Vietnám lüktetése arra sarkallt, hogy félretegyem az egocentrikusságot és merjek kapcsolódni másokhoz
Önfejlesztés, öngondoskodás, önszeretet... Észreveszed, mi hiányzik a mostanában napi szinten puffogtatott szavak közül? A „mi”. Csaknem három hetet töltöttem Kelet-Ázsia nyúlánk csücskében, Vietnámban, és a megélt tapasztalatok jócskán átformálták az öngondoskodásról, a közösségről és ezek kapcsolatáról alkotott gondolkodásomat.
Előre bocsátom: nem vagyok elsőbálozó, ha Ázsiáról van szó. A férjem egy évig Kínában élt, így másodkézből tapasztaltam meg, milyen az élet a világ másik felén, kettesben pedig többször megfordultunk már Thaiföld felkapott és kevésbé ismert pontjain. Ezeknek a tapasztalatoknak hála mostanra más szemüveggel (és nem kevés, a földrészről szerzett tudással) érkeztünk meg Vietnámba.
Már az elején fontosnak tartom aláhúzni: Ázsia alapvetően színesebb, (olykor gyomorforgatóan) szagosabb, és általában élettelibb földrész, mint Európa. Nem érdemes magas elvárásokkal (és a TikTok, valamint Instagram tartalmainak agyonfilterezett képeivel a fejben) a földrészre utazni, ha mégis, úgy óriási pofonok (és csalódások) érhetik az embert. Ugyanakkor, ha hagyjuk magunkat elmerülni a káoszban, és kíváncsian állunk ahhoz, amit a földrész, – jelen esetben épp Vietnám – nyújtani tud, rengeteg, hasznos tapasztalattal gazdagodhatunk, mind, ami saját magunkat, mind, ami a közösségi létünket illeti.
Generációk kéz a kézben
December 30-án óriási nyüzsgés közepette érkeztünk meg Saigonba (hivatalosan Ho Chi Minh city): a város főterét épp a szilveszteri „utcabálhoz” készítették elő. Nem véletlen, hogy az utcát több kilométer hosszan gigantikus kivetítőkkel szerelték fel: másnap ugyanis mi, és nagyjából 8 millió vietnámi köszöntötte együtt az újévet az utcákon. (A miheztartás végett megjegyzem: Magyarország lakossága jelenleg 10 millió fő.)
Bár azt gondolhatnánk, a popzenei előadók kizárólag a fiatal korosztályt vonzották az utcákra, tévedünk: a főtéren többgenerációs családok vonultak egymás kezét fogva, fegyelmezett rendben. Vietnámban ugyanis a világ legtermészetesebb dolga, hogy a nyolcvanas korosztály (is) az ünneplés aktív résztvevője, és – ha esetleg elfáradnak a nagy nyüzsgésben –, kis műanyag székekkel könnyítik meg számukra, hogy a család részeként ők is kivegyék a részüket az élményből.
A hagyományos vietnámi társadalomban ugyanis kiemelt fontosságú az idős(ebb)ek tisztelete, mivel őket a bölcsesség forrásainak és őreinek tekintik. Az ősök tisztelete (Tổ tiên) miatt sok vietnámi házban található oltár, amelyet az ősök számára áldozatokkal (például étellel, itallal) szokás körbevenni. Ezek az oltárok jellemzően a legfontosabb családi események, például újév (Tet), vagy az ősök emléknapján kerülnek előtérbe, de az utazásunk során a legtöbb boltban és étteremben is találkoztunk velük. (Az ősök előtt végzett tisztelgés különös fontosságú, mert úgy tartják, hogy az őseik szellemei továbbra is hatással vannak a család életére: segíthetnek a boldogulásban vagy védelmet nyújthatnak a nehézségekkel szemben.)
A vietnámiak ugyanolyan odaadóan gondoskodnak a gyermekeikről, mint az idősekről: hiába tolongott körülöttük több millió ember szilveszterkor – a kicsik rendre vidáman, kíváncsi bogárszemekkel tekintgettek szét a tömegben, vagy táncoltak az ismerős popszámokra.
Érdekesség, hogy a szülők akkor sem futkostak fejvesztve a gyerekek után, ha azok elcsatangoltak a tömegben, hiszen tudják: mindenki figyel a másikra.
(Tömegiszonyosként elmondhatom, hogy egy pillanatig nem pánikoltam be az elképesztő embermennyiségtől: a sokasághoz szokott vietnámiak fegyelmezett nyugalomban, lassan csorogtak végig az utcákon.) A generációk összetartása nemcsak szilveszterkor volt tetten érhető: a nagyjából 1500 méter magasságban fekvő Ba Na Hills hegyei között menetelve is meglepődve tapasztaltuk, hogy tolókocsiban ülő időseket is felhoznak az Aranyhídra. Mert ez a norma. Senkit nem hagynak magára. Senkit nem hagynak hátra.
Történelmi tapasztalatok
Bár a vietnámiak alapértékei között egyértelműen első helyen szerepel a közösség, tény: a történelem, és a többszörös elnyomási kísérlet keserves módon tanította meg őket arra, hogy kizárólag az összetartás vezethet győzelemre, ha a függetlenségük a tét. Míg 1946 és ’54 között az indokínai háború során a franciák igyekeztek újra megszilárdítani a hatalmukat a térségben, addig néhány évvel később – ennek folytatásaként – 1959-1973 között a vietnámiak az amerikaikkal kerültek összetűzésbe, főképp a kommunizmus előretörése miatt. (Erről tanúskodik a méltán híressé vált Jó reggelt, Vietnam! című klasszikus is.)
Az elnyomási kísérletek erős nemzeti érzést és összetartást alakítottak ki a vietnámi népben: az emberek számára a háború összeforrt a nemzet túlélésével és függetlenségével. Erről tanúskodik egy, Ho Chi Mintől származó idézet is, amelyet már egy Phu Quoc szigetén lévő buddhista központban olvastunk: „Vietnám országa egyedi, /Ahogy a vietnámi emberek is./A folyók kiszáradhatnak,/A hegyek idővel elkophatnak,/de a valóságon ez mit sem változtat./Semmi sem értékesebb a függetlenségnél és a szabadságnál.”
Ízek, imák, szemétdomb és patkányok - Bali az Instagramon túl
A vietnámiak óriási áldozatokat hoztak a háború során: erről részletesen tájékozódhat az ember, ha betér a Ho Chi Minh központjában található Háborús Múzeumba. Miután ez volt a világ első, a média által részletesen közvetített háborúja, elmondhatom: a kiállításon olyan vérfagyasztó jelenetek köszönnek vissza egy-egy fotón, amelyek a szégyen, a szánalom és a düh keserű elegyét eredményezik a befogadóban. Ez a háború az élő tanúbizonysága annak, hogy az emberiség jóval több muníciót fordított az egymással való kegyetlenkedésre, mint bármi másra, valaha. Ennek tükrében a vietnámiak győzelme nemcsak óriási bravúrnak tekinthető, és felveti a kérdést: valóban ekkora erővel bír az összefogás?
Kedvenc rítusunk: az evés
A közösségi szellem nemcsak „sátoros ünnepeken” vagy a történelmük kapcsán érhető tetten, hanem egy szimpla étkezésnél is. Bár azt korántsem állítanám, hogy megadják a módját az étkezésnek (egy-egy ebéd a „rendelj – edd meg – fizess – viszlát” szavakba és nagyjából 15 percbe sűríthető), de tény, hogy a legtöbb útszéli „étterem” (már ha a laminált lapokkal egymással elválasztott vendéglátó egységeket egyáltalán lehet így nevezni) többgenerációs családi vállalkozásként működik. Ezekben a „csehókban” a legkisebbtől a legidősebbig mindenki kiveszi a részét a munkából, ha pedig a nagyszülői korban lévő szakács épp elfárad a halsütögetésben, bizony, a turistának várnia kell, amíg megpihen az egyik műanyag széken, hogy húsz perccel később újult erővel folytassa a munkát.
Ugyanígy abból sem csinálnak nagy ügyet, kit-hova ültetnek: a hosszú asztaloknál egymás mellett esznek a helyiek és a turisták, ha pedig valaki a dunsztos üvegben tárolt, fermentált fokhagymát kéri, teljesen normális, hogy a műanyag székeken kuporogva kézről kézre adjuk, amíg az illetékeshez nem ér a finomság. Érzékeny gyomrúként viszont érdemes lehet inkább a konyhának háttal ülni: jobb nem látni, honnan szedik ki a hozzávalókat, vagy milyen üstben főzik meg az esti levest. Kifizetődőbb csak a végeredményre gondolni: a citromfű, a friss bazsalikom és menta egyszerre ismerős és új ízei megnyugtatóan hatnak az inputoktól meg-megfáradt idegrendszerre és – szerencsére – a pocakra is.
Nászútra mentem Vietnámba, új alapokra helyeződött a házasságom
A vietnámiak számára az öngondoskodás nem egyedülálló tevékenység, hanem közösségi folyamat, amelyben az egyén nemcsak saját jólétét tartja szem előtt, hanem a közvetlen és tágabb közösségét is. A szilveszteri ünneplés, az ősök tiszteletének mindennapi jelenléte, és a közös étkezések megtanítanak arra, hogy a közösség ereje és a személyes fejlődés valójában egymástól elválaszthatatlan fogalmak. Ahogy a saját szükségleteinket ápoljuk, úgy érdemes figyelmet fordítani arra is, hogyan gondoskodunk a közösségünkről, hogyan kapcsolódunk másokhoz és hogyan tiszteljük azokat, akik előttünk jártak.
Ráébredtem: az öngondoskodás nemcsak önálló cselekvés, hanem egy folyamatos, közösen ápolt kapcsolat (is) a világgal és másokkal. Vietnámnak hála e két tényező végre egyensúlyba került a lelkemben, és úgy egyesültek egymással, mint Észak és Dél-Vietnám a több százéves elnyomás után.
