előfizetésem
Hírlevél
Írtam egy levelet a gyermekkori énemnek, akinek túl hamar kellett felnőnie
Minden gyermeknek joga van boldog, gondtalan pillanatokhoz, de vannak, akik túl korán tanulják meg, hogy erősnek kell lenniük. Ők nem a játék örömét élik meg, hanem a felnőttek terheit csendben, magukra vállalva. De mi történik, amikor felnőnek, amikor végre elég bátorságuk lesz megélni saját életüket? Íme egy levél, ami annak a gyereknek szól, aki egykor magányosan tartotta össze a világot.
Egy gyereknek játszania kellene. Fára mászni, nevetve szaladni az udvaron, gondtalanul álmodozni a jövőről. De mi történik, ha egy gyermek túl hamar felnő? Ha az ő dolga lesz, hogy vigasztaljon, döntéseket hozzon, vagy megakadályozza, hogy a család végleg darabjaira hulljon? A parentifikáció az egyik legláthatatlanabb, mégis legmélyebb nyomokat hagyó jelenség. Nem kiabál, nem hagy látható sérüléseket, de belül felemészt. Egy gyermek, aki a saját szülei mellett szülővé válik, egyre nehezebb terheket cipel.
És amikor felnő, azt hiszi, ez az élet rendje. Hogy neki mindig erősnek kell lennie. Hogy az ő érzései nem számítanak. De vajon mit mondana ennek a gyermeknek az a felnőtt, aki végül lett belőle?
Kedves Kicsi Én...
Látlak. Látom, ahogy szótlanul figyelsz, amikor a felnőttek hangja megemelkedik, és próbálod kitalálni, hogyan csillapíthatnád a vihart. Látom, ahogy feszülten számolod a másodperceket a veszekedések között, próbálva megjósolni, mikor robban a következő szó, a következő tányér, a következő vihar. Este, amikor mindenki más már alszik, a plafont bámulva próbálod megérteni, miért érzed magad olyan fáradtnak, olyan nehéznek – pedig még csak egy gyerek vagy.
Látom, hogy milyen óvatosan lépdelsz a nappaliban, hogy elkerüld a feszültséget.
Látom, ahogy próbálsz megoldásokat találni olyan problémákra, amiket nem neked kellene megoldanod. Azt is, ahogy felnőtteknek járó terheket cipelsz a vékony válladon, mert senki más nem veszi magára őket. Csendben maradsz, hogy ne terheld meg a családodat a saját érzéseiddel, mintha azok kevésbé lennének fontosak, mint másoké.
De Kicsi Én, szeretném, ha tudnád: nem kellett volna így lennie! Nem neked kellett volna a felnőttek helyett megoldásokat keresned. Nem neked kellett volna megvigasztalnod az anyukádat, amikor sírt. Nem neked kellett volna csendben, háttérbe húzódva vigyázni, hogy ne legyél „túl sok”. Nem a te dolgod lett volna, hogy mindenki más jól legyen, miközben te magad egyre kisebb lettél.
Egyszer majd megtanulod, hogy nemet mondhatsz, hogy a saját szükségleteid is fontosak. Nem attól vagy szerethető, hogy másokat megmentesz. És amikor ez a pillanat eljön, talán először félelmetes lesz. De aztán felszabadító. És akkor végre azt mondhatod magadnak: „Nem kell többé mindent egyedül csinálnom.”
Parentifikáció: Hogy nőjön fel az, akit megfosztottak a gyermekkorától?
A „kis felnőttek” kihívásai
A parentifikált gyermekek olyan szerepeket vesznek magukra, amelyek túlmutatnak a korukon: gondoskodnak a testvéreikről, érzelmi támaszt nyújtanak a szüleiknek, vagy akár a család fenntartásában is részt vesznek. Ez a láthatatlan teher később, felnőttként is nyomot hagyhat az életükön. De vajon milyen jelekből ismerhetjük fel ezt a múltbeli terhet? „A parentifikált gyermekek olyan szerepeket vállalnak, amelyek nem életkoruknak megfelelőek, (pl. érzelmi/fizikai támogatást nyújtanak szüleiknek, szülők bizalmasként kezelik őket).
Felnőttként ezt jelezheti a túlzott felelősségérzet, nehézség a határok kijelölésében, mások szükségleteinek előtérbe helyezése, valamint az állandó megfelelési kényszer. Sok érintettnek kihívást jelent a támogatás elfogadása, mert gyermekként azt tanulta meg, hogy neki kell gondoskodnia másokról” – emeli ki Tóth Laura pszichológus.
A parentifikáció nemcsak az önértékelésre, hanem a felnőttkori kapcsolatok dinamikájára is hatással van. Az érzelmi túlterheltség, a túlzott felelősségérzet és az állandó alkalmazkodási kényszer sokszor észrevétlenül épül be az önazonosságba. De milyen hosszú távú következményei lehetnek ennek a jelenségnek? Hogyan formálja a párkapcsolatokat, a munkahelyi interakciókat vagy akár az önmagunkkal való viszonyt?
„A parentifikáció hosszú távon szorongáshoz, önértékelési problémákhoz és kiégéshez vezethet, mivel az érintettek gyakran úgy érzik, hogy csak akkor értékesek, ha másokról gondoskodnak. A kapcsolatokban nehézséget okozhat a bizalom és a támogatás elfogadása, valamint a saját szükségletek felismerése és/vagy kifejezése. Gyakori, hogy az érintettek hajlamosak túlteljesíteni vagy társfüggő dinamikába kerülni, mivel gyermekkorukban azt tanulták meg, hogy mások igényei az elsődlegesek” – fejtette ki a szakértő.
Merj végre igent mondani a saját igényeidre - és nemet mások elvárásaira
Út önmagad felé
Ráébredni arra, hogy gyermekként túl nagy terhet cipeltünk, egyszerre lehet felszabadító és fájdalmas. Hogyan lehet ebből a mintázatból kilépni? A gyógyulás egy folyamat, amely önismeretet, határhúzást és önmagunkkal való együttérzést kíván. „Az első lépés (mint mindig) a tudatosítás: felismerni, hogy a múltbeli mintázatok hogyan befolyásolják a jelenlegi életet - hiszen ha ezekkel nincsenek tisztában, akkor nem tudják, hogy min szükséges változtatni.
Fontos az önismeret fejlesztése, a saját szükségletek és határok tudatosítása, valamint az, hogy az érintett megtanuljon segítséget kérni és elfogadni. A terápia különösen hasznos lehet, hiszen a szakember segíthet az önértékelés megerősítésében és az egészséges kapcsolati mintázatok és kötődés kialakításában” – magyarázta Tóth Laura. A parentifikáció csendben formálja a sorsokat, de ha felismerjük, meg tudjuk törni ezt a láthatatlan láncot. Ideje visszaadni a gyermekkor jogát azoknak, akiknek sosem volt lehetőségük megélni azt.