés: ideje változtatni. „A belső hangunk felfedezéséhez az érzéseinkre van szükségünk, mivel azok mindig őszinték lesznek hozzánk. Amikor egy adott élethelyzetben nehezen tudjuk eldönteni,hogy mi lenne a legjobb döntés számunkra, hasznos, ha megállunk egy percre és megfigyeljük testünk jelzéseit.
Figyeljük meg, milyen érzéssel tölt el minket a jelen helyzetünk, és máris tisztábban látunk. A legjobb út önmagunk megtalálásához nem kifelé, hanem befelé vezet minket” – magyarázta Zélity Luca, life coach.
A változás izgalmas, de ijesztő is. Sokan pontosan tudják, hogy nem jó helyen vannak – egy adott élethelyzetben –, mégis maradnak. De miért? Mi az a láthatatlan fal, ami visszatart minket attól, hogy lépjünk? Félelem az ismeretlentől? A kudarc réme? Vagy az, hogy mi lesz, ha mások nem értenek meg? A legnagyobb akadály sosem kívül van, hanem bennünk. És amíg ezt nem ismerjük fel, mindig találunk majd kifogásokat arra, miért ne induljunk el.
„Az egyik legfontosabb alap szükségletünk, hogy biztonságban érezzük magunkat. Ha valamit biztosnak és kiszámíthatónak vélünk az életünkben, az biztonságérzettel tölt el minket. A változás mindig valami újat hoz magával tele kérdésekkel, melyek a bizonytalanság érzését hozhatják magukkal. Természetes működésünk tehát, hogy ritkábban választjuk az ismeretlent a megszokottal szemben, akkor is, ha a biztonságot nyújtó tényező nem feltétlen szolgálja egyéb érdekeinket” – emelte ki a szakértő.
Ami nem öl meg, az tényleg megerősít? Mindent a poszttraumás fejlődésről és a rezilienciáról
Az számít, hányszor állsz fel
Amikor minden összeomlani látszik, amikor a céljaink elérhetetlen távolságba kerülnek, és amikor a belső hangunk már csak egy fáradt suttogás, akkor van igazán szükségünk a motivációra. Hogyan gyújthatjuk újra a belső tüzet, amikor a világ csak fújja rá a hideg szelet? „A változás természetes, ahogy az is, hogy a motivációnk szintje hol magasabban, hol alacsonyabban van. Sokat segíthet a nehéz időszakokban, ha megengedjük magunknak a pihenést, megengedjük, hogy ne mindig a maximumot nyújtsuk.
Keressünk valamit, amiből töltekezhetünk. Segítséget nyújthat az is, ha leírjuk a céljainkat, és amikor úgy érezzük több motivációra lenne szükségünk, elolvassuk őket, és kicsit beleképzeljük magunkat abba a helyzetbe, hogy elértük őket. Ez az érzés már önmagában kellőképpen újra töltheti a motivációnk szintjét” - emelte ki Zélity Luca.
A félelem beszél belőled
Mindannyiunk fejében él egy hang. Egy kétkedő, cinikus, sokszor kegyetlen belső kritikus, aki emlékeztet minden félelmünkre, kudarcunkra és bizonytalanságunkra. „Mi van, ha nem sikerül?” „Nem vagy elég jó.” „Úgysem fog menni.” Ismerős? Ez a hang az egyik legnagyobb akadálya a változásnak. Az elménk minket próbál óvni azzal a szakértő elmondása szerint, hogy a kritikus hangot erősíti fel bennünk, ezzel igyekszik benne tartani minket a jól ismert, biztonságosnak hitt helyzetekben.
Hasznos lehet keresni egy emléket, amikor mertünk változtatni és sikerrel jártunk, hogy kicsit megnyugtassuk a kritikus hangunkat, hogy képesek vagyunk jó döntéseket hozni úgy, hogy közben a biztonságra is figyelmesek maradunk. A változás tehát ott kezdődik, ahol a félelem véget ér – ott, ahol végre merünk önmagunk lenni, és úgy élni, amire igazán vágyunk.