A Vogue magyar felfedezettje, Bodnár Zsófia fotográfus a kimerevített pillanatban látja igazán a szépséget

Mikor és hogyan kezdődött a fotózás iránti szereteted?

Gimnázium alatt kezdtem el portrékat készíteni és kísérletezni a divatfotózással. Lelkesen jártam a Word Press fotókiállításokra is, ennek ellenére mégis sokáig tartott, mire rájöttem, hogy a fotózás melyik szegmensébe szeretném jobban beleásni magam. Az első öt évben a sajtófotózástól a lifestyle-ig számtalan témában fotóztam, mire rájöttem, mi az, amiben legjobban ki tudok bontakozni.

Ahhoz a szintű fotózáshoz, amely mostanra a sajátod, elképesztő kreatív energiákra van szükség. Mindig is kreatív ember voltál, vagy fejlesztetted ezt a képességet magadban?

A mai napig fejlesztem! A férjem, Zoli art-director és az egyik legkreatívabb ember, akit ismerek. Sokat tanulok tőle arról, hogyan lehet a kereteken kívül gondolkodni. Sokáig tartott, amíg megtaláltam azt a vizuális stílust, amit a magaménak érzek, és nagyon vonz, hogy azt minden fotózás alkalmával kicsit újra formálhatom és fejleszthetem.

Hogy látod: fejleszthető bármilyen formában a kreativitás?

Úgy gondolom, igen, de csak akkor, ha akarjuk. Bele kell tenni az energiát a kutatásba és a koncepció alkotás folyamatába, hogy ne ugyanazt az eredményt kapjuk, amit már láttunk valahol. Persze, elengedhetetlen a nyitottság is: hogy akarjunk valami egyedit alkotni. Moodboardot készíteni, majd az alapján dolgozni élvezetes és szükséges, viszont a látott inspirációt megcsavarni és hozzáadni azt, amitől a miénk lesz, az jelenti számomra az igazi kreativitást!

Általában mi inspirál a fotózások során?

Az, hogy valami sokkal szebbet készítsek, mint eddig bármikor.

Mely projektekben érezted úgy, hogy leginkább ki tudod bontakoztatni a benned rejlő potenciált?

A Vogue Living Netherlands-nek készített sorozataimban abszolút szabad kezet kaptam a lifestyle directortól, ezért volt terem olyan intimebb pillanatok megörökítésére, vagy egy-egy érdekes részletfotó elkapására, amelyekre korábbi tapasztalatok alapján nem feltétlenül volt lehetőség egy editorialnál. A magazinokban nem volt például jellemző egy vintage lámpáról készült részletfotót vagy egy ellenfényben lőtt intimebb képet a szerelmes párról – márka feltüntetés nélkül – egész oldalra rakni. Számomra először csodás meglepetés volt, amikor elküldték a tördelést: 32 oldalt kaptak a képeim, így bőven volt tér elmesélni a történetet!

Néhány évvel ezelőtt költöztetek a férjeddel Amszterdamba. Mennyire könnyen tudtál beilleszkedni a másik kultúrába?

Budapestiként szerintem könnyű megszeretni Amszterdamot, mivel rettentő barátságos! Otthon sehova nem mentem biciklivel (veszélyesnek tartottam), de buszozás alatt legalább volt idő megválaszolni az e-maileket. (Nevet.) Itt viszont az esőben biciklizés is hamar a mindennapok részévé vált! Túlságosan kecsegtető a luxus, hogy fele annyi idő alatt odaérünk bárhova, mintha villamosra szállnánk vagy autóba ülnénk.

Az amszterdamiak nagyon kedvesek! Sokszor érzi úgy magát az ember, mintha egy hatalmas faluban élne: amikor például kutyát sétáltatok, rendszeresen köszönnek az utcán. Amint kisüt a nap, szinte mindenki mosolyog és teraszokon kávézik, ez is hozzáad a város egyedi hangulatához. Hatalmas álmunk vált valóra azzal, hogy itt folytathatjuk az életünket.

Mennyire könnyen eresztettél gyökeret és alakítottad ki azt a kapcsolatrendszert, amely elengedhetetlen a munkádhoz?

Sok munkával, kitartással és türelemmel! Apukámhoz hasonlóan hiszem, hogy néha személyesen kell odamenni ahhoz, akinek be szeretnél mutatkozni. Fontos az időzítés is, ami olykor abszolút kiszámíthatatlan, ezért több munkám kitartó follow-up e-mailekből bontakozott ki fix projektté. Egyáltalán nem nevezném könnyűnek a kezdeti egy évet, de azzal a hittel indultam neki, hogy a sok munka mindig meghozza a gyümölcsét.

Kiköltözésetekkor volt benned esetleg félelem aziránt, hogy mi van, ha ott nem tudsz úgy érvényesülni, mint itthon?

Próbáltam nem teret adni a félelemnek! Persze, voltak kétségekkel teli időszakok: az egyéni vállalkozások velejárója, hogy olykor nincs állandó megbízása az embernek, de a bizakodás szerencsére mindig erősebb volt a félelemnél.

Hogy látod, milyen „skillset” szükséges ma ahhoz, hogy valaki a kreatív szakmában elismert és keresett szakemberré váljon?

Alázat, kitartás és kedvesség! Külön hasznos, ha valaki ért a közösségi média felületének állandó fenntartásához, bár én ezzel (sajnos) hadilábon állok.

Befolyásolt-e az előre jutásban a fiatal korod? Van-e különbség a magyar és holland megítélésben, már ami egy kreatív szakember korát illeti?

A húszas éveim elején sokszor éreztem azt, hogy azért nem engem bíztak meg egy-egy munkával, mert mégiscsak egy huszonhárom-négy éves fiatal lány vagyok, aki most végzett az egyetemen, és még csak nem is kizárólag fotós, hanem újságíró gyakornok is. (Volt bőven annyi tapasztalt és ismert fényképész Budapesten, aki rendre elvégezte ezeket a megbízásokat.) Érthető, hogy a legtöbb ügyfél biztosra szeretne menni, és a kor a tapasztalat fokmérője is, ugyanakkor üdítő látni, hogy (például) egyre több gyönyörű, holland Vogue-címlapot látok huszonéves fotósoktól.

Az a fantáziám, hogy Amszterdamban kinyílik az ember előtt a világ. Mennyire más a holland/nemzetközi színtér a magyarhoz képest?

Nagyon hálás vagyok azokért a lehetőségekért és támogatásért, amik otthon megalapozták azt, ahogyan ma gondolkozom a szakmáról és csinálom a dolgaimat. Valóban kinyílt a világ: Amszterdamból három óra vonatozással elérhető Párizs, még egy fél órával messzebb London. Tagadhatatlan, hogy több a lehetőség.

Milyen meghódítandó „hegyek” vannak még előtted? Mik a céljaid a jövőre nézve?

Jelenleg nagyon boldog és elégedett vagyok azokkal a lehetőségekkel, amik itt érnek. Jó, hogy minden héten valami máson dolgozhatok fantasztikus kreatívokkal, legyen az egy gyönyörű otthon, egy izgalmas divatanyag vagy egy kampány egy amszterdami biciklimárkának. Ha minden olyan szépen egyensúlyban marad, mint most, akkor én már boldog vagyok!