előfizetésem
Hírlevél
„Virágot senki sem akar lopni” - beszélgetés Dávid Zita festőművésszel
Dávid Zita fiatal magyar festő szerint a közösségi média használata egy művésznek is több lehetőséget adhat. A friss Barcsay-díjas alkotóval festészetről, természetről, érvényesülésről beszélgettünk.
Hogyan lettél festő? Gondolom, te is gyermekkorodban kezdtél el rajzolni, mint sokan mások, ám nem mindenkiből válik festőművész.
Én ezt elég természetesnek éltem meg. Korán elkezdtem rajzolni, és szerencsére végig jó tanáraim voltak. Különórára jártam ötödiktől, majd a gimnáziumban több rajszakkörre is. A szüleimmel a középiskolát már úgy választottuk, hogy minél többet tudjak rajzolni, végül a II. Rákóczi Ferenc Gimnáziumba mentem. Érettségi után felvettek a Képzőművészeti Egyetemre, ahol festő szakon diplomáztam 2015-ben. Ott is nagyon jó és támogató közösségbe csöppentem.
Az elmúlt tíz évben számos egyéni és csoportos kiállításod volt, itthon és külföldön. Szerinted minek köszönhető, hogy külföldre is hívnak kiállításokra?
Talán a szerencsének, a közösségi médiának és egy-két sikeres pályázatnak. De szerintem a nemzetközi jelenlétem csak most kezd elindulni. Mostanában kezdtek megtalálni külföldi kurátorok az Instagram által. Például áprilisban lesz Antwerpenben egy csoportos kiállításom, aminek a kurátora az Instán vette fel velem a kapcsolatot, ott látta a munkáimat, előtte nem is ismertem.
Merész, szexi és provokatív – negyven éve hódítanak a Calvin Klein fehérneműk
A közösségi média használata mennyire általános a művészeti életben? Kortársaidnál hogy néz ki ez?
Szerintem a közösségi médiával a művészeknek egy kicsit több lehetőségük adódik, de így is borzasztó nehéz és hosszadalmas az érvényesülés képzőművészként. Nem nagyon látok bele, de többen azon kortársaim közül, akik külföldön is láthatók, hasonlóról számolnak be. Vagyis, hogy Instagramon találják meg őket kurátorok, galériák vagy éppen műgyűjtők.
Nem lelombozó ez, hogy nem elég csak festeni?
Néha jó lenne csak festeni, de a cél az, hogy eljusson a nézőkhöz, így egyszerre kell sok mindent csinálni. Ösztöndíjakra pályázni, kiállításokat szervezni, kapcsolatot tartani emberekkel, felrakni a műveidet online, hírt adni magadról. Főleg akkor, ha nem vagy galériánál.
Zita műveiből válogattunk:
Galéria
Mire jó a galéria?
Képviseli az alkotót, kiállítási lehetőségeket ad, értékesíti a műveket, szervezi az eseményeit, online megjelenéseit, egy csomó dolgot levesz a válláról.
Szerintem egyértelműen könnyebb érvényesülni galériával, mint anélkül.
Neked most van szerződésed galériával?
Nem vagyok leszerződve, de projektalapon több galériával dolgoztam együtt az elmúlt időszakban.
Mennyire fontosak számodra az ösztöndíjak?
Felbecsülhetetlen értéket jelentenek, mostanában a nyugodtabb alkotási körülmények megteremtése miatt. Tavaly nyertem el egy kanadai ösztöndíjat műterembérlésre, ennek köszönhetően van saját műtermem az Operánál, amiért nagyon hálás vagyok, nekem ez szintugrást jelent.
Tavaly decemberben kaptad meg a Barcsay-díjat két másik alkotóval – Vető Orsolya Lia festőművésszel és Kovács Zoltán szobrászművésszel – együtt. Mit jelent neked ez a díj?
Itthon nagyjából három-négy díj van, amit egy fiatal kortárs képzőművész meg tud pályázni, az egyik ez. Természetesen nagyon örülök neki, és büszke vagyok rá.
Kapcsolatok és távolságok: Fabricius Anna fotóművész díjnyertes sorozata mindenkit megérint
Legutóbbi munkáid a növényzet és az épített környezet viszonyával foglalkoznak, sok esetben abszurd, groteszk módon. Milyen technikát választottál ehhez?
Vászonra dolgozom akrillal, saját fotókból inspirálódva. Általában keveset változtatok az eredeti kompozíción és részletgazdagon, de nem hiperrealistán festek. A képeimnek nincs fókuszpontja, ábrázolásuk axonometrikus, azaz a tárgyak oldalai párhuzamosak maradnak. Ezt azért használom, mert azt szeretném, hogy a kép minden részlete ugyanolyan fontos legyen, amiben a néző elveszhet. Többnyire egy nagy képen dolgozom, amihez több idő szükséges a részletgazdagság miatt és a folyamat közben sok kis méretű képet is készítek.
Inkább teoretikus vagy inkább ösztönös alkotónak tartod magad?
Egy új projektet általában intuitív módon kezdek el és az elején magam sem tudom pontosan megfogalmazni, hogy mi lesz a végcél. Aztán azt veszem észre, hogy egyik kép folytatása a másiknak, és szép lassan összeáll a tematika. Persze, menet közben utána kutatok, hogy miért foglalkoztat az adott téma, és a folyamat közben szoktak meglepetések is érni. Úgyhogy nálam maga az alkotási folyamat szükséges ahhoz, hogy letisztuljon és rájöjjek az összefüggésekre a koncepcióban.
Képeidnek fontos része a meghökkentő, ironikus, abszurdba hajló cím, például: „Virágüzleten sosincs vasredőny. Virágot senki sem akar lopni”. Hogyan zajlik a címadás?
Igyekszem tudatosan olyan címet adni, ami erősíti a kép mondanivalóját. A példában szereplő cím az egyik kedvenc könyvemre – Boris Vian „Tajtékos napok” című könyvére – utal. Ebben a könyvben nagyon sok rokonságot találtam, ahogy az épített környezet és a természet reagál az emberi érzelmekre és viselkedésre.