előfizetésem
Hírlevél
Bakos Gyöngyi: „Az írás hosszútávfutás, azaz, ha vannak is visszautasítások, csalódások, azok nem jelentenek semmit, mert az írói értékek hosszú távon mutatkoznak meg”
Bakos Gyöngyi első kötetének, a Nyolcszáz utca gyalognak az olvasása közben szinte lobog a hajunk, ahogy országról országra, utcáról utcára robogunk az elbeszélővel. Gyöngyi második könyve nemrégiben jelent meg Nixon nem tud lépcsőzni címmel, ismét a Magvető Kiadó gondozásában.
Az írónővel egy kávézóban ültünk le beszélgetni az irodalmi térbe lépéséről, két regényéről és az írás mibenlétéről.
Visszaidézhető az a hatásmechanizmus, amelynek következtében írni kezdtél?
Már gyerekkoromban álmodtam arról, hogy író leszek, sokat ültem apukám írógépe előtt, és írtam, vagyis inkább úgy mondanám, gépeltem. Bármit, ami eszembe jutott. Később az iskolában nagyon szerettem a magyarórákat, élveztem, hogy ott többé-kevésbé szövegekkel foglalkozunk. Sokat olvastam, de az írással kapcsolatos vágyaim valahogy nem voltak előtérben, talán emiatt nem léptem sokáig irodalommal kapcsolatos pályára. Az első gyerekem születése után eljött a pont, hogy meg fogalmazódott bennem: felnőtt társaságra vágyom.
Egy barátnőm hívására elmentem Óbányára, ahol Kukorelly Endre kreatívírás-tábort tartott. Először nem is csak maga az írás fogott meg, hanem a közösségi élmény. Endrének megtetszett az egyik versem, biztatott, hogy Budapesten járjak az általa tartott írószemináriumra. Azt hiszem, minden itt kezdődött el, a pénteki írószemináriumokon. Hétről hétre egyre biztosabb lettem abban, hogy írással szeretnék foglalkozni.
Mit jelentett a gyakorlatban ez a szemináriumi műhelymunka?
Endre módszerét úgy tudnám röviden leírni, hogy úgy nyúlunk közösen a szöveghez, ahogy – ideális esetben – egy kiadói szerkesztő is tenni fogja később. Sokan negatív véleménnyel vannak az íróiskolákról, mert talán tévesen azt hiszik, valamiféle hagyományos iskolai keretben folyik a munka, házi feladatokkal, és az a cél, hogy a végén minden ki egyforma szövegeket írjon, de ez az én tapasztalataim szerint egyáltalán nincs így.
Mondatról mondatra nézzük meg a szöveget, javaslatot teszünk húzásra, elmondjuk a be nyomásainkat, felhívjuk a figyelmet a szóismétlésekre. Ezek apróságnak tűnnek, de elengedhetetlen feltételei a jó szövegnek. Az író gyakran nem lát rá a saját írására, nem tudja, mások számára mennyire érthető, másokban milyen benyomást kelt, egy ilyen műhely jó alkalom, hogy idejekorán kiderüljön, hol bicsaklik a szöveg.
Mennyire nehéz ma nőként belépni az irodalom területére?
Ez egy nehéz kérdés, mert a saját megéléseimet nem szeretném általánosítani. Az tény, ha kinyitjuk az irodalomtankönyvet, nagyon sokáig kell lapoznunk, hogy írónőkkel találkozzunk. Az iskolában azt tanuljuk meg, hogy az írók szakállas öreg bácsik. Nagyon mélyről jövünk. Úgy érzem, hogy bár lassan, de az utóbbi években pozitív változás indult el, nyílt egy kis tér a hazai irodalomban a nők számára.
Ki merem jelenteni, hogy egy kiadóban vagy szépirodalmi folyóiratnál a szerkesztők nem válogatnak a szövegek közt az alapján, hogy férfi vagy nő írta, ilyen módon egyenjogúság van. Az, hogy a nők mernek-e belépni ebbe a térbe, illetve mennyire képesek bent maradni, már bonyolultabb, és nem csak irodalomszakmai kérdés.
„Vannak romantikus írók, realisták, naturalisták, kollektivisták – és vannak nők" - miért gondolják sokan, hogy a nők rosszabb írók, mint a férfiak?
Kaptál olyan útravalót, ami sokszor az eszedbe jut?
Több írótól is hallottam már, hogy az írás hosszútávfutás, azaz, ha vannak is visszautasítások, csalódások, azok nem jelentenek semmit, mert az írói értékek hosszú távon mutatkoznak meg. Háy János egy interjújában, ahol az egó és az író kapcsolatáról volt szó, megfogalmazott egy szintén megszívlelendő tanácsot arról, hogy amint érezzük, eluralkodik rajtunk az egoizmus, az írói sértődöttség, netán a díjakra fókuszálás, figyelmeztessük magunkat, mert az írónak alázatosnak kell maradnia. A szöveg a fontos, nem az elismerés.
Egyes szám első személyben írtad meg a Nyolcszáz utca gyalog történetét. Olvasás közben óhatatlanul beazonosítjuk a beszélőt az íróval, és így ki tárulkozásnak is tűnhet a regény.
Ha egy az egyben nem is emelek át mindent az életemből, vannak valós, jól megírható karakterek, élet események, tapasztalatok a regényben. Ezt valahogy úgy tudom megfogalmazni, hogy amint ezeket leírom, fikcióvá, szöveggé válnak, szövegként dolgozom velük, teljesen leválnak a saját életemről, személyiségemről, emlékeimről. Ezért sem nevezhető autofikciónak a regény, mert nem ilyen jellegű játékra hívja az olvasót.
Mintha egy road movie-ba oltott naplót olvasnék, úgy száguldottam végig a lapokon a hősnővel, miközben bepillantást nyerhettem az éppen aktuális lelkiállapotába, a családi és szerelmi kapcsolataiba. Milyen koncepció mentén született a szöveg?
Kezdetben a koncepció nem volt teljesen tudatos; inkább a szöveg megírása után, a szerkesztési folyamat során derült ki, hogy mik a főbb irányvonalak. Olyan ez, mint a filmeknél a vágás. Különféle vágási technikákkal teljesen különböző filmeket lehetne elkészíteni ugyanabból a nyersanyagból. A rövid bekezdések sorba rendezése és a fejezetek kialakítása mérföldkő volt.
A könyvben számos filmes utalás található, amelyek egy újabb dimenziót adnak a szöveghez, de az olvasás élvezetéből nem vonnak el, így azok számára is érthető marad, akik nem ismerik ezeket a filmeket. Érdekel, hogy különböző művészeti ágakat hogyan lehet párbeszédbe léptetni egymással.
És miért pont a Bergman-filmek?
A regény főszereplője filmkritikus, aki Ingmar Bergman művészetéről írja a szakdolgozatát. A könyv írása során sok Bergman-filmet néztem, és úgy érzem, hogy ezek akaratlanul is hatással voltak rám. A párkapcsolati problémákat boncolgató filmjei különösen illeszkedtek a regény témájához. Bergman számomra rendkívül inspiráló, mivel az emberi lélek mélyebb rétegeivel foglalkozik, feltárja a belső konfliktusokat és bemutatja az emberi kapcsolatok bonyolultságát.
Halász Rita: „Akkor is éreztem Isten tenyerét, amikor a legmélyebben voltam”
Nemrég jelent meg a Nixon nem tud lépcsőzni című novellásköteted. Milyen új kihívásokkal találkoztál e második könyv megírásánál?
A Nyolcszáz utca gyalog töredékes szerkezete után furcsa volt hosszabb terjedelmű szövegeket írni. A novella ugyanakkor hiába hosszabb, mint egy-egy fragmentum, nagyon feszes, egyik fontos műfaji sajátossága a sűrítés. Igyekeztem mindegyik novellában más narrátori hangot találni, ami kihívás volt, főleg az első kötet karakteres, koherens nyelve után.
A két könyved után látod már, merre visz az utad?
Vannak írók, akiknek szerzői stílusa és a tematika egész életük során következetesen megmarad, míg mások inkább a kísérletezésre helyezik a hangsúlyt, és különféle stílusokat, nyelvi megoldásokat próbálnak ki. Néhányan hűek maradnak egy adott műfajhoz vagy témához, míg mások nyitottak a műfaji és témabéli kísérletezésre. Még tanulom, hogy én milyen író vagyok. Azt hittem, a második munkám jobban fog hasonlítani az elsőre, engem is meglepett, hogy végül nem így lett.
Talán pont ez mutatja meg, hogy nehéz előre megtervezni ezt a pályát, az embert sokféle hatás éri, sokfelé indulhat el.
Nemcsak Kukorelly Endrét, de Garaczi Lászlót is a mentorodnak tekinted. Hogy lettél Garaczi mentoráltja?
A Független Mentorhálózat egy 2017-ben indult kezdeményezés, ahol el ismert, többkötetes írók, költők ajánlották fel segítségüket fiatal pálya kezdőknek. Azt vállalták, hogy legalább egy évig együtt dolgoznak a mentoráltjaikkal. Én Garaczi Lászlóhoz jelentkeztem, ő pedig engem választott mentoráltjának. Mai napig szakmai kapcsolatban vagyunk, fontos nekem a véleménye, megbízom az ízlésében. Az együttműködésünk természetesen ma már nem olyan szoros, de 2017-ben hatalmas löketet adott nekem, hogy együtt dolgozhattunk szövegeken.
Mi a távlati célod íróként?
Szeretnék minél több időt írással tölteni, és az egy plusz öröm, ha közben könyvek is születnek.
Stylist: Pintér Judit
Smink és haj: Leányfalvi Vanda