A csenddel büntetés és a passzív agresszió bizony a nőknél generációról generációra öröklődik, de leküzdhető

Jó, én nem vagyok megsértődve, ha senki más nem hajlandó megírni ezt a cikket a passzív-agresszióról, akkor majd megírom én, mint mindig. Remélem, az előző mondatból már felismertétek azt a passzív-agresszív stratégiát, amit sokan rendszeresen alkalmazunk rossz érzéseink, és főképp haragunk kifejezésére.

Különben nekem van kedvem megírni ezt a cikket, én magam választottam a témát. Ha olvastátok már korábbi írásaimat, akkor megszokhattátok, hogy időről időre saját pszichés problémáimmal szórakoztatlak titeket, így nem meglepő az sem, ha elmondom, hogy én is igen gyakran viselkedek passzív-agresszív módon. Fontos azonban hozzátennem, hogy ez nem egy speciálisan női, sokkal inkább egy hatalmi helyzetek miatt kialakuló viselkedésminta, amit mi, nők hatalmi alávetettségünk okán, gyakran elsajátítunk.

Szégyen a passzív-agresszió, de hasznos

Máriási Dóra pszichológust kérdeztem arról, miért is történik velünk mindez, ő pedig a következő válaszolta: „Ez egyfajta adaptív stratégiája a nőknek. Azt ugyanis, hogy az elnyomásra és az egyenlőtlenségekre nyílt haraggal válaszoljunk, nem engedi meg nekünk a társadalom. Ehelyett szelídebb formáját választjuk annak, hogy érvényesítsük az érdekeinket, ilyen a passzív-agresszió és a manipuláció egyéb formái.

Ezt lehet elítélően és patológiai szemlélettel is értelmezni, de ha ebbe a feminista keretbe helyezzük, akkor ez abszolút érthető és hatékony megküzdés is lehet abban a közegben, amiben egy nőt igazságtalanság ér.” Ezen a ponton elmesélem nektek, hogy jöttem rá, hogy passzív-agresszív vagyok. Volt egy pasim, aki az egyik internetes oldalon talált egy cikket a témában, rám ismert, és felhívta rá a figyelmemet. A pasim amúgy általában görény módon viselkedett velem, úgyhogy a figyelemfelhívására szimpla tagadással válaszoltam, de aztán elkezdtem kattogni a témán, és rájöttem, hogy sajnos igaza van.

Viszont így utólag azt gondolom, hogy éppen az ő görénysége okán kellett az elviselhetőnél többször ehhez a stratégiához fordulnom, vagyis úgy éltem meg, hogy nincs más esélyem, ha azt szeretném, hogy minimálisan érvényre juttassam a vágyaimat abban a kapcsolatban. Máriási Dóra szerint éppen így értelmezhetjük a passzív-agressziót akár pozitív előjellel is:

„Ha nincs más eszköz a kezemben, eredményt érhet el az, ha bűntudatot keltek passzív-agresszív módon. Így ugyanis nem kell a status quo-ra és a rendszerszintű egyenlőtlenségekre kitérni például egy olyan helyzetben, ha azt szeretném elérni, hogy ne kelljen egyedül vinnem a háztartást és a gyereknevelést a munka mellett a családomban. Van persze más lehetőség is: ha az ember befogja a száját, és ettől depressziós lesz – a depresszió mögött nagyon sokszor befelé fordított harag van.

Ehhez képest a passzív-agresszió még mindig valamifajta érdekérvényesítést jelent, és a harag kifejezését, ha nem is nyílt és tiszta formájában.”

Hozott anyagból dolgozunk

Az előző bekezdésben szépen felmentettem magam, de azért összességében mégis azt gondolom, hogy a passzív-agresszív viselkedésem nem nagyon szimpatikus. És bár számottevően kevesebbszer, de automatikusan folyamodtam hozzá akkor is, amikor az idecitált volt pasimmal már nem voltam együtt. Máriási Dóra szerint: „ha valaki abban szocializálódott, hogy nem fejezheti ki nyíltan a haragját, akkor valószínű, hogy abban az élethelyzetben is ezt az elsajátított technikát fogja választani, amikor nincs is rá szükség.

Minden tulajdonságunknak, amelyet összességében károsnak és anadaptívnak tartunk, meglehetett a gyökere, amikor az még adaptív volt és érthető. Mondok egy példát. Van olyan ember, aki megszokta, hogy másfél órával az indulás előtt ki kell érnie a vonatállomásra. Nyolcvan évvel ezelőtt nem volt buszközlekedés, és előfordult, hogy ha valaki lekéste a vonatot, akkor aznap már nem is tudott elutazni. Ma viszont semmi értelme nincs ilyen korán kiérni, de előfordulhat, hogy a nagymama még mindig ragaszkodik hozzá.”

És ha már itt a nagymamánál tartunk, nekem volt még egy megvilágosodásom a saját passzív-agresszív viselkedésemmel kapcsolatban, amit talán érdemes tudatosítania másoknak is. Rájöttem, hogy ez a viselkedésminta nálunk generációról generációra öröklődik anyákról lányokra. Máriási Dóra említette beszélgetésünkkor a passzív-agressziónak azt a formáját, amikor valaki a csönddel büntet. Tehát nem szól hozzád, nem vesz rólad tudomást, levegőnek néz.

Ez a (különben általam rajongva szeretett) nagymamám problémamegoldása volt. Ha belépett az ajtón és nem köszönt, akkor lehetett tudni, hogy most valami ilyesmi a helyzet, de a probléma forrása sajnos kideríthetetlen volt, hiszen ugye a levegő nem tud kérdéseket feltenni. Különböző kerülőutakon jutottak hozzám vissza az információk, például anyutól, és akkor végre megtudtam, hogy miért kell bocsánatot kérnem. Egy-egy ilyen folyamat meglepően sokáig, akár hónapokig is elhúzódhatott.

És van egy másik nagyon tipikus passzív-agresszív magatartásforma is, amiből családom nőtagjai próbálnak épp viszonylag tudatosan kijönni: a szenvedő mártírszerep. Ebben vagyok én is, az önsajnálatot és az önsajnáltatást mesteri szinten űzöm, egyetemi órákon taníthatnám. Máriási Dóra erre is mondott példákat. Amikor a férfi elkésik az esti vacsoráról, a nő pedig a kutyának adja az ételt, és egy cetlit ír a pasinak, hogy „vártalak, de nem jöttél”.

Vagy ha a férfi nem ér rá, vagy épp a barátaival találkozna, akkor a nő azt mondja, „ha nem olyan fontos neked, hogy találkozzunk, nem baj, szervezek magamnak akkor én is programot”. Na, ez vagyok én. Elképzelni sem tudjátok, hány programom szerveződött már így életemben. Ilyenkor különben távolabbi férfi barátaimat hívom fel jellemzően, hogy a pasimat féltékennyé tegyem. Felnőttes módszer, ugye?

Új vallásom: a pozitív manipuláció

Mikor arról faggatom Máriási Dórát, hogy hogyan lehet ettől a kellemetlen szokástól megszabadulni, a következőt mondja: „Első lépésként fontos, hogy az ember elkezdje látni, hogy mit csinál, és megállapítsa, hogy ez nem biztos, hogy a kommunikáció legjobb formája, és azt, hogy a harag érzésének megélése teljesen legitim. Hogy jogosultak vagyunk a másikkal tudatni azt, hogy mit szeretnénk, mire vágyunk. Utána érdemes kidolgozni egy stratégiát arra, hogyan tudjuk úgy kifejezni mindezt, hogy az konstruktív legyen.”

Jelentem, én kidolgoztam egy stratégiát, a neve asszertivitás. Ez lényegében egyfajta pozitív manipuláció. Amikor nagyon pontosan és nyíltan elmondod, mi bánt, mit szeretnél, de az egészet szétcukiskodod, és közben olyanokat mondasz, hogy „én abszolút megértem a szempontjaidat, de…” vagy „nagyon jól esne nekem, ha…” stb. Mézes-mázosnak lenni szerfelett fárasztó tevékenység, de eredmények tekintetében messze a leghatékonyabb.

Ez persze a haragom elnyomásának egy másik módja, mert ezt dühösen nem lehet csinálni. Tehát amikor épp belém áll az ideg, akkor lezárom a beszélgetést, félrevonulok, és egyedül dühöngök. Aztán, amikor lecsillapodtam jön a cuki, manipulatív Panni, aki taktikusan megoldja a problémát. Nem mondom, hogy ez a legtutibb dolog a világon, abban sem vagyok biztos, hogy ez mindenkinek bejön, de hátha.