Rákospalotától Moszkván át Kubáig, fordítástól a sajtműhelyig - Pásztó Eszter mesébe illő életét neked is meg kell ismerned
Pásztó Eszter egy budavidéki faluban él. Élete visszatekintve kész kaland Rákospalotától Moszkván át Kubáig, a vízépítő mérnökségtől, a fordító irodáig, de nyugdíjasként is nagyon aktív, széles látókörű, tanul, utazik. Rá aztán nyugodtan mondhatjuk, hogy szabad, és örök fiatal. Jelenleg a Magyarországi Nemzetközi Sajtó Egyesület titkára, spanyolt tanít, fordít, és sajtműhelye van.
A Radnóti gimnáziumban érettségizett külvárosi lányként, és innen került 1967-ben Kijevbe orosz nyelvi előkészítőre egy nemzetközi kollégiumba, majd Moszkvába, egyetemre, a mérnöki karra. „A kollégium pocsék rossz volt, nem volt meleg víz, zuhany, négyen laktunk egy szobában. Az ember soha egy pillanatra sem lehetett egyedül. Az egyetem nehéz volt” – mond ja. Férjhez ment egy kubai csoporttársához, akivel bevallása szerint a szerelmen kívül a magány, az idegenkedés a szovjet rendszertől, és a nehézségek hozták össze.
Még ott megszületett a fiuk, akit kétéves koráig Eszter szülei neveltek. „Nem volt egyszerű terhesen rajztábla fölé hajolni, szülni, vizsgázni, és otthon hagyni egy újszülöttet” – meséli. Férje a diplomaosztás után hazament Kubába, ő pedig Magyarországra jött, hogy beszerezze a kiutazáshoz szükséges papírokat és elbúcsúzzon a szüleitől. Arról kérdeztük, hogyan alakult az élete, milyen döntései, milyen nehézségei voltak, és szerinte mit kell átadni a fiatalabb generációknak.
Marokkó, Nicaragua, Pakisztán - csak néhány példa, ahol a vidéki nők hatvan százaléka sem írni, sem olvasni nem tud, és a sor folytatható
Milyen volt Kuba? Miért jöttél vissza?
A kubai élet az első időben nyaralásnak tűnt, csupa karnevál, zene, tenger. Aztán rájöttem, hogy nehéz az élet. Mindent jegyre árultak, virult a feketepiac. Tömegközlekedés csak Havannában volt, sokszor voltunk áram és víz nélkül, amit a trópusokon nehéz elviselni. Amikor anyukám megbetegedett és haza akartam menni, csak nagyon nehezen sikerült kijár ni. A magyar követség nem volt túl segítőkész. Lehetett hallani koncepciós perekről. Több tényező játszott közre, hogy elhatározzam: nem maradok.
Az állandó nélkülözés meg az, hogy megfigyeltek az egyetemen, ahol tanítottam, be akartak szervezni ügynöknek. De az i-re a pontot az tette fel, mikor az egyik szomszédasszony sírva panaszolta, hogy két tizenhét éves fiát behívták katonának, és már fél éve nincs hír felőlük. Saját fiamra gondol tam, és azt mond tam, ez nem az én háborúm. Fogtam a gyerekeket, akkor már megvolt a lányom, és hazajöttünk. Mindkettőnk élete kerékbe tört a férjemmel, holott dolgozhattunk volna bárhol a világon.
Hogy kezdted újra itthon a két gyerekkel?
A visszatérés szörnyű volt. Apukám nemsokára meghalt. Állásom nem volt, a papírjaimra hónapokat kellett várni, a gyerekek nagyon nehezen illeszkedtek be. Apukám halála után a háztulajdonos, akinek a házában laktunk, lehetetlenné tette az életünket, nem mondhatott föl, mert nem velünk, hanem a kerületi tanáccsal volt szerződése. Akkor végre felvettek a Ganz Mávagba tervezőnek, később műszaki fordítónak. Egy, a budapesti pártbizottságon dolgozó barátnőm kijárt nekem egy kis tanácsi lakást Zuglóban.
Később dolgoztam az Ipari Minisztériumban, továbbtanultam és környezetvédelmi mérnök lettem. Mikor onnan kirúgtak, politikai okokból, átszervezés címen, önálló környezetvédelmi szakértő voltam hosszú ideig, amíg meg nem elégeltem a korrupciót. Most három dologgal foglalkozom egyszerre: egy nemzetközi szervezet titkára vagyok, sajtot készítek, és sajtversenyeken bíráskodom.
Mikor fogtál bele a sajtkészítésbe?
Öt éve. Van egy nagyszerű sajtmester, Pozsa Panni, akit véletlenül ismertem meg, és rögtön a szívembe zártam. Őseim kézművesek voltak, fazekasok, szabók, cipészek, csizma diák, asztalosok. Visszakerültem a saját közegembe. Miután elvégeztem a sajt készítő szakiskolát, gyakoroltam Panni műhelyében, indult a sajtkészítők egyesületében sajtbíraképzés, ahova jelentkeztem. Voltak olasz, francia, svájci tanáraink, akiket élvezet volt hallgatni.
Levizsgáztam, akkreditált sajtbíra lettem, ami egy tiszteletbeli munka, javadalmazással nem jár. Nehéz, embert próbáló feladat, szükséges hozzá a sajtok ismerete, tárgyilagosság, empátia, humánum és erkölcs.
Mit csinálsz, ha akad szabadidőd?
Szívesen utazom, kalandozom, ez is őseim öröksége. Miniszteri tanácsosként bejártam egész Európát és Japánt. Szeretek egyedül utaz ni, szemlélőd ni, beszélgetni a helyiekkel. Elég sokféle könyvet olvasok; sajttörténet, XX. századi történelem, szépirodalom, szociológia, politika.
Az egyetemen milyen volt a nők aránya a mérnöki karon, és mit jelentett akkor a női emancipáció?
A Szovjetunióban a nők teljesen emancipáltak voltak, a műszaki egyetemen minden karon több volt a lány, mint a fiú, a gépészmérnöki kar kivételével. A nők pont úgy dolgoztak az építkezéseken, mint a férfiak. Az ukrajnai gyakorlaton a brigádunkban csak a darus volt férfi, nők rakták le az öntözőcsöveket. Nem éreztem a hátrányát női mivoltomnak sohasem, bár Kubában néha előfordult, a munkahelyeimen pedig gyorsan kifaroltam a rám nézve megalázó helyzetekből.
A művészetek iránti érdeklődésed honnan ered?
Az irodalom és művészetek, ezen belül is a festészet iránti szeretetem és érdeklődésem a szüleimtől ered. A hatvanas években lehetett részletre venni könyveket, akkor vett az anyukám művészeti albumokat, apukám útleírásokat, földrajzi felfedezők naplóit. Egyik kedvencem Konsztantyin Pausztovszkij XX. századi orosz író, ukrán fel menőkkel, aki úgy tudott Ukrajnáról írni, mint senki más. Az ukrán zsidókról, Odesszáról, a Fekete tengerről, Grúziáról.
Ezeken a helyeken emiatt először olyan érzésem volt, mintha már jártam volna ott. José Saramago a másik kedvenc íróm, ha őt olvasod, Portugáliában otthon vagy.
Nászútra mentem Vietnámba, új alapokra helyeződött a házasságom
Amikor egyedül nevelted a gyerekeidet a nyolcvanas években, milyen segítséget kaptál?
Semmilyet, ami eltért volna az általánostól. Amikor még nem volt kész a személyi igazolványom, ki akarták velem fizettetni az asztmás kislányom szanatóriumi kezelését, ami megfizethetetlen volt. Szerencsére egy jólelkű doktornő adott egy igazolást, hogy a gyereket sürgősen szanatóriumba kell szállítani. A családomon és a barátaimon kívül egyetlen intézmény segítségére sem számíthattam.
Hogy látod így visszatekintve, mire kell törekedni a neveléssel kapcsolatban?
Jobb lett volna többet törődni velük, jobban a bizalmukba férkőzni, többet beszélgetni az élet nagy kérdéseiről. A körülmények miatt túl korán lettek felnőttek. Amit most látok, hogy a szülők menedzserként fuvarozzák a gyerekeket, intézik az ügyeiket, de nem tudják, mi folyik az iskolában.
Mit tartasz a legfontosabbnak továbbadni az unokáidnak?
A legfontosabb a történetek elmesélése, amik velem és a felmenőimmel történtek, amiket a világban láttam. Biztatom őket az utazásra, a világ megismerésére, a nyelvek tanulására. Elolvastam Steigervald Krisztián könyveit a generációkról, és fájó szívvel veszem tudomásul, hogy nem olvasnak szépirodalmat. Irigylem, hogy milyen könnyedén használják a digitális eszközöket, amit nekem meg kell tanulnom. Ők a tanácsadóim, nem szégyellek kérdezni. Próbálom megérteni őket, ami nem is olyan nehéz, ha az ember nyitott szívvel fordul feléjük.
Smink és haj: Galli Zsuzsi