előfizetésem
Hírlevél
Bánhidi Lilla: A tó titka
A zár csikorog, a kulcs nehezen mozdul. Eszter két kézzel próbálja elfordítani. A kapuban idősebb nő áll, nyugtalan fészkelődéssel próbálja felhívni magára a figyelmet. Eszter nem vesz róla tudomást. Egyedül akar lenni. Tizennyolc éve járt itt utoljára.
Vissza a múltba
Tizennyolc év! Észre se vette, hogy ilyen hosszú idő eltelt. Megáll egy pillanatra. Nagyot sóhajt. Nehéz lesz úgy itt lenni, hogy az édesanyja már nem él. De meg kell tennie, hétfőn jönnek a vevők. Újból nekiveselkedik, a zár végre megadja magát. Köszönöm Bori néni, mondja, innen már boldogulok egyedül is. Az ajtónak támaszkodik és belöki.
Hűvös levegő csapja meg az arcát és porfelhő. Mint egy nagy sóhaj hosszú csend után. Megborzong. Mióta nem lehetett rendesen befűtve, gondolkodik, anyu már fél éve nincs, jó ideje nem is utazott már. A nővére egyik nyáron ugyan elkérte a kulcsot, el akart jönni az új párjával Írországból, de végül nem jöttek. Beljebb megy, köhögni kezd. A fogas mellett régi horgászháló hever. Felveszi. Lyukas. Kell majd egy nagyobb zsák a szemeteknek.
Régi árnyak
A konyhában leteszi a hátizsákját. A vízforraló bekészítve, az asztalon kávés doboz és cukortartó. Elmosolyodik. Mégiscsak illett volna behívni Bori nénit. Ő vigyázott a nyaralóra, mikor a család nem tudott jönni. Szellőztetett, locsolta a virágokat, amíg voltak, gondozta a kertet. Aztán valahogy nála maradt egy kulcs.
Elkészíti a kávét és átmegy a nappaliba. Hétfőn kell átadnia a nyaralót, az ingatlanos mindent elintézett, neki csak pakolni kell. A tó felől érkező fényt vastag, megsárgult csipkefüggöny szűri. Egy pillanatra kinéz az ablakon. A tó mozdulatlanul terül el a ház előtt. Semmi sem változott. Ugyanaz a part, stég, ugyanaz a feszült némaság. A gyomra összeszorul. Megszédül. Ismerős érzés, nem tudja honnan. Elkapja a tekintetét.
Felpuhított terek: Otti Berger, az elveszett bauhaus textilművésznő
A nyár, amely örökre kísért
A falakon családi fotók, fakeretben, némelyik megdőlve. Az egyik képen anyja nevet, fiatalon, a nyaraló teraszán. A régi virágmintás kanapé a szoba közepén áll, pont, mint amikor utoljára itt nyaralt. Mikor is, próbálja felidézni. Talán hét éves lehetett. Nyári szünet volt, a ház tele emberekkel. Unokatestvérek, nagybácsik, nagynénik, szomszédok, sok ismeretlen, nyüzsgés, közös ebéd, az udvaron zene is szólt. Mosolyog. Az volt a legszebb nyár gyerekkorában. És az utolsó, amit ebben a nyaralóban töltött. Messzire költöztek, és az édesanyja később már csak egyedül akart ide utazni.
Ki kellene mosni a függönyt, gondolja. Tisztán illik átadni az új tulajdonosoknak. Papírdobozokat, zsákokat hoz. A kanapé mellett alacsony, kopott kis asztalon megfakult újságokat talál, porcelán hamutartót, benne megégett cigarettavég. Megsimítja a hamutálat. Mintha az anyja csak egy percre ment volna ki, és sosem tért volna vissza. Nincs szíve kidobni a tálat, elteszi a táskájába.
Az íróasztal fiókjában jegyzetek, rajzok. Hosszan válogat. Legalul egy filctollal rajzolt tájképet talál. Felismeri. Ő rajzolta, az utolsó nyáron. Milyen tehetséges voltam, gondolja büszkén, ahogy az apró részletekig kidolgozott képet nézegeti. Távolban a ház, előtte a tó és a nádas, a nádszálak között piros, fonott karkötő. Ezt megtartom, dönti el.
Apró nyomok
A hálószobába lép, kinyitja az ablakot. Penész, por és levendula keveredik a levegőben. Jó, hogy a vizesedés már nem az ő gondja. A régi ágyon kék aprómintás ágynemű, itt-ott már megkopott. Ezt is Bori néni húzta fel, állapítja meg. Holnap meglátogatja, határozza el. Az éjjeliszekrényen könyv, Szabó Magda. Édesanyja kedvenc írója volt. Felveszi. Elalváshoz neki is jó lesz. A lapok közül kilóg egy fotó. Szélei megtörtek, könyvjelzőként használták. Kiveszi, kisimítja.
Karafiáth Orsolya:„Tudom, csodás a szerelemnek ez az álmodozó őrülete”
A színek megfakultak, az egyik sarokban szakadt. Gyerekek játszanak az udvaron. Talán ők is itt nyaraltak, már nem ismer fel mindenkit. Csak egyet, az unokatestvérét, Istvánt. Hosszan nézi a fotót. Vajon mi lett vele. Könnyek kúsznak a szemébe. A fiú azon a nyáron tűnt el. Nem emlékszik már, mikor és hogyan, de arra igen, hogy mindenki nagyon ideges volt és furcsán viselkedett. A fotón még boldog, nevetve ugrik a magasba. Jobb csuklóján piros karkötő. Közelebb húzza a képet. Ugyanaz lehet, mint amit a rajzon látott? A kép hátulján egy mondat. A tó nem felejt. Különös, gondolja, ki írta rá és miért?
Kinyitja a szekrényt. Egy puha kötött kardigán és egy selyemkendő lóg benne. Nem hagyja nyugodni a piros karkötő.
A mélyben
A kert felől zajt hall, ágak törnek. Az ablakhoz megy. Bori néni az. Úgy csinál, mintha kapálna, pedig már sötétedik. Közben befelé nézeget. Nem akar konfliktust, inkább behúzza a sötétítőt. Lefekszik az anyja ágyára és kinyitja a Szabó Magda könyvet. Becsukja a szemét.
Álmában újra gyerek. Valami nyomja a mellkasát. Nem tudja, hol van. Kevés a levegő. Tompa, kékes fény szűrődik, buborékok emelkednek. Lába nehéz, nem tudja mozdítani. Minden sűrű. Távolból gyereksírás. Hideg kéz érinti a bokáját. Valaki kacag. Nincs egyedül. Képek villannak, gyorsan, egymás után. Stég, letört nád, a tükörképe a tó vízén, döglött hal, Fekete, víz, nyúlik, ragad, egy kéz kinyúl. Felriad, kapkodja a levegőt. A fülében érzi a szívverését. Kikel az ágyból, elhúzza a függönyt. A tó felett hajnali köd gomolyog. A nádasban megmozdul valami.
Csak rossz álom volt, csak rossz álom, ismétli kétségbeesetten. Nem tud visszaaludni. Az unokatestvére jár a fejében, megpróbálja felidézni az utolsó emléket, mielőtt eltűnt. Bújócskáztak. Ő a nádasban guggolt, egy félreeső részen. A fiú nem messze tőle, a stég végében. Éles a kép, mégse tudja, hogy ez emlék, vagy a képzelete. A felnőttek azt mondták, István az erdőbe ment és nem került elő. Biztos összekevertem valakivel.
Úgy érzi, jobb, ha felkel és minél hamarabb végez a ház kiürítésével. A fürdőt pár óra alatt kitakarítja. Régi hajlakk, használt törött fésű, mindent a szemetesbe dob. Kora délután megy ki a házból először. Le akarja takarítani a stéget. A tó felé indul, de megtorpan. Fojtogató érzés lesz úrrá rajta, a mellkasa nehéz, pont, mint álmában. Inkább a fészerbe megy.
Bánhidi Lilla: Utolsó tánc
A tó nem felejt
Kerülgeti a pókhálókat. A régi játékokkal gyorsan végez, mögöttük a sarokban egy különleges dobozt talál. Nehezen nyílik. Levelek vannak benne. Kinyitja a legfelsőt, édesanyja kézírása. Címzett Jánosi Borbála. De hiszen ez a szomszéd, gondolja. Beleolvas. Egy mondatnál megáll. Újra és újra elolvassa. A papír megremeg a kezében.
Tudom, hogy láttad. Kérlek soha, míg élsz, soha ne mondd el senkinek. Kicsi még a lányom, nem tudja, mit tett. Elviszem messzire és mindent elfelejt. A válaszlevelet is kibontja. Egyetlen mondat áll benne:
A tó nem felejt.
Eszter kezéből kiesik a papír. Könnycsepp gurul végig az arcán. A nádas eldugott részéhez rohan. Leguggol ugyanoda, ahol kislányként elbújt. A stéget nézi. Minden elsötétedik körülötte, csak a pallók világítanak. Megjelenik az unokatestvére. Élesen látja a fiút. Hallja a víz morajlását, a bújócska visszafojtott csendjét. István hátranéz, gúnyos mosoly jelenik meg az arcán. Eszter tudja, el fogja árulni a rejtekhelyét. Nem, ezt nem hagyhatom, tör rá újból a gyerekkori kétségbeesés. A stég végébe lopakodik, maga elé lök.
Csobbanást hall, mint akkor. Nyertem, suttogja. Reccsenést hall. Meginog. Az utolsó palló korhadt, nem bírja el a súlyt, kettétörik. Eszter kapaszkodni próbál, a nádat markolja, elvágja a kezét. A víz sötét, zselészerű. Mellkasa nehéz, mint álmában, lába merev. A stégen halványan kislány jelenik meg, arcán elégedett félmosoly. Süllyedni kezd. Megkönnyebbül. A korhadt palló szélén piros karkötő megfakult foszlányait látja, aztán elmerül.