előfizetésem
Hírlevél
Tárgyak helyett emlékek: miért esküszik az új generáció a minimalizmusra?
Egy régi fiók mélyén sárguló képeslapok, régi gyerekrajzok, órai levelezésekből maradt papírfecnik, kidobott csavarok a garázsban, „majd jó lesz még valamire” felkiáltással félretett törött serpenyők és dobozok. Sokunk gyermekkorának háttérdíszletei ezek, amik bár még ma is jelen vannak az életünkben, közel sem olyan szinten, mint a szüleink esetében.
A tárgyakhoz való ragaszkodás szinte genetikai örökségként szállt át ránk, legalábbis a szüleink és a nagyszüleink így gondolták. De valami mégis megváltozott. A mai fiatalok, főleg az Y és a Z generáció tagjai, mintha szándékosan fordítanának hátat ennek a gyűjtögető ösztönnek. A kérdés adott: miért? Már nincs rájuk szükségünk? Nem tudnánk velük mit kezdeni? A válasz ennél bonyolultabb.
A tárgyak súlya
A múlt század második felében felnőtt generációk életét a hiány gazdasága határozta meg. Ez talán már mindent el is mond erről a jelenségről. A szocializmus éveiben minden darab, legyen az egy egyszerű kávéskanál, egy könyv vagy egy kemping bicikli, esetleg egy új ruha, értéket képviselt. A tárgy nemcsak egy funkcionális darab volt, hanem egyfajta biztonsági háló is, hiszen ki tudhatta, hogy mikor lesz rá szükség? Az biztos, hogy a legtöbb embernek nem adatott meg az, hogy mindig mindenből újat vegyen.
A mai generáció azonban már máshogy él, ugyanis a digitális korszak gyermekei már a bőségben nőttek fel. Ha elromlik a telefon, a mosógép, a kávéfőző, nem javíttatjuk meg, nem tesszük még hosszabb életűvé ragasztószalaggal vagy kötözővel, pár kattintással rendelünk egy újat az internetről. Az, hogy egy tárgy birtoklása többé már nem azonos a biztonsággal, hanem inkább a szabadság elvesztését jelenti, gyökeresen átalakította az emberek gondolkodásmódját.
Napjainkban a 18 és 34 évesek közel háromnegyede úgy véli, hogy szándékosan kevesebb tárgyat birtokol, mint a szülei. A fiatalok azt gondolják, hogy a túl sok holmi szorongást és nyomasztó érzést kelt az emberben, ezért próbálnak mindentől megszabadulni, amire nincsen szükségük.
A birtoklása többé már tehát nem státuszszimbólum, hanem egyfajta lelki tehertétel lett.
Életstílus vagy túlélési stratégia?
Az utóbbi években egyre elterjedtebbé vált a minimalista életmód. De vajon ez trend vagy sokkal inkább egyfajta túlélési ösztön? Az életstílust sokan a skandináv, dizájnos nappalik világával azonosítják, pedig azért jóval többről van szó, mint esztétikus megjelenésről. Valójában egyfajta modern önvédelemmé nőtte ki magát, hiszen egy olyan világban élünk, ahol a munkahelyek bizonytalanok, a lakásárak az egekbe szöktek, nem beszélve a nyakunkat szorongató klímakatasztrófáról.
Az életmódváltás pozitív hatásai a másfélfokon túl
Ezek mind hatással vannak a döntéseinkre, az életünkre, arra, hogy a kevesebb dolog birtoklása nagyobb szabadságot ad, ha költözni kell. Mozgékonyabbá válunk tőle, könnyebben alkalmazkodunk, amik mind a túlélés zálogai. A fiatal generációk úgy tekintenek a tulajdonra, mint valami rugalmas, ideiglenes dologra. Nem birtokolni akarnak, hanem hozzáférni, mint az autóbérléshez, a ruhakölcsönzéshez vagy éppen egy Airbnb-hez.
Egy nagyvárosban élő huszonéves számára többé már nem jelent státuszt egy saját hűtőszekrény vagy kanapé, hiszen lakásbérlés során megkapja azt. Sokkal inkább az számít, hogy milyen gyorsan tud egyik városból a másikba költözni egyetlen fordulónyi holmival. Nem véletlen az sem, hogy a Marie Kondo-féle „tidying up” filozófiája ma már az egész világon ismert, globális mozgalommá nőtte ki magát. Kondo feltett egy kérdést: „Does it spark joy?” vagyis „Örömet okoz?”.
Emögött pedig ott feszül az egész generációs szorongás, hogy érdemes-e helyet adni az életünkben valami olyannak, ami csak foglalja a helyet, rabolja az energiánkat, ami szorongással tölt el bennünket. (Ha érdekel a téma, akkor a Netflix-en találhatsz erről egy 8 részes minisorozatot.)
Az emlékek átértékelése
A tárgyakhoz való kötődésnek azonban nemcsak gazdasági okai vannak, hiszen gyakran érzelmi kérdésnek számít, hogy valamit megtartsunk-e vagy sem. Nagyszüleink számára egy repedezett váza vagy egy régi szerelőpad a fiatalság, a család, a túlélés szimbólumai voltak. Mi azonban már máshogy vélekedünk az emlékekről, köszönhetően az online térnek. A digitális világban ugyanis jóval egyszerűbb az élmények, emlékek dokumentálása.
Nem kell már a nagymama régi teáscsészéje ahhoz, hogy emlékezzünk azokra a közösen eltöltött hétvégékre. Elég egyetlen fénykép, videó, esetleg egy hangjegyzet, ami mindent megváltoztat. A tárgyak tehát átvitték a szerepüket a digitális térbe. Persze ez közel sem azt jelenti, hogy nem lapul minden otthonban egy régről származó bögre, ruhadarab, egy képeslap vagy éppen egy díszes párna, amin a szülők, nagyszülők hajtották álomra a fejüket.
De ezek már keveseknek jelentenek igazán sokat, a fiatalok már nem úgy gondolkodnak ezekről, mint ahogy a 20 éves szüleink 30-40 éve. Kutatások szerint a mostani generációk az emlékek érzelmi megőrzését gyakrabban társítják a digitális archívumhoz, mint fizikai relikviákhoz. Ami korábban egy komód fiókjában porosodott, az manapság a felhőalapú tárhelyen várja, hogy évente egyszer ránézzen valaki, és megállapítsa: valóban jó ötlet volt az a nyári kiruccanás a családdal a tengerparton.
A harmincasok krízise: már a fiatal felnőttek is ki vannak égve
A túlélés ára
De vajon mindez tényleg a szabadságot jelenti? Vagy sokkal inkább egy újfajta szorongásról van szó? Előfordulhat vajon, hogy miközben próbálunk megszabadulni a tárgyak terhétől, elveszítünk valami megfoghatatlant, valami emberit is? Amikor a múlt kizárólag az Instagram-posztokból és a digitális emlékekből áll, akkor az identitásunk is könnyen illékonnyá válhat. Az, hogy nincsenek öröklődő tárgyaink, hogy semmilyen fizikai dologgal nem visszük tovább a családi történeteinket, az jelentősen megnehezíti a gyökereinkhez való kapcsolódást.
Nem véletlen talán az sem, hogy az utóbbi időben a minimalista mozgalmon belül megjelentek ellenirányzatok, mint a „sentimental minimalism”. Ennek követői a kevesebb birtoklás elvét ötvözik a tudatos emléktárgy-őrzéssel. Nem kell tehát mindenre nemet mondani, szimplán ideje válogatni a számtalan dolog közül, amit a szüleink, nagyszüleink ránk hagytak. Olyan tárgyakat, emlékeket kell kiválasztani, amelyek valóban jelentenek számunkra valamit, amire jó érzés ránézni, használni.
Én speciel pont az a személy vagyok, aki szeret dolgokhoz ragaszkodni. Próbálok uralkodni magamon, és nem megtartani mindent, ami valamilyen emléket jelent számomra, hiszen akkor nem férnék el a lakásban. De fontosnak tartom a kézzel fogható ereklyéket, élményeket, amelyeket ha nem őriznék meg, nem lennék teljes. Időnként még mindig hívatok elő fotókat, hiszen ki tudja, hogy mikor adja be az unalmast a telefonom. Néha csak jó nézegetni a fotókat úgy, hogy nem a képernyőt bámulom.
De igaz ez az utazásokra is. A repülőjegyet, néhány buszjegyet vagy metrókártyát megtartom, és beragasztok egy naplóba, hogy meglegyenek, mert ez engem jó érzéssel tölt el. Ezek pont olyan dolgok, amelyek nem foglalnak helyet, mégis boldoggá tesznek. De mit tartottam meg a nagyszüleimtől? Mivel már évekkel ezelőtt elmentek - ahogy édesapám is -, így természetesen a házuk, és a mi régi otthonunk kiürítésénél jött a kérdés édesanyámtól, hogy rendben, de mit szeretnénk hazavinni? Nekem szükségem volt néhány dologra, ami emlékeztet majd engem később, hogy kik voltak, hogy milyen dolgokat éltünk át együtt. De ez nem azt jelentette, hogy a nagyszülőktől és édesapámtól maradt 86. tányér szettre is mindenképpen szükségem volt. De akkor hol a határ?
Kimmel Hajnalka: Az egyik legnagyobb tévhit, hogy a klímaváltozás teljes mértékben visszafordítható
Újra kell tanulni a mértékletességet
Bár bőven akadt volna helyem mindent eltárolni, eszem ágában sem volt ezeket elraktározni, hiszen tudom, hogy nem fogom hasznukat venni. Míg régen nem volt például mikrohullámú sütő, addig ma már abban, és persze a sütőben készítünk el mindent. De a régi konyhai eszközök nagy része ezekben nem használható. Tehát ideje volt megtanulnom a mértékletességet. Rendben, hogy vannak dolgok, amelyek kellemes emlékeket idéznek fel, mint édesapám gyerekkori bögréje vagy nagymamám által rám hagyott étkészlet, de mégsem pakolhatom tele a lakást ezekkel a dolgokkal.
Végül csak és kizárólag azokat hagytam meg, amik ténylegesen jelentettek nekem valamit, amiknek volt, van és lesz is helye később az életemben. Más kérdés, hogy édesanyám azért minden mást berakott a garázsba, hátha még jó lesz valamire. Szóval itt is látszik, hogy bizony más világban élünk már. A generációs minimalizmus tehát nem csak egy divat, nem egy Instagramra szánt lakásfotóban mérhető trend. Ez egy sokkal összetettebb, mélyebb válasz egy olyan világra, amely egyszerre ad lehetőséget, és nyomaszt el bizonytalansággal.
Ahogy változik a világ, úgy alakulunk át mi is. Előfordulhat, hogy a jövő nagy kérdése nem az lesz, hogy hány tárgyunk van, hanem az, hogy mennyiről tudunk lemondani úgy, hogy közben mégis gazdagnak érezzük magunkat. Mert a gazdagság mint tudjuk, nem a tárgyak mennyiségében és értékében mérhető.