előfizetésem
Hírlevél
Kádár L. Gellért: „A testem létfontosságú iránytű”
A Hunyadi sorozat megjelenése óta szó szerint felbolydult az élete: interjúk, külföldi bemutatók, szűnni nem akaró érdeklődés veszi körül. Egyértelmű sikerek és büszkeségre okot adó történések. De hol van ebben az egészben ő? Mik azok a kapaszkodók, amelyekhez újra és újra visszanyúl? Miből merít erőt? Mit jelent neki a teste? Mindezekről beszélgettem Kádár L. Gellért színművésszel.
Meleg kávénkat kortyolgatva beszélgetünk. Időről időre szorosabbra húzzuk magunkon a kabátot, hűvösebb van, mint amire számítottunk. De szinte észre sem veszem, csak hallgatom a velem szemben ülő Gellértet. Magabiztosan és nyugodtan beszél, könnyedén enged az érzései közelébe. Látom a szemén, hogy ő is figyel, kíváncsi a gondolataimra és a kérdéseimre.
Olyan témákat érintünk, amelyekről még nem igazán mesélt, és örömmel, őszinte lelkesedéssel teszi meg. Beszélgetünk. Mindenről és bármiről, mintha nem lenne tétje. Picit talán el is felejtjük, hogy interjú készül. Így, minden egyes gondolatmenet és mosoly után egyre tisztábban rajzolódik ki előttem az a férfi, aki Hunyadi János mögött rejtőzik.
Az az érzésem veled kapcsolatban, hogy a nagy felhajtás, a robbanásszerű érdeklődés nem zökkentett ki az emberi középpontodból. Azt gondolom, erre azok képesek, akik rendelkeznek egy nagyon erős, stabil középponttal, amihez vissza tudnak nyúlni. Neked ez micsoda?
Szerintem a kulcs az, hogy mennyire van az ember jóban önmagával és mennyire ismeri önmagát. Mert ha a hivatásomon, hobbijaimon, személyiségemet formáló tényezőkön túl tudom, mik a képességeim, milyen tulajdonságok határoznak meg, van egyfajta önreflexióm, akkor jöhet bármi kívülről, képes leszek rálátni arra, mi történik pontosan, hogy bizonyos hatások hogyan csapódnak le bennem, milyen lenyomatot hagynak maguk után. Ha ezeknek tudatában vagyok, nem billenek ki.
Elsősorban úgy szeretnék létezni, hogy képviselem azt, aki vagyok: attól vagyok önazonos, ha minden körülmény között magamat adom, és minden hatásnál az érdekel, milyen többletet adhat, milyen fejlődési lehetőséget tartogat a jövőre nézve. Az önismeret tart meg.
Ezt a belőled áradó nyugalmat és hozzáállást kifejlesztetted magadban vagy mindig is a személyiséged része volt?
Biztosan vannak olyan tulajdonságaim, amelyek ráerősítenek, de dolgozom rajta. Járok terápiába, tudatosan dolgozom fel a naponta engem érő impulzusokat, legyen az bármilyen: az is, hogy itt ülsz velem szemben és beszélgetünk, valamilyen formában lecsapódik bennem, hat rám. Ha valamit nem tudok kezelni, akkor utána megyek, vajon miért nem. Ez egy örökös munka, hiszen mindig lesznek triggerek, amik kizökkentenek, a kérdés az, meg tudom-e tartani a helyzetet vagy engedem, hogy elsodorjon.
Döbrösi Laura: „Elkezdtem a fényre hozni az elzárt részeimet”
Hogyan kúszott az életedbe az önismeret?
A Hunyadi előtt nem képezte az életem részét az önismeret és a terápia, tudatosan épült be ez a fajta (ön)megfigyelés a párkapcsolatom által. Ott is csak akkor tudunk jól létezni, ha a párkapcsolat egy társasjáték: ha csak magamra figyelek, akkor előbb-utóbb egyedül találom magam. Ketten kellünk bele. Ezt pedig nem elég a végeláthatatlan munka forgatagában csinálni, szükség van egy biztonságos térre, ahol ki lehet ventilálni és átbeszélni dolgokat. És így, tudatosan hétről hétre, hónapról hónapra épült be olyannyira, hogy ma már el sem tudnám képzelni az életemet nélküle.
Mit tett hozzád a sorozat, a személyiséged hogyan fejlődött általa?
Fizikailag és mentálisan is nagyon sokat fejlődtem. Kezdetben felmérték, mi a perifériám, milyen a munkabíró képességem, majd fokozatosan szélesítették, egyre jobban terheltek, több, komplexebb feladatot kaptam, ami először nehéz volt, de felnőttem a kihívásokhoz. A fizikai terhelés a mentális teherbírást is erősíti és tágítja. Emberileg azért is formált ez a pár év, mert olyan helyzetekbe kerültem, amelyekre korábban nem volt lehetőségem.
Például, én voltam a középpontban, megtapasztaltam, milyen az, amikor a szavaimnak súlya van – nem hatalomgyakorlás céljából, hanem mert az emberek meghallják az észrevételeimet, odakerül a fókusz, következménye lesz. Ezt jó volt megélni. Illetve korábban a színházban sokszor megkaptam, hogy én vagyok a szépfiú, viszont ezt a férfiasságot – a külsőségeken túl – nem tudtam kamatoztatni, sőt egyáltalán nem tudtam vele mit kezdeni. Ebben a produkcióban azonban – a felkészülés és a forgatás során – alkalmam volt azonosulni ezzel az erővel…
A nyers maszkulinitással…
Pontosan, amivel eddig még soha. És nem felvettem ezt a szerepet, inkább olyan volt, minta felszakítottam volna magamból ezt a férfierőt. Volt egy megtartó terem arra, hogy kiengedjem, megéljem, és ez fantasztikus volt.
Az, hogy a karaktered által életedben először kiengedhetted ezt a nyers férfiasságot és erőt, segített abban, hogy a hétköznapokban is megéld ezt a részed? Meg tudtad tartani ezt a minőségedet a forgatás után is?
Igen, nagyon sokat segített a határtartásban. Régebben kevéssé álltam ki magamért, ha átlépték a határaimat, féltem, és nem tudtam képviselni magamat ilyen téren. Nem rendelkeztem azokkal a tulajdonságokkal, azzal az erővel, amivel szavakká formálhattam volna, hogy ezt ne. Most már könnyebben megy, szinte zsigerből jön.
Ezt a cikket a Subscribe with Google jóvoltából olvashatod díjmentesen december 7-éig!
Ha már behoztad a külsőd megítélését: biztos, hogy már egy sokkal komplexebb férfinak látnak és nem csak egy „szépfiúnak”, de még mindig egyértelmű a férfiasságod, a külsőd hatása az emberekre. Zavar, hogy sokszor ez az első, ami veled kapcsolatban felmerül?
Régebben zavart, nem akartam, hogy beskatulyázzanak. Ma már úgy vagyok vele, hogy mindenki azt csinál és úgy gondolkodik, ahogy szeretne. Nincs ráhatásom arra, mit gondolnak rólam, és nem is az én feladatom ezt korrigálni. Én tudom, ki vagyok, mit képviselek, és innentől kezdve mindenkinek meglehet a saját véleménye – egészen addig, amíg az nem bántás vagy félreinformálás.
Ebben a soksággal teli világban borzasztó nehéz úgy megtartani az egyensúlyt és az értéket, hogy adjak is magamból, de ne mehessen el téves irányba: hiába mondok most el neked valamit és te leírod a beszélgetésünket, majd olvasva a soraidat hallom magam, és azt gondolom, hú, de jó, értettél, láttad, ami bennem van, a következő sajtóorgánum már szétszedi az interjút, és olyat hoznak le, aminek köze sincs ahhoz, ami itt történt.
Mit jelent neked a tested? Nem az edzésekre gondolok, vagy hogy mennyire akarod kidolgozni, hanem magára a kapcsolatodra vele, hogy mit jelent számodra az életedben.
A testünk az egyig legintelligensebb formája az életnek: memóriája van, jelez neked akkor is, amikor te nem tudod, mi történik pontosan; gyorsabb, mint a szavak vagy a gondolat. Azzal kezdeném, ha nagyon a mélyére megyünk, hogy számomra az önismeret a testemmel kezdődött.
Igen, nekem is.
Kezdetben az, hogy edzettem, formálódott a testem, hogy olyan izmok jelentek meg rajta, amelyek előtte soha, egy egót tápláló dolog volt. Majd, amikor azt éreztem, hogy kívül rendben vagyok, elindultam tovább: nálam nagyon erősen betalált a kívülről befelé haladó önbizalomépítés. De a mozgást félrerakva a testem segít, terel az életben: ha belekerülök egy olyan helyzetbe, ami valamiért kellemetlen, lehet, hogy fejből azt mondanám, maradok, kibírom, de a testem rögtön jelez – például egy gyomorgörcs formájában –, hogy nem vagyok jó helyen.
Ha lesérülök egy edzés során vagy beáll a hátam, akkor is rögtön tudom, hogy kicsit lassítanom kell vagy teljesen leállnom, mert túlhajtottam. Ilyen értelemben a testem létfontosságú iránytű. De én így is földelek: a mozgás kiváló tér gondolkodni, feldolgozni a napi eseményeket, vagy éppen teljesen kikapcsolni és csak a testemre figyelni.
Törőcsik Franciska: „Hálás vagyok a testemnek - de nagyon fegyelmezett életet élek”
A kontrollvesztés, a biztonságérzet elvesztése könnyen kiüti a rendszert.
A saját testsúlyos edzések ezért fantasztikusak. Gondolj bele, nem vagyunk hozzászokva, hogy kézen álljunk, főleg nem rudakon másfél méter magasban. Elképesztően jó érzés megélni azt, hogy érzem a testemben a félelmet, mégis ellene megyek: kézen állok, majd szándékosan eldőlök, hogy megtapasztalja a testem, ha leesek, akkor sincs tragédia, sőt. Nekimehetek újra és újra, megpróbálhatom ahányszor csak akarom. Ez a játékosságról is szól, visszatérek a gyerekkorhoz.
Az élet, a szabályok, az emberi dinamikák által szép lassan befeszül a test, elfelejti az önfeledséget. Ezért nagyon fontos, hogy az ember keressen egy olyan mozgásformát vagy tevékenységet, ahol el tudja engedni a szabályokat, a kereteket, és meg tudja élni a szabadságot – a teste szabadságát, és ezáltal a sajátját is.
A te esetedben a tested állapota hogyan függ össze a lelki, mentális jólléteddel?
Szoros kapcsolat van közöttük: azért nézek ki így, mert edzek és foglalkozom a testemmel, de az is kell hozzá, hogy a belső folyamataimon dolgozzak. Nagyon jó példa erre is a kézenállás: ha jó a fókuszom, ha rendben vagyok és mentálisan is stabil, akkor percekig bírom. Ha viszont a gondolataim szanaszét vannak, akkor néha tíz másodpercig sem bírom, egyszerűen nem megy – és nem azért, mert ne lennék rá képes, csak nem vagyok ott fejben, nem vagyok egyensúlyban.
Régebben ezeket is nehezen fogadtam el, kudarcnak éltem meg. Ma már úgy állok hozzá, hogy ha nem tudok valamit kizárni az elmémből, akkor ehhez mérten csinálok valamit, ami talán még könnyít is a mentális állapotomon és más miatt erősíti az önmagamba vetett hitemet.
Mintha az utad elején felépítettél volna egy keretet a tested mentén, és ahogy erősítetted magad lelkileg, ahogy saját magadban egyre biztosabb voltál, elengedted a külsődnek való megfelelést.
A testem annak idején egy páncél volt, hogy a kívülről jövő impulzusok ne hassanak rám, ne érhessen bántás, ne köthessenek belém. Az lett a páncélom, hogy nagyon jól nézek ki. És igen, ez kellett ahhoz, hogy az önbizalmam a helyére kerüljön, de aztán azzal is foglalkoznom kellett, hogy ez az önbizalom ne merüljön ki a testemben, hanem az energia belül formálódjon meg – ebben is rengeteg munka van.
Mindig is mertél nagyot álmodni?
Álmok mindig voltak, de a kivitelezéshez nem volt terv. De sokszor használtam az álmodozást menedéknek, amikor mondjuk leszidtak, megcímkéztek valamivel, kiközösítettek: a fantáziák éltetése ki tudott szedni abból, amit épp ott átéltem. De hogy mertem-e nagyot álmodni…
Megmondom, miért kérdezem: a sorozat megjelenése óta határozott víziód van arról, hova szeretnél eljutni a sorozat által, hogy milyen szakmai lépcsőt jelentett, hogy mire akarod felhasználni a sorozat adta figyelmet, lehetőségeket. Ez egy tudatosan átgondolt út, amin aktívan dolgozol.
Engem mindig az visz előre, ha van egy célom, amit el szeretnék érni – de akkor sem omlok össze, ha nem érem el, mert ezer oka lehet annak, hogy miért nem, nem csak rajtam múlik. Szuper dolog lenne nyugaton befutni, és jelenleg azt gondolom, van is rá lehetőségem, de nem kritizálnám magam, ha nem sikerülne, nem fogok magam ellen fordulni, sőt akkor majd másfelé orientálódok, másra helyezem a fókuszomat és megyek tovább.
Vannak lehetetlennek tűnő dolgok, de a Hunyadi is lehetetlennek tűnt, ha visszanézek a marosvásárhelyi életemre. Ha akkor mondta volna valaki, hogy egy ekkora projekt főszereplője leszek, azt mondom, lehetetlen. Mégis megvalósult. Szerintem sok esetben saját magunk vagyunk a gátja az álmainknak vagy annak, hogy a kívánt dolgokat megvalósítsuk.
Rujder Vivien: „Akkor vagyok nyugodt, ha tudom, hogy pontosan mikor, mi következik"
Az a tapasztalatom, hogy nem mindig tudjuk átérezni a büszkeséget: csak fejben, racionálisan tudjuk, hogy büszkék lehetünk magunkra, de nem éljük meg valójában. Nálad összeér a kettő? Te már érzed, hogy büszke lehetsz magadra?
Ez egy erős kérdés… Sokszor az adott pillanatban, eseményen – például egy premieren – nem tudom beleengedni magam az élménybe, nem tudom befogadni. Kell egy kis idő, hogy feldolgozzam, és akkor lesz helye annak is, hogy büszke legyek magamra. Számomra az volt nagy büszkeség, amikor visszanéztem a sorozatot, és nem kritizáltam magam: nem azt kerestem, hol lehetett volna jobban csinálni valamit, csak néztem, hogy wow. Óriási érzés volt, hogy néztem a munkámat, és nem marcangoltam magam, csak büszke voltam.
Jelenleg Dobó Katával forgatod a Még egy kívánság című romantikus vígjátékot. Hogy éled meg a forgatást, milyen egy könnyed történetet mesélni?
Azt élvezem, hogy egy olyan színt tudok megmutatni magamból, amit a Hunyadiban nem, hiszen nagyon más: gitározok, énekelek, amiket magánemberként is nagyon szeretek. Nagyon más a két karakter, de mégis mindkettő én vagyok.
