előfizetésem
Hírlevél
„A nőknek el kellene kezdeniük igazat mondani” – Susan Sontag öröksége ma is aktuális
Azt mondják, jobb nem közelről megismerni a hősödet. Így hát óvatosan fogtam neki Susan Sontag életének összefoglalásába, nehogy útközben olyan információra bukkanjak, ami megváltoztatja az elfogult rajongásom – nem is személyével, sokkal inkább írásaival kapcsolatban. Egy dologra rá kellett ébrednem: Susan Sontag egy vérbeli New York-i értelmiségi volt, ettől fogva arrogáns, és talán túlzóan magabiztos. Attitűdjén kívül írásai azonban így is a feminista irodalom kiemelkedő alkotásai, és gondolatai a mai napig érvényesek.
Nézzük meg, ki is volt ez a XX. századi feminista filozófus, akinek bátran megfogalmazott gondolatai mögé gyakran beférkőzött a kétely és az önbizalomhiány.
Sontag, születési nevén Susan Rosenblatt, 1933-ban látta meg a napvilágot Mildred és Jack Rosenblatt, zsidó, litván és lengyel származású emigránsok gyermekeként. Édesapja szőrmekereskedésből tartotta fenn családját, azonban az üzlet megkövetelte a gyakori tengerentúli utazást, ahol tuberkulózis következtében elhunyt, amikor Susan mindössze öt éves volt.
Édesanyjuk, akire Susan úgy emlékszik vissza, mint egy érzelmileg elérhetetlen és alkoholproblémáinak köszönhetően kiszámíthatatlan nő, hét év elteltével újra házasodott. Hozzáment az amerikai katonaságnál dolgozó Nathan Sontaghoz, aki bár sosem fogadta hivatalosan örökbe Susant és testvérét, Judithot, ők mégis felvették nevelőapjuk családnevét. A lányok élete utazásból állt, egyik városból költöztek a másikba, mígnem Susan mindössze tizenöt évesen leérettségizett.
Lakatos Mónika: „A cigány identitás éppúgy fontos, mint a magyar”
Egyetemi tanulmányait a Berkeley-i Kaliforniai Egyetemen kezdte, de onnan viszonylag hamar a Chicagói Egyetemre iratkozott át, mert csodálta annak pezsgő szellemi életét. Itt filozófiát, ókori történelmet és irodalmat tanult, azóta szintén híressé vált kortárs gondolkodókkal karöltve. Tizennyolc évesen diplomázott, elnyerve Amerika egyik legrégebbi honoráriumát, a Phi Beta Kappa-t – a díjat, amit a társadalomtudományokat hallgató diákok körében osztanak ki azóta is.
Még a diplomát megelőző évben Sontag hozzáment professzorához, a nála tíz évvel idősebb Philip Reiff szociológushoz, akitől egy abortuszt követően született meg fia, David. Kisgyermekes anyaként doktorált a Harvardon, mindeközben segítette férje publikációit. Válása után Susan egy évre Párizsba költözött, majd New Yorkban telepedett le, itt beírva magát a történelembe, mint a valaha élt egyik legjelentősebb női kritikus.
Önmaga legnagyobb kritikusabba volt
Doktori tanulmányai alatt és után is folyamatosan jelentek meg publikációi. Első kötetét 1964-ben adta ki On the Campcímmel. A könyv gondolatisága olyannyira inspirálta Andrew Boltont, a Costume Institute kurátorát, hogy az esszét egyenesen a 2019-es MET-gála tematikájává választotta. Susan Sontag első jelentős írása azt a camp jelenséget járja körül, mely magyarul talán giccsként állná meg leginkább a helyét, hisz a filozófus a túlzó, mesterkélt, irónikus, stilizáló művészet és szórakoztatóipar esztétikáját boncolgatja.
A camp vizuális megjelenítése szorosan összefügg az LMBTQ-emberek kulturális reprezentációjával. Ő maga, habár biszexuális volt, sokáig rejtve tartotta ezt az oldalát a nyilvánosság elől. Első kötete után neve széles körben ismertté vált, többek között a Times magazin is írt róla. Írásai megbotránkozást váltottak ki nyers őszinteségével és kendőzetlen véleményével olyan témákban, mint a vietnámi háború vagy a nők elnyomása.
A hetvenes évek feminista írásait összegyűjtő, halála után megjelent A nőkről című kötetben olvashatjuk többek között ezt a gondolatát: „Amíg a nők a »nőies« viselkedés sztereotípiáit követik, addig nem tudnak teljes mértékben felelős, független felnőttként viselkedni.” Úgy tartotta, a társadalom nem ad teret arra, hogy a nők felfedezhessék valódi potenciáljukat, hisz folyamatosan olyan teljesíthetetlen elvárásokkal kell szembenéznünk, mint az örök fiatalság fenntartása, érzelmeink mások érdekében való elnyomása.
„A teljes önelfogadás talán életem végéig tart majd, de nem baj”
1972-ben megjelent publikációjában arra ösztönzi nőtársait, hogy gondolják át a társadalomban betöltött szerepüket: „Törekedjenek arra, hogy bölcsek legyenek, ne csupán kedvesek; hogy hozzáértők legyenek, ne csupán segítőkészek; hogy erősek legyenek, ne csupán kecsesek; hogy önmagukért legyenek ambiciózusak, ne csupán a férfiakkal és a gyerekekkel szemben.
Hagyják magukat természetes módon és szégyenérzet nélkül öregedni, aktívan tiltakozva és ellenszegülve azoknak a konvencióknak, amelyek a társadalom öregedéssel kapcsolatos kettős mércéjéből fakadnak. Ahelyett, hogy lányok lennének, lányok, ameddig csak lehet, akik aztán megalázó módon középkorú nőkké, majd obszcén módon öregasszonyokká öregednek, sokkal korábban válhatnak nővé – és sokkal tovább maradhatnak aktív felnőttek, élvezve azt a hosszú szexuális aktivitást, amelyre a nők is képesek.”
Hihetetlen komolysággal és vehemenciával járta körül a társadalom egyes kérdésköreit, ennek köszönhető, hogy alakja nem merült feledésbe. Egy erős véleménnyel bíró nő egyesekben csodálatot, másokban félelmet, nemegyszer ellenérzést váltott ki. Olyan kényelmetlen igazságokat fogalmazott meg, amelyek első hallásra megbotránkoztatnak, azonban jobban átgondolva megérthetjük, mit szeretett volna mondani a filozófus.
A vietnámi háborúban a fehér rasszt minden köntörfalazás nélkül az emberiség „rákos daganatának” nevezte (később ezt visszavonta, és a rák metaforaként való használata ellen írt); vagy 2001. szeptember 24-én a The New Yorker-ben azt írta, hogy 9/11 „nem a »civilizáció«, a »szabadság«, az »emberiség« vagy a »szabad világ« elleni »gyáva« támadás volt, hanem a világ önjelölt szuperhatalma elleni támadás, amelyet konkrét amerikai szövetségek és akciók következményeként hajtottak végre”.
Azt gondolhatjuk, a filozófus önmagában megrendíthetetlen személyiség volt, naplói mégis arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nehezen bízott saját magában. Kívülről egy magabiztos nő benyomását keltette, aki egy férfiak által dominált területen próbál érvényesülni. Privát életén keresztül azonban tökéletes betekintést enged törékenységébe és kételyeibe.
Ezzel a módszerrel felnőttként is gyerekjáték lesz új nyelvet megtanulni
A filozófus magánélete
Susan Sontag egész életében naplót írt. Halála után fia, David Rieff gondozta fennmaradt naplóbejegyzéseit, és foglalta össze több kötetben. Így megismerhetjük ennek a kivételes, korát meghaladó gondolkodónak belső gondolatait és érdekfeszítő magánéletét. Különös, hogy azalatt a nyolc év alatt, míg a házassága Philip Rieffel tartott, nagyon kevés személyes jegyzet maradt fenn, így nem láthatunk bele kapcsolatukba.
Susan feljegyzéseiben nem kíméli saját magát, önmarcangolását követhetjük végig a lapokon. Túlbuzgón keresi mások elismerését, ugyanakkor tart másoktól, és arról vall, hogy egy-egy emberekkel töltött este után mérhetetlenül elfárad, szinte már szédül, belebetegszik.
Kritikusan szemléli viselkedését, azt gondolja: túl sokat beszél, túl sokat mosolyog, nem szerethető. Érdekes látni ezt a dualitást, melyben a külvilág felé tekintélyt parancsoló magabiztossággal fordul, addig belső hangjai egy percig sem hagyják nyugodni. Ugyanígy félt az emberek elé állni, és nyíltan vállalni szexuális irányultságát.
Az Egyesült Államokban sok helyen még a hetvenes években is bűnnek számított a homoszexualitás, és míg Adrienne Rich, Susan Sontag kortársa, költő és aktivista nyilvánosan felvállalta, hogy ő a nőkhöz vonzódik, addig a filozófus hallgatott a témát illetően, így tartozhatott továbbra is a New York-i elit társaságához. Majd csak később, hatvanhét évesen, 2000-ben, a The Guardian 2000-ben megjelent interjújában beszélt nyíltan a biszexualitásról: „Életemben hétszer voltam szerelmes. Nem, várj csak” – mondja.
Valójában kilencszer. Öt nőbe, négy férfiba.
Élete utolsó szakaszában több mint tíz éven keresztül volt Annie Leibovitz nem hivatalos partnere. Bármennyire is különbözőnek tűnt a világuk kezdetben – Sontag az értelmiségi és bohém, Leibovitz a világhírű és tehetős portréfotós –, mintha kiegészítették volna egymást. A filozófus halála után Leibovitz kettejükről így nyilatkozott: „Susannal kettőnk kapcsolata egy szerelmi történet volt, pont jó időben találtunk egymásra.”
A nők elleni erőszak rendszerszintű tragédiája - Interjú a Patent Egyesülettel
A filozófust, habár siker és megbecsülés övezte, gyakran nem volt megelégedve saját magával, és nem tudta félretenni azokat a társadalmi konvenciókat sem, amelyeket ő maga írásaiban negatívan bírált. A nők című esszékötete mindenki számára jó emlékeztető, hogy habár a világunk folyamatosan átalakul, a múlt egyes problémáit és berögződéseit magunkkal visszük.
Ahogy Susan mondaná: „A nőknek hagyniuk kellene, hogy arcukon látszódjon az életük. A nőknek el kellene kezdeniük igazat mondani” – utalva ezzel a kettős felelősségre, melyben arra bíztat, vállaljunk felelősséget saját sorsunkért, és nézzünk szembe a változás lehetőségeivel.