Karafiáth Orsolya: Nem akkor csalsz, ha egy kapcsolat mellett szerelmes leszel másba, és azt megéled, hanem akkor ha hazudsz, ha titkolózol
Monogám vagy? Kérdezte tőlem K az első olyan találkozásunkkor, amikor már látható volt, hogy akarunk egymástól valamit. „Azt hiszem”- vontam meg a vállam. „Hát” - nézett rám tűnődve - „ez nem hangzott valami meggyőzően.” Megint vállat vontam. Hogyan lehettem volna meggyőzőbb? Húsz évig éltem előtte egy férfival, ami nem volt könnyű menet. Alaposan próbára tett mindkettőnket, és utólag nem hiszem, hogy szükség lett volna ekkora próbatételre. Hogy lehetett volna kicsit egyszerűbb is ez az egész, ha… És itt meg is akadtam rögtön.
K kissé mintha fölém került volna a tétovázásom miatt, és erőteljesen kijelentette, hogy ő sosem csalta meg a barátnőit. Aztán lassan kiderült: a leghosszabb kapcsolata négy évig tartott.
Én nem csak szerelmet, hanem társat kerestem már a húszas éveim elején. Furcsa képlet voltam: nem akartam már akkor sem gyereket, senki nem értette, hogy akkor miért olyan fontos számomra az erős, kizárólagos elköteleződés. De előttem az örök összekapcsolódás képei lebegtek, és a nagyszüleim, akik még nyolcvan évesen is csókolóztak, és láthatóan nagyon szerették egymást. Művészpárt akartam, akivel együtt alkothatok és fejlődhetek.
Karafiáth Orsolya: Crazy Vénusz
És már akkor, ahogy ma is: számomra elképzelhetetlen az, hogy ha valami radikálisan el nem romlik, akkor ne akarjam a másikat. Sosem miattam kellett szakítani akkor, ha valakit megszerettem. Olyan vagyok, mint egy kutya, minden egyes találkozáskor futok a másik felé, fúrom a fejem a vállába, a teste otthonos.
„A hűség választás kérdése” - mondta egyszer nekem nagyon régen egy irtó sármos férfi, aki ezer éve együtt élt a feleségével, noha folyamatosan kerülgették a kísértések. (Együtt vannak ma is.) Én, annak idején a hűség mellett döntöttem, és még így is nagyon nehéz volt. Mert a húsz év alatt berobbant az életembe egy nagy szerelem, nem tehettem róla, és az volt a furcsa, hogy mellette szerettem a „régit” is, és voltak megingások és voltak hülye és váratlan vágyakozások.
Vettem egy nagy levegőt, és döntöttem.
Aztán, húsz év után máshogy, de annak is megvolt az oka, és nem szexuális oka. Mert az agyamban a választás valahogy ezt is megbindzsizte, tudtam kívánni a partnerem annyi év után is.
Nemrég egy vacsorán egy irtó szexi kis nő, aki már több mit harminc éve él hangsúlyozottan jó kapcsolatban a férjével, a közös swingerklubos élményeiről mesélt. Meg arról, hogy egy ideig éltek hármasban is. Meg hogy párcseréket is szoktak csinálni. De a lényeg: hogy mindenki tud mindenről. „Fájdalmas, nehéz beismerés volt tizenöt év után, hogy már nem megy úgy nekünk az erotikus élet, mint addig” - mesélte a nő. „Tudtuk, hogy konfliktusos lesz, de azt is tudtuk, hogy csak így tudjuk megtartani egymást is. Amikor egy lány terhes lett a férjemtől, abba majdnem beleőrültem” - mondta - „de aztán túl voltunk ezen is.”
Egy számomra fontos művész barátnőm, Somogyi Réka nyíltan fest és ír arról, hogy számára mi a szerelem és mi a kapcsolódás, tavaly meg is jelent egy albuma Éva 2.0 címmel, aminek a szíve az, hogy egyszerűen számot kellene vetnünk a valónkkal, azzal, ami igazi bennünk és nem lehazudni a vágyainkat.
És főleg nem úgy, hogy annak, akit szeretünk, hazudozunk.
Réka úgy gondolja, ahogy én: nem akkor csalsz, ha egy kapcsolat mellett szerelmes leszel másba is, és azt megéled, hanem akkor csalsz, ha csalsz. Ha hazudsz, ha titkolózol. És azzal amúgy mindenkit megalázol. Önmagadat rögtön a legelső pillanatban.
És a csalás mély sebet hagy. Egy emlék élesedik: egy ágyban töltött délelőtt emléke, amikor még nem tudtam, hogy az akkori barátom, M életében nem egyedüli partner vagyok. M-mel olyan volt a szerelem, mint az a nagykönyvben áll, az attribútumok tökéletesek, öröm ránk nézni. Volt, hogy ágyba hozta a reggelit. Egy élesen megmaradt a mézes vajas kenyérrel, és én nevettem azon, hogy mézet az ágyba - győztem, lám M feladta, hogy velem a renden szorongjon.
Beleszerettem egy nemlétező karakterbe - Most akkor mentálisan beteg vagyok?
Később elmondta, neki ez nem volt ennyire magasztos emlék, émelygett végig, és az ikrásodó mézben port látott, koszos ágyneműt. De akkor, a méz összetapadt az érzéseimmel, összetapadtak a szavaink is, a szíveink is, mézeskedtem, a csillogást szépnek láttam. Csalóka édes. Később megtudom, hogy M életében már akkor négyen voltunk nők: a hárem.
Somogyi Réka szavai kísértettek, ha később M-re gondoltam: „… a szerelem, mint nem e világi vendég, képes időszakosan felülírni a végzetet, és kirántani minket kötött történetünkből. (…)
Ám a szerelem átutazó vendég csupán, lehetetlen feltartóztatni.
Emlékeztetőül jön, hogy el ne felejtsük, miért születtünk.” De ez nekem volt emlékeztető, mert rájöttem megcsalatva, hogy M immunis az ilyesmire. Bár, akinek egyik nő olyan mint a másik, annak tudnia kellene valamit a mézben vergődés természetéről… Nem fért a fejembe, hogyan volt képes erre a többszörös csalásra. „Ha tudod a többieket, belemész?” - kérdezte egy barátnőm. „Nyilván nem” - feleltem. Mert bár az etikus poliamoriát el tudom képzelni, a csak az önmagáért lévő testi és lelki kéjelgést semmire nem tartom.
Amúgy meg utálom, ha a monogámia kérdését kizárólag a testiségre szűkítjük. De azt is, ha valaki azonosítja a birtoklással. Néha azt gondolom, ha tisztelem magamat és a társamat, mindig tudni fogom, mi a megfelelő lépés. Eddig, úgy érzem, mindig tudtam. Sokszor gondolok arra, hogy az egész életünket azzal töltjük, hogy legyőzzük az ösztöneinket. És amúgy a kutatások szerint nem a monogámiára vagyunk kitalálva. (A kutatók megkülönböztetnek genetikai és szociális monogámiát is.)
Az állatvilágban is igen ritka. Monogám párkapcsolat jellemzi például a hattyúkat, a gibbonokat (bár ők csak addig állnak össze, míg az utódjukat felnevelik), a préripockokat, a hollókeselyűket és a fehér fejű rétisast is. Sokszor gondolok velük kapcsolatban is a szürrealisták nagy kérdésére, a nagy sokkra, hogy „nahát, tényleg kezelhetetlen vadállatok lennénk?!”, és arra gondolok, hogy igen, azok vagyunk, de mi magunk lehetünk a saját idomárjaink is. Egy újabb kutatás szerint
a monogámiának univerzális genetikai alapjai vannak a kétéltűektől az emlősökig.
De semmilyen genetikai alap nem indokolja, hogy a monogámiának arról kellene szólnia, hogy onnantól csak azzal az egy emberrel csinálsz mindent. Volt ilyen szerelmem. Kijelentette, hogy a pároknak mindent együtt kell csinálni, aminek jegyében engem cipelt az ő - szerintem agysorvasztó - eseményeire, és ő meg bealudt a számomra kedves irodalmi összejöveteleken.
Ráz a hideg, mikor valaki kijelenti, hogy őt nem engedi el a partnere egyedül, hogy nekik, amit én művelek - például egyedül vagy egy férfi barátommal elutazom -, válóok lenne. Az is meggyőződésem, hogy sok kapcsolat működne tovább, ha elfelejtenénk a káros lecserélhetőség elvet, illetve ha jobban figyelnénk önmagunkra, a saját épülésünkre is. Mert oké, a szerelem elején a másik a puszta létével szórakoztat, de aztán az megszokott, így kevés lesz. A szellemi villódzás be tudja indítani a szexet is.
Szívesebben maradsz valaki mellett, aki becsül, szeret és meghagy szabadnak. És persze még ez sem garancia semmire. Nem állítanám egyetlen követendő modellnek a monogámiát, szerintem, tényleg csak olyan két-három százalék alkalmas a testi monogámiára hosszú időn át.
Minden szakítást meg kell gyászolni, de nem szabad az önsajnálatba belefulladni
Nem is értem, miért fetisizáljuk ezt ennyire. Nagy hatású Ohad Milstein dokumentumfilmje, a nemrég elkészült Monogámia, ahol látjuk, hogyan csavarodott be egy idős asszony a szeretetlenségbe egy hosszú kapcsolatban, illetve azt, hogyan kavarta meg egy pár életét, hogy kinyitották a kapcsolatukat. Nincs egyetlen választás és nincs tanács. Én is
csak az őszinteséget tudom aláhúzni.
Azt is látom, hogy nem a számomra akceptálható indokok, kapcsolódási pontok mentén köttetnek a paktumok: sokan gyerekvállalás, anyagi biztonság, vagy éppen egy nagy hormonális megborulás miatt kötik össze az életüket. És nem olyasmi kapcsolja össze őket, mint mély megértés, láthatatlan kapcsok, egymás és önmaguk ismerete. Nem csoda, ha ezek a viszonyok, még a legnagyobb lángok közepette születettek is, olyan két három év után tönkremennek. Több lenne a hosszú, közös értékeken és megbecsülésen nyugvó kapcsolat, ha hagynánk egymást tényleg szeretni.