Nem így terveztem, de egyedülálló anya lettem

Egy családot persze bizonyos szintig meg lehet tervezni racionálisan, de ha hirtelen fölborulnak a tervek, akkor már csak az számít, lelkileg mennyire vagyunk erősek az új helyzetben boldogulni. Ez pedig annál könnyebb lesz, minél rugalmasabbak vagyunk, és minél könnyebben rajzoljuk át akár egész addigi tervrajzunkat.

Cikkünkben két egyedülálló anyukát mutatunk be, akikben sok más mellett az a közös, hogy egyikük sem úgy tervezte: egyedül vállal gyereket. Mégis így történt, ám ez sem Zsuzsit, sem Andreát nem akadályozza meg abban, hogy kiegyensúlyozott, boldog mamaként éljenek.

Szily Nóra: „A depresszióval az emberek külső szemlélőként nem tudnak mit kezdeni”

Minden nap egy új csoda

„Világéletemben azt hangoztattam, hogy nekem bizony csak úgy lesz gyerekem, ha annak lesz apja, hiszen nem lehetek annyira önző, hogy kizárólag azért szüljek, mert az anyaság élményére vágyom” - kezdi történetét a korábban a médiában dolgozó Zsuzsi, aki egyéves kislányával, Almával és édesanyjával él egy vidéki kisvárosban. „Remek családban nőttem fel vidéken, mindkét szülőmmel, és szerettem volna ezt megadni a leendő gyermekemnek. De hát, ember tervez, Isten végez, amit manapság így mondok: ember tervez, Alma végez.”

Zsuzsi kislánya megszületése előtt vidáman élte a szingli nők mozgalmas mindennapjait, s egy munkája során eljutott Afrikába. Itt találkozott Alma édesapjával. „Szerelem volt első látásra, ám a nagy földrajzi távolság miatt eleinte igyekeztem elnyomni az érzéseimet. De a szerelem erősebbnek bizonyult, és Jacob végül levett a lábamról. Annyira más volt, mint az európai férfiak, hogy egészen elvarázsolt, nem is volt kérdés, visszatartsam-e magam.”

Zsuzsi abban a reményben utazott haza, szerelemtől mámorosan, hogy a férfi két hónap múlva követi őt, és együtt fognak élni Magyarországon. „Miután hazaértem, kiderült, hogy gyermeket várok. Csodás érzés volt, szerelmes voltam, nem volt kérdés, megtartsam-e a babát, nem beszélve arról, hogy édesapám évek óta nyúzott, hogy unokát szeretne, és hát azt is tudtam, hogy én sem leszek már fiatalabb.”

S bár Zsuzsi e-mailen és telefonon folyamatosan tartotta Jacobbal a kapcsolatot, a hónapok csak teltek, a férfi mégsem jött. „A várandósság életem legboldogabb időszaka volt. Vakon hittem abban, hogy minden rendben lesz, hiszen az ő gyermekét hordom a szívem alatt. Ezért azt sem vettem észre, hogy a levelei egyre ritkulnak, míg végül derült égből villámcsapásként ért a hír:

van valakije, és nem jön Magyarországra.

Ekkor a hatodik hónapban voltam, és bár valósággal sokkolt a hír, szinte egy pillanat alatt elhatároztam, hogy nem borulhatok ki, nem törhetek össze, mert anya vagyok, és a pocakomban növekvő kis embernek szüksége van rám, méghozzá erős, boldog anyaként.”

A Miénk lesz a holnap lenyomta az Oppenheimert és a Barbie-t is, és nem véletlenül

Persze ezzel nem szűntek meg a praktikus nehézségek Zsuzsi életében, aki nagyon sokat köszönhet annak, hogy számíthatott édesanyjára. „Érzelmileg is borzasztóan sokat segített, hogy egy nyugodt, vidéki környezetbe, egy szép, nagy kertes házba költöztünk, ráadásul ugyanoda, ahol én is fölnőttem. Az első hónapokban szó szerint éhen haltunk volna, ha nem segít anyukám.

Nem csak gyakorlatban, hanem érzelmileg is hozzá kellett szoknom egy addig ismeretlen helyzethez. Meg kellett ismernem egy vadonatúj Zsuzsit, mert bizony a feje tetejére állt az élet. El kellett telnie több hónapnak, hogy megszokjam, elhiggyem, hogy Alma igenis az én lányom, és felelősséggel tartozom érte, és hogy ez már így lesz az idők végezetéig.”

Ez természetesen nem azt jelenti, hogy végérvényesen az egyedülálló anyák életére rendezkedett be, hiszen hisz a szerelemben, és reméli, hogy idővel megtalálja a partnerét. „Természetesen vágyom egy társra, de azt gondolom, ezt nem szabad erőltetni, mindennek megvan a maga ideje, s a szerelem úgyis jönni fog.” Zsuzsi azt javasolja, hogy az olvasók, akik meghallgatták a történetét, ne féljenek kockázatot vállalni az életben, és ne gondolják, hogy bármikor is föl kellene adniuk a vágyaikat.

„Korábban biztos voltam benne, és szinte el is fogadtam, hogy nekem már nem lesz gyerekem, hogy én sosem leszek anya, mégis másképp alakult. Azóta az összes, még gyermektelen bartnőmnek és ismerősömnek azt javaslom, hogy akár egyedül is vállalják, ha annyira vágynak rá, hiszen nekem is sikerült. Minden nap egy új csoda, az első mosoly, ami neked szól, az első fog, az első lépés, vagy az,

amikor a gyermeked hozzád bújik álmában, megfizethetetlen.

Nem szabad félni semmitől

A 35 éves Andrea - aki vagy tíz évet letagadhatna a korából - egyedül neveli kétéves, Olga nevű kislányát, emellett másodéves pszichológus hallgató, így nem mondhatjuk, hogy tengernyi idővel rendelkezik.

A féltékenység pszichológiája: Okok és lehetséges megoldások szakértőtől

„Egyedülálló anyaként mindenképpen szembe kell néznünk bizonyos nehézségekkel, hiszen tény és való, hogy bármilyen erősek vagyunk is lelkileg, vagy praktikusak a hétköznapok megszervezését illetően, ha ketten nevelnek egy gyereket, kevesebb feladat hárul a mamára, több ideje jut az embernek önmagára.” Andrea ezt csupán azért hangsúlyozza, mert a dolgokat praktikus oldalról nézve, manapság már egyedül az idővel való zsonglőrködést találja olykor nehézkesnek abban, hogy Olgit egyedül neveli.

„Néhány éve voltunk házasok a férjemmel, amikor egy teljesen problémamentes terhességet követően kiderült: szívbetegséggel született a kisbabánk, akit a legnagyobb szívfájdalmunkra tizenöt naposan elveszítettünk. Elmondhatatlanul nehéz hónapok következtek ezután, nagyon nehezen lábaltam ki a gyászból, és végül az adta a legnagyobb lökést, hogy kiderült, újra babát várunk. Mindketten nagyon örültünk, akkor még nem volt szó különválásról.” Andrea végül békésen vált külön férjétől, Olgi ma is számíthat mindkettejükre, édesapja éppúgy imádja kislányát, mint Andrea.

„Egyfelől nehéz volt a különválás, mert változatlanul szerettük egymást, csak a kicsi születését követően eljutottunk egy olyan pontra, ahonnan már nem volt visszaút. Be kellett látnom, hogy hiába tettünk meg mindent, hiába beszélgettünk rengeteget, vagy mentünk el párterápiára, valami végleg megszakadt, és a férjem nem tudja velem folytatni az életét.

Eleinte nehezen hittem el, hogy ez tényleg megtörténhet velem, és nem volt könnyű elengedni egy álmot, de ma már szerencsére tudok szeretettel gondolni a férjemre és a házasságomra is. Olgi szempontjából persze ez nagyon jó, hiszen olyan szülőket lát maga körül, akik szeretik és tisztelik egymást, amit én - anyaként és pszichológus hallgatóként is - nagyon fontosnak tartok.”

„Mind az egészség és a szépség megőrzése szempontjából a háton alvás a legideálisabb” - beszélgetés dr. Simon Márta neurológussal

Andrea nehéz helyzetben találta magát, mikor kiderült, hogy egyedülálló anyuka lesz, ugyanis éppen abban az időszakban kezdte meg másoddiplomás egyetemi tanulmányait is (korábban biokémikusként végzett). Különös módon mégsem fordult meg a fejében, hogy akár egy szemesztert is halasszon. „Talán elsőre furán hangzik, de éppen az segített kiegyensúlyozottnak lennem, hogy voltak céljaim, hogy nem adtam föl az iskolát sem, és nem omlottam össze. Tudtam, hogy

egy erős és boldog anyukára van szüksége a gyerekemnek, így megfogadtam, hogy az is leszek.

Akárcsak Zsuzsi, Andrea is kifejezetten házasságpárti, ha tíz évvel ezelőtt kérdeztük volna, biztosan azt mondja, nem arra készül, hogy esetleg egyedülálló anyukaként neveli majd a gyerekét. „Szerintem senki nem úgy indul neki egy házasságnak, családalapításnak, hogy számításba veszi, talán különválás lesz a vége. Inkább úgy fogalmaznék, ha mégis problémák, esetleg tragédiák adódnak, egy egészséges pszichéjű embernek nem szabad föladnia, mert ha kutya kemény lélekjelenléttel és munkával is, de talpra lehet állni.

Előfordulhat, hogy az ember tényleg összeomlik, de akkor onnan kell újra egymásra rakni az építőkockákat. Nem hiszek a megrázom magam és megyek tovább elvében. Az elkeseredést nem lehet megúszni, és nem is szabad, de kemény munkával mindenki képes végig csinálni a legnehezebb élethelyzeteket is, és ha igazán »dolgozott magán«, a végén több lesz, ebben biztos vagyok. Vagyis a negatív életélményekből is hihetetlenül sokat fejlődhetünk.”

Ugyanakkor Zsuzsihoz hasonlóan Andrea is hangsúlyozza, hogy teljesen egyedül nem lehet végigcsinálni a gyereknevelést. „Egy egyedülálló anyának, bármilyen típus is volt korábban, nem szabad puszta büszkeségből ellenállnia, és megpróbálni mindent magának megoldani, mert nem fog menni. Ne szégyelljünk segítséget kérni, ne szégyelljük, ha erőnkből nem telik, hogy minden problémát egyedül oldjunk meg.”

Abortuszjogok világszerte

Itt sem kerülhetjük meg a kérdést, vajon gondolkodott-e már azon, hogy újra megossza valakivel az életét. „Természetesen, mivel családcentrikus vagyok, és mivel életemben igazából most vagyok először hosszabb ideje egyedül, fontosnak tartom, hogy találjak magamnak párt. Ugyanakkor nem hajszolom a párkapcsolatot, és azt is látom, anyukaként nehezebbb ismerkedni, hiszen limitáltabbak az ember lehetőségei.

Voltam már randevúzni, így megtapasztalhattam, hogy ha kevesebb is, de vannak lehetőségek olyanok számára is, akik nem járnak annyit közösségbe vagy szórakozni.” Most viszont egyelőre azt tartja a legfontosabbnak, hogy kislányának mindent megadhasson, amire egy felnövekvő babának szüksége van.

„Nekem Olga adja az életem értelmét, ami nem azt jelenti, hogy csak miatta van értelme élnem, hanem éppen azt, hogy ő általa az élet más dolgaiban is meglátom a szépséget. Így tudok nőként és a tanulásban is kiteljesedni.”