előfizetésem
Hírlevél
A film, ami többet tanít az empátiáról, mint bármi más az életben
Julie Delpy új alkotása, a Barbárok a szomszédban egy szívmelengető, humoros történet emberi kapcsolatokról, az elfogadás erejéről és a bennünk rejlő empátia fontosságáról.
Bretagne egy festői szépségű kisvárosában, Paimpontban békésen zajlik az élet – egészen addig, míg Joelle (Julie Delpy), a közösséget mozgásban tartó, minden lében kanál tanítónő az ukrán háború kitörése után rá nem veszi a polgármestert, hogy a falu is fogadjon be egy ukrán menekült családot. Jót tenni jó – és a lakosság egyöntetűen támogatja a tervet: felújítanak egy önkormányzati tulajdonban lévő lakást, berendezik, sőt a helyi vállalkozók felajánlásának köszönhetően az érkező menekültek élelmezéséről is gondoskodnak.
A hivatalos ügyeket a bevándorlási hivatallal Joelle intézi, akit a cél elérésétől nem tántorítanak el a felmerülő, prózai akadályok: történetesen az a tény, hogy az ukránok túl keresetté váltak a „menekültpiacon” és egyetlen rászoruló család sincs készleten. Így a fogadóbizottságot derült égből villámcsapásként éri, mikor egy Szíriából kimenekített arab család száll ki a mikrobuszból…
Mivel az eseményt a megyei televízió is rögzíti, zajos felháborodásra nincs lehetőség – tartaniuk kell magukat a tervhez, tehát mérsékelt lelkesedéssel ugyan, de az arab építész és felesége, két kiskamasz gyerekük, a nagypapa és a családfő háborús tragédiában megözvegyült, szülész orvos húga elfoglalja a kijelölt lakást a falu főutcáján, miközben intrikák és forrongó indulatok övezik érkezésüket.
Ez a váratlan fordulat felforgatja a nyugodt kisváros életét és felszínre hozza a szőnyeg alá söpört problémákat, így hamarosan a barátságos szomszédok között is kirobban a feszültség.
Kik is valójában a barbárok?
„Nem szeretem azokat a filmeket, amelyek egy nézőpontot képviselnek. Meg akartam őrizni a minden szereplő egyéniségét, megadni nekik a szólás szabadságát, még a legtúlzóbb helyzetekben is. Nem akartam őket túlságosan szörnyűvé, vagy bármilyen módon egydimenzióssá tenni: meg akartam mutatni a valóságot, amikor az emberek félelemből reagálnak. Egy ponton az én karakterem (Joëlle) pontosan ki is mondja: „Félelem, félelem másoktól, félelem attól, hogy valamit elvesznek.
Még ha nem is teszik meg, féljetek csak, hogy hátha mégis megtörténik."… A félelem a mozgatórugója a történetnek, mely ezáltal egy hétköznapi, csoportos portréból egy korszak pillanatképévé válik, egy breton falu hétköznapjaiba beágyazva.” – mondta Julie Delpy a filmjéről egy interjúban. „Manapság minden egyre rosszabb, a háborúktól a túlnépesedésig és a globálisig felmelegedésig, minden csak rontja a helyzetet. Az emberiség lefelé tartó spirálban van. De, mint mondják, vihar után jön a csend...
De sajnos ez csak addig fog tartani, hogy az éberségünket próbára tegye. Ezért a Barbárok a szomszédban-nak nincs egy, meghatározott üzenete: csak megpróbál őszintén kezelni egy helyzetet, amelyet nem szabad sem bagatellizálni, sem démonizálni. A film számos rétege között szerepel a tagadás kérdése, akár másokra, akár magunkra vonatkozóan. Ez különösen igaz a filmben szereplő nőkre, akik végül felébrednek és fellázadnak. Amikor nemrégiben újra láttam a filmet, rájöttem, hogy ez egy mélyen feminista film.
Ennek ellenére nem a patriarchátus leegyszerűsítő kritikája: a film nem férfiellenes, de egyértelműen elutasítja a machoizmust azzal, hogy megmutatja, hova vezet. Végül a nők mentik meg a helyzetet azzal, hogy félreteszik nézeteltéréseiket és az előítéleteket.” A film szereplőgárdájának kiválasztása intuitív módon zajlott: Julie Delpy olyan színészeket választott, akikkel korábban dolgozott, vagy akikről úgy érezte, hogy megértik a forgatókönyv üzenetét (az egyik legszerethetőbb karaktert, a biokertészetet üzemeltető öreg hippit például az édesapja, Albert Delpy alakítja).
A nyár utolsó napja választ ad a kérdésre: a pároknak az egybekelést vagy a különválást kellene megünnepelniük?
Célja az volt, hogy a karakterek emberi oldalát is bemutassa, még a legnegatívabb szereplőket is, így érthetővé téve a félelmekből fakadó emberi reakciókat.
Európai látlelet
A film egy európai látlelet, egy olyan alkotó szemével, aki más körülmények között ugyan, de maga is migránsként él: 15 éve ingázik Los Angeles, ahova a férje és fia köti és hazája, Franciaország között.
„Valóban emigráns vagyok, de nem menekült, ami óriási különbséget jelent. Ez nem azt jelenti, hogy soha nem kezeltek másként. Nem számít, mennyire gondolják az emberek, hogy a franciákat szívesen látják Amerikában, ez egy fantázia. Állandóan érzem: amint baj van, vagy nemet mondok valamire, az emberek másképp néznek rám. Nem a politikai menekültekhez akarom hasonlítani magam; az ő helyzetük sokkal kevésbé kiváltságos, mint az enyém…
Az én Európáról alkotott elképzelésem is egyedülálló, mert a kétlakiság egy más nézőpontot ad: Franciaországra is képes vagyok ezáltal kívülről ránézni. Néha zavarban érzem magam az ország miatt, amivé a hazám az elmúlt évtizedben vált…Ez a film is egy módja annak, hogy megmutassam ezt a kettős látásmódot.”
Bár a jelenlegi globális helyzet komoly aggodalomra ad okot, a film fő üzenete az, hogy őrizzük meg a reményt. Ezt a pozitivitást tükrözi a film zárójelenete is, amelyben a menekültek tinédzser lánya és egy helyi fiú között a szerelem kibontakozik, ezzel hangsúlyozva az ifjúság nyitottságát és a változás lehetőségét. Julie Delpy filmje kiemelkedik a rendező korábbi munkái közül, minden bizonnyal ez a legközvetlenebb és társadalmi szempontból legélesebb, legszókimondóbb alkotása.
Az idézett részletek Anne-Claire Cieutat Julie Delpy-vel készített interjújából kerültek kiemelésre, melyet a forgalmazó, a Budapest Film bocsátott rendelkezésünkre.