A változás nem mindig egy óriási, drámai esemény: így találtam fényt a legkilátástalanabb pillanataimban
Elgondolkodtál már azon, hogyan lehet talpra állni, amikor minden reménytelennek tűnik? Amikor úgy érzed, a sötétség elnyel, és nincs kiút? Vajon hol találhatunk fényt, amikor az élet legsötétebb oldalával nézünk szembe?
Van az a pillanat, amikor az élet megállni látszik. Egyedül ülsz egy szobában, a csend súlyosabb minden szónál, és a gondolatok lassan, de biztosan szorítanak össze, mint egy láthatatlan kéz. Kívülről talán minden rendben van – az arcod talán mosolyog, a napi rutin zajlik –, de belül mintha egy szakadék szélén állnál. Ismerős ez az érzés? Én is jártam ott. Sőt, azt hittem, sosem jutok ki onnan.
Amikor a sötétség beköszönt
Volt egy idő az életemben, amikor minden olyan sötétnek tűnt, mintha az élet egyetlen árnyék lenne. Egyszerre szakadt rám minden nehézség: családi problémák, elakadások a munkában, és egy mély érzés, hogy egyszerűen nem találom a helyemet a világban. Napról napra úgy éreztem, mintha egyre nehezebb lenne lélegezni. Az élet, amit korábban ismertem, hirtelen távolinak tűnt, és minden próbálkozásom, hogy változtassak, csak még mélyebbre taszított.
Egyre inkább eltávolodtam a körülöttem élőktől, egyedül éreztem magam saját világomban, ahol csak ömlöttek be a problémák. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek, kihez forduljak, mit lehet ilyenkor csinálni.
Ami eddig boldogságot vagy örömöt okozott, addigra már közömbössé vált.
Nem tudtam semminek és senkinek örülni, csak sodródtam a saját hajómban és csak a szokásos kérdőjelek, önértékelési problémáim keringtek az agyamban.
Az igazi önismeret ott kezdődik, ahol az ítélkezés véget ér - Oravec Rita life coach elárulja miként lesz hatékony az önmagunkkal való foglalkozás
A lehetetlen mégis lehetséges
Azonban egy nap, a sötétség közepén egy váratlan fordulat történt. Érkezett egy hívás egy rég elfeledett ismerősömtől. Nem történt semmi különös, de mégsem fogom sosem elfelejteni. Megkérdezte, hogy vagyok. Ez valahogy más volt, mint az eddigi üres szavak, amiket magam körül hallottam. Őszintén érdekelte a válaszom és ez a pillanat valamit megmozdított bennem. Egy olyan ajtót nyitott, amit eddig teljesen zárva tartottam: a remény ajtaját.
Másnap kinyitottam az ablakot és újra örömmel fogadtam a napfényt. Aznap először éreztem, hogy talán, csak talán, lehet másképp is. És ahogy telt a nap, valami furcsa történt: elkezdtek egymás után jó dolgok történni. Megkerestek munkaüggyel kapcsolatban, pozitív visszajelzéseket kaptam és még egy véletlen kedvesség is ért. Mintha az univerzum egy pillanatra megállt volna, és megmutatta volna: nem vagyok egyedül, és a jó dolgok tényleg megtalálhatnak, ha hagyom őket.
Az apró változások egymásra épültek. Az egyik pozitív pillanat ráerősített a másikra, mintha egy láncreakció indult volna el. A barátom hívása, az első napsütés, a kis sikerek – ezek mind visszaadták azt az érzést, hogy talán a lehetetlen nem is olyan távoli, mint hittem. Ekkor értettem meg, hogy a változás nem mindig egy óriási, drámai esemény. Néha a legapróbb dolgok indítják el, mint egy beszélgetés, egy mosoly, vagy az, hogy kinyitjuk az ablakot a nap felé. És amikor ezeket az apró pillanatokat összeadjuk, észrevesszük, hogy a sötétség lassan halványulni kezd, és a fény újra bevilágítja az életünket.
Negatív érzések? Barát vagy ellenség?
Az érzelmi mélypontok nem válogatnak. Lehet, hogy egy veszteség miatt érkeznek, egy csalódás, egy betegség, vagy egyszerűen csak a hétköznapok szürkesége szívja ki belőlünk az életkedvet. Ezek a pillanatok olyanok, mint egy érzelmi forgószél: magukkal rántanak, és nehéz eldönteni, merre van az előre. „Nem az a baj, hogy valaki a gödör mélyére kerül, mert mindig van fény az alagút végén. Leginkább az, ha azt érezzük, hogy nem tudunk onnan kijönni. Egyéni szinten változik, hogy kinek mi a teher.
Sok esetben megváltoztatja a gondolkodásunkat, önmagunkat kevésnek érezzük, megjelenik egyfajta negatív énkép. Ilyenkor kognitív viselkedés szinten változás áll be, passzívvá válunk, izolálódunk, viselkedésünk is megváltozik, hangulatunk nyomott, letargikus és depresszív tüneteteket produkál” – magyarázta Makai Gábor pszichológus. Ha nem tudjuk hogyan tovább vagy elhatalmasodik ez a depresszív hangulat, felemészti az embert és kialakul egyfajta depresszió. Alapvetően ne azt várjuk, hogy más húzzon ki a gödörből, hanem hinnünk kell önmagunkban.
Ha képesek vagyunk elfogadni az ürességet, akkor lehetőséggé válik
„Meg kell fogalmazni magát a problémát saját magunknak, de fontos, hogy legyen egy családtag vagy barát, akiben nagyon megbízunk és neki is mondjuk el. Konkrétan számomra mi a probléma? Mi történt? Fókuszba kell helyezni ezt a megoldandó ügyet” – emelte ki a szakértő.
A fény benned van
Az igazság az, hogy a legsötétebb pillanatokban is ott rejlik valami mélyen bennünk, ami képes újra életre kelni. Nem kívülről érkezik, nem másoktól függ – hanem belőlünk fakad. Ez a belső erő az, ami képes meggyújtani a remény szikráját, akkor is, amikor minden elveszettnek tűnik. Ahhoz azonban, hogy ezt a fényt megtaláljuk, először szembe kell néznünk önmagunkkal, az érzéseinkkel és a problémáinkkal, bármilyen nehéznek is tűnik.
„Fontos, hogy kiadjuk a félelmeket a külvilág felé, mert a beszűkült látásmódban nem látjuk, hogy milyen lehetőségeink lennének. A passzivitásban mártírkodunk, ez megnehezíti, hogy lássuk a fényt. Belesüllyedünk egy áldozati szerepbe, mindenkit hibáztatunk, és várjuk a csodát” – tette hozzá Makai Gábor. A szakértő elmondása szerint a motiváltság elengedhetetlen ahhoz, hogy ebből a gödörből ki tudjunk jönni. A kiút fontos eleme, hogy ne mindent azonnal akarjunk, ez egy folyamat, nem fog rögtön minden megváltozni.
Ez akár lehet gyász vagy trauma, időt kell hagyni, hogy a sebek begyógyuljanak. Sok esetben elkerülhetetlen a feldolgozási fázis. Fontos az, hogy kezdjünk el ezzel egy időben változni. Azonban mások véleménye, meglátásai is segíthetnek ebben. „Próbálgassuk a megküzdési stratégiát, tervezzünk újra és kis lépésben fogalmazzuk meg a célokat. Jutalmazzuk meg önmagunkat, mert ha ez elmarad, újra beköszönthet a kudarc, egyfajta stagnálás, így könnyen újra a gödörben köthetünk ki. Olyan dolgokat csináljunk, amikben megéljük, hogy értékesek vagyunk.
Ezek megnyitnak olyan csatornákat a külvilágból, amik az önértékelésünket, önemfogadásunkat erősítik. Ha jobban értékelem magam, differenciáltabban látom magam és sokkal inkább megélem azt” – fejtette ki Makai Gábor.
Hogy gyászoljunk olyat, aki bántott minket?
Amikor minden sötétnek tűnik, könnyű elhinni, hogy a fény kívülről jön. De az igazság az, hogy a legfényesebb lámpás mindig bennünk van. Nem számít, milyen mély a sötétség, a fény lehetősége mindig ott lapul a szívünkben. Néha csak egy kis bátorítás, egy apró lépés, vagy egy új gondolat kell ahhoz, hogy meglássuk. Én megtaláltam a fényt a legnehezebb pillanataimban – és te is meg fogod találni.
Mert a sötétség sosem végleges, a fény mindig visszatér.