Neked is egyre inkább nehezedre esik válaszolni egy üzenetre? Nem vagy egyedül

Frappánsnak lenni, folyamatosan betűkkel prezentálni, hogy figyeljenek ránk, nem könnyű. Sőt, egy idő után már nemcsak fárasztó, de idegőrlő is. Mindig csak a szavak, a szavak, a szavak, közben pedig a fél világ inkább már csak egy mikrofon ikont nyom meg a készülékén, hogy felmondja, mi lakozik a szívében.

Meddig húzhatjuk a Messenger-üzenetek olvasását és illik-e bárkire ráírni Instagramon? Szakértő válaszol

„Meghallgatod, ha ráérsz…”

A hangüzenet az új sms. Nincs ember, akinek a telefonjában ne lenne legalább egy hallgatatlan „podcast” az egyik barátjától vagy családtagjától. A hangüzenet lett az új e-mail, az új „bocsi, csak most láttam”. Kényelmes és gyors megoldás, nem kell odafigyelni, az utcán sétálva is megoldhatjuk a beszélgetést. Nincs szükség pötyögésre, nem kell fél órát keresni a tökéletes emojit a mondat végére, és végre elfelejthetjük az autokorrektel való harcot. Csak elmondjuk, hogy mit gondolunk, és mehet is az üzenet a maga útjára.

Ez persze részben lustaság, de sokkal inkább kiégés.

Az agyunk, a kezeink, az ujjaink, a türelmünk kapacitása véges. A munka miatt amúgy is naponta több száz üzenettel találkozunk, nem beszélve a családi csoportokról, a munkahelyi „csak egy gyors kérdés” chaten át, a baráti „mi újság veled”-ig. Egyre gyakrabban érezzük: nincs erre energiánk. Nem magával a tartalommal van a baj, a formátum fárasztja ki az embereket.

Digitális fáradtság

A világ ma már gyorsabb, mint valaha, de közben paradox módon, pont ez a sebesség tette bénítóvá az online kommunikációt. Anno nagyon élveztük, amikor a suliban a délutáni napköziben a házi feladat elvégzése után bemehettünk az informatika terembe, majd felcsaphattuk az MSN-t, és megrezgethettük egymás ablakát. Egy idő után jött a többi platform, de ekkor még nem gondoltuk, hogy végül mennyire gyorsan bele fogunk unni ebbe a felállásba. Akkoriban hatalmas újdonságnak számított mindez, ráadásul olyan emberekkel is tarthattuk a kapcsolatot, akik távol éltek tőlünk. Ma már viszont nem ezt a célt szolgálja.

Szomorúnak tartom, hogy az emberek nagy része nem akar sem telefonhívás formájában, sem pedig személyesen találkozni a másikkal. Tudom, a munka mellett nincs idő, hétvégén meg mindenki elfoglalt. De vajon miért? Valóban sokkal több a dolgunk, mint 20-30 évvel ezelőtt? Nem hiszem. Egyszerűen máshogy élünk, ami hatással van a kapcsolatainkra is. Én például képtelen vagyok találkozót összehozni olyan barátokkal, akik a fővárosban élnek, mert bár én rugalmas vagyok, tulajdonképpen egész héten ráérek, ők mégsem tudnak rám időt szakítani.

Mutasd a telefonod, megmondom, ki vagy! Tudd meg, hogy mit árulnak el rólad az appok!

A bevásárlás, a takarítás, a pihenés mellett egyszerűen nincs kapacitása az embereknek arra, hogy mással találkozzanak. Ennek következménye, hogy este, az ágyban fekve hagyjuk azokat a bizonyos hangüzeneteket a másiknak, aki majd szintén valamikor, amikor ideje engedi, meghallgatja azokat. Kérdem én: miért nem lehet ezt személyesen vagy akár telefonon? Ha már a kezünkbe vettük egy szombat délután, mert valami fontosat osztanánk meg a másikkal, akkor nagy a valószínűsége, hogy a másik is örömmel fogadná az effajta kapcsolódást.

Ezzel viszont csak azt érjük el, hogy sosem vagyunk a jelenben, mindig lemaradásban tartjuk a másikat, hiszen garantáltan frusztrálni fogja a meg nem nyitott üzenet, a meg nem hallgatott felvétel. Mindenhol ott kell lennünk: az e-mailekben hivatalosnak, a Messengeren lazának, az Instán szellemesnek. És eközben mégsem vagyunk jelen sehol igazán. Évtizedekkel, évszázadokkal ezelőtt egy levélre heteket vártak az emberek. Most egy órás válaszidő már sértésnek számít.

A digitális fáradtság azonban nemcsak mentális, hanem fizikai is. Szerintem senkinek sem kell mondani, mennyire kellemetlen az esténként felmerülő nyaki görcs, a szemfáradás vagy az ujjfájdalom. Ezek manapság már nem csak az irodai dolgozók problémái. Eközben a kommunikáció már nem egy csatorna, hanem egy labirintus, amiben próbáljuk megtalálni a másikat, miközben mi magunk teljesen eleszünk benne.

Vissza a kezdetekhez

A hangban van valami nyers, valami őszinte. Ha nem személyesen találkozom az illetővel, akkor is szeretem inkább hallani, mint olvasni a gondolatait. Ez abban is segít, hogy megértsem, hogy kapcsolódjak hozzá, hogy empatikusan forduljak felé. Sokkal jobban át lehet adni az érzéseinket ebben a formában, mintha csak legépelnénk, és mögé biggyesztenénk egy odaillő emojit. A „hmm”-ök, a nevetések, a gondolkodás közbeni szünetek az üzenetváltások közben nincsenek meg. Ezeket a szöveg steril világa teremtette meg, amiben teljesen elvesztünk. Ezt kezdtük el újra keresni.

Ma nem könnyű egyensúlyban maradni, nem tanítják az iskolában, hogyan lehet ezzel a problémával megbirkózni

Egy friss nemzetközi felmérés szerint az Z generáció közel fele szívesebben küld hangüzenetet, mint írja le a mondandóját, ha baráti vagy személyes kommunikációról van szó. Nem azért, mert nem tudnak írni, hanem sokkal inkább azért, mert nincs kedvük hozzá. A gyorsaság, az energia, az őszinteség lett az új valuta. A hang pedig megadja mindazt, amit az írott szó nem tud, mindezt egyetlen gombnyomásra.

De nem kell azt hinni, hogy mindennek nincs hátulütője. Egy 4 perces hangüzenet egy „hahó, ráérsz ma este?” helyett, még mindig egy vitatott dolog, hiszen megy az idő a semmivel, a végeredmény pedig ugyanaz. De ez is csak azt mutatja, hogy keressük az egyensúlyt, a másikkal való kapcsolódást. Valami emberibbre, élőbbre vágyunk, és úgy tűnik, hogy talán kezdjük megtalálni a helyes irányt.

Mi lesz a szavakkal?

Az írott kommunikáció sosem fog eltűnni, csupán átalakul. Ritkul, esetleg célszerűbbé válik. Az üzenetküldés korában ma már mindenki íróvá vált - bár bennem azért felmerülnek kétségek azt illetően, hogy valóban mindenki tud-e még helyesen írni, választékosan fogalmazni. Most azonban, hogy már nemcsak a szemünk, hanem a lelkünk is belefáradt a betűk sokaságába, igyekszünk visszanyúlni ahhoz, ami mindig is ott volt: a saját hangunkhoz, amit jó ideje nem hallattunk.

A „text fatigue” tehát nem egy új divat, egy hiszti, nem egy hóbort. Sokkal inkább egy tünet. Egy olyan generációé, amely folyamatosan válaszol, miközben mégsem hallgatja meg senki. És most végre az emberek nem gépelni akarnak, hanem beszélni. Talán eljött az ideje annak, hogy tényleg őszintén meghallgassuk egymást.