A magyar dizájncég hihetetlen útja, amely a világon szinte egyedüliként gyárthat Swarovski csillárokat

Zoltai Judit dizájner szilikát szakon diplomázott az iparművészeti egyetemen, ahol az üveg, kerámia és porcelán közül az utóbbi mellett tette le a voksát. Az interjúban arra is fény derül, miért.

Férjével, Héder János belsőépítésszel 2006-ban megalapították a Manooi Light Creations dizájncéget, aminek már jó tíz éve Judit az ügyvezetője. Mára luxuscsillárjaik ötvenkét modelljével hetvenöt országban vannak jelen.

Beszélgetésünk egyik apropója, hogy a Manooi idén kiemelt partnerként szerződött a Swarovski céggel. Mit jelent ez számotokra?

Azt, hogy a világon szinte egyedüliként Swarovski csillárokat gyárthatunk egyedi megrendelésre. Ezt megelőzően is dolgoztunk már a Swarovski gyárral, többek között velük fejlesztettük ki a Manooi logóját, egy különleges csiszolású, exkluzív kristályt. Ha ezt meglátod egy kristálycsilláron, akkor az biztosan a Manooi terméke. Ez a mi védjegyünk: az első ikonikus lámpánk, az Artica formáját mintázza.

Hogyan kerül ez a rengeteg kristály a lámpavázra?

A fűzési technikánk is saját fejlesztés, kézzel kerül fel minden egyes kristály; csilláronként több ezer. Kezdetben János meg én fűztük a láncokat, aztán jöttek barátok, ismerősök, végül felvettünk munkatársakat. Több olyan kollégánk van, aki már tizennyolc éve dolgozik velünk.

A csillárokat elsősorban nők készítik?

Akik összeállítják, mind nők, és a cégnek is több mint a fele női alkalmazott. Minden csillár egyedi, kézi munkával készül a műhelyünkben, a régi Goldberger gyár egyik épületében. Említetted, hogy van egy porcelánégető kemencéd is.

Miért épp a lámpa érdekelt? És miért épp a porcelán?

Az egyetemen, a szilikát szakon porcelánlámpa volt a diplomamunkám. Számomra a fény mindig nagyon fontos volt. A porcelán pedig külön kihívást jelentett, mert az igényli a legnagyobb precizitást, ott a legössze tettebbek az előállítási folyamatok. A porcelánról, ha már lámpa, nekem a villanykörte foglalat ugrik be elsőre… Nálam a búrák készültek porcelánból. Szerettem az anyagvastagsággal játszani, megmunkáltam a matt fehér, sík porcelánt, amin a minta csak azután lett látható, hogy felkapcsoltad a lámpát.

A szépségideál talán örökké változni fog, ezért sem érdemes görcsösen megfelelni akarni valamilyen irreális testképnek - Beszélgetés Ladányi Beátával

Gyerekkorodban is kreatívkodtál?

Tizennyolc éves koromig egy vonalat nem húztam, bár a szüleim építészek voltak. Én voltam „a sportoló” a családban – a nővérem, aki akkor épp Gyémánt László festő iskolájába járt, volt „a művész”. Néha elhívtak a műterembe modellt állni, aztán egyszer Gyémánt László megkérdezte, miért nem próbálom ki én is a rajzolást. Kipróbáltam és tetszett. Szerettem rajzolni, és igazából nem tudtam magam elképzelni se közgazdásznak, se orvosnak, se jogásznak. A legjobb barátaim is mind kisképzősök voltak, mindig velük lógtam, a Fekete Lyukban, a Fiatal Művészek Klubjában. Aztán jelentkeztem az Iparművészeti Egyetemre.

Mikor jött a képbe a kristály?

A férjemmel már egyetemistaként sokat jártunk szakmai kiállításokra, Olaszország volt már akkor is a dizájn központja. Emlékszem, ültünk Jánossal, kezünkben egy szendviccsel, és arról ábrándoztunk, hogy bárcsak mi is kiállíthatnánk itt egyszer. Évekkel később, 2009-ben, ami kor bejelentettük, hogy a Salone del Mobilén szeretnénk kiállítani, mindenki elképedt. Hiszen az a legrangosabb bútor- és lámpavásár! Hogy képzeljük, hogy ott…?! Hát, pont azért, mondtuk, mert az a legrangosabb.

Eleve nehéz volt olyan terméket vinni, amit elfogadnak, és mindig hosszú a sorban állás, mert csak kétévente van lámpa szekció. Beadtuk a jelentkezést. Hosszú lenne elmesélni, miért két hónappal a vásár előtt derült ki, hogy még abban az évben mehetünk. Kölcsönből finanszíroztuk az egész kiállítást, mindent egy lapra tettünk fel. Nagyon gyorsan készítettük el a lámpákat, legtöbbjét a vásáron szereltük össze, Milánóban. Magyarokként egyébként először nekünk volt standunk ebben a szekcióban.

Azóta sikert sikerre halmoztok, és elsősorban külföldi piacra gyártotok. Ott tudják inkább megfizetni a luxust – vagy itthon nincs rá annyira igény?

Mindkettő igaz. Egy ilyen kristálycsillárhoz nemcsak pénz, hanem bátorság is kell, hogy ezt válaszd, és ne a nagy mamakorabeli bécsi dizájnt. Egy ilyen csillár referencia pont. Otthon nekem is van egy Articám, ha ránézek, mindig tudok örülni neki…

Még szép! Hiszen a te „gyereked”.

A miénk, Jánossal közös tervezés. De erről jut eszembe, hogy mikor még porcelánnal foglalkoztam, az egyik megrendelésre készült mennyezeti lámpám kikerült egy nemzetközi vásárra Bolognába. Meghívtak, hogy nézzem meg. Elmentem, megnéztem – és nem tetszett.

Bérelhető bútorok, egyedi atmoszféra a fenntarthatóság jegyében - ez a Mobilsofa

Rossz helyre tették?

Nem tudom, mi volt az oka, de annyira meghasonlottam, hogy azt gondoltam, feladom. Aztán pár év múlva egy nemzetközi dizájnmagazinban megláttam, hogy egy befutott dizájner egy az egyben legyártotta. De nekem ez nem a koppintásról szólt, hanem még húsz-harminc év távlatából is arra emlékeztet, hogy mennyire nem bíztam magamban.

Azóta viszont rengeteg megrendelésetek van a világ minden tájáról. Adódnak-e extrém kihívások az értékesítések során?

A csillárok biztonságos felfüggesztéséhez néha különleges statikai feladatokat is el kell végeznünk. Nigériába egy hatfős Manooi-csapat ment ki, hogy egy fantasztikus épületben, ott helyben szereljék össze a Burj csillárunkat, ami két és fél méter hosszú és több mint négyszáz kiló. A nagyméretű modelljeink impozánsan mutatnak nagy terekben: egyszer például a VAM Design Center belső udvarán függesztettük fel a Vague csillárunkat egy divat bemutatón. Néha szívesen vállalunk ilyen happeningeket. Szeretem megálmodni, hogy hova kerüljenek a csillárjaink.