előfizetésem
Hírlevél
Hatvankét év szerelem után Márai Sándor üzeneteket kapott a túlvilágról
Márai Sándorra nem úgy emlékszünk, mint egy spirituális íróra, merthogy istenhite nem volt, így műveiben is csak elvétve találunk utalást erre. Ennek ellenére a sors úgy hozta, hogy miután éjjelente három és négy óra között üzeneteket kapott a túlvilágról, elbizonytalanodott a hit kérdését illetően.
Márai Sándor felesége halála után furcsa üzeneteket kapott az éjszakában. Felesége hangját hallotta, és kódolt üzeneteket látott, amelyek néhol egyértelműek, néhol értelmezhetetlenek voltak. Bár Márai bizonytalan volt Isten és a túlvilág létezésében, több olyan külföldi és magyar írót ismerünk, akiknek műveiben jelentős szerepe volt a halál utáni létnek. Dante Alighieri Isteni színjátéka a túlvilágon játszódik, és Lev Tolsztoj is több ízben feszegette a lélek halál utáni sorsát.
Weöres Sándor sem zárkózott el a lélekvándorlás lehetőségétől, ahogy József Attila sem, aki bár inkább filozofikus volt, műveiben megjelenik a túlvilág lehetősége is. Pilinszky János azonban tudni vélte, hogy a halál nem a végpont, nem úgy Márai, aki nem hitte a túlvilágot, ahogy Isten létezését sem.
Lolája halála után mindenkire haragudott.
Az orvosokra, az emberekre és Istenre, hiszen ha van, miért nem segített, ha nincs, miért nincs? Matzner Ilonát, azaz egyetlen Loláját hatvankét közös év után veszítette el. Találkozásuk szinte sorsszerű volt, és bár mindketten kassaiak voltak, a sors Berlinben terelte össze őket. Míg az író a Tanácsköztársaságot bíráló írásai miatt kényszerült a német fővárosba, Lolát a családja küldte, méghozzá azért, hogy elfelejtse szerelmét, akit a szülei nem tartottak méltónak hozzá.
Albina Mali-Hočevar: a nő, aki a történelem viharaiban talált önmagára
A férfi barátján, Márain keresztül akart üzenni Lolának, ám a hírvivő szerepére felkért író nem tudta ellátni a feladatát, mert az első pillanatban halálosan beleszeretett a fiatal lányba, aki viszonozta érzéseit. Mint írta, mindketten pontosan tudták, hogy „itt már nem lehet mit csinálni”, sorsuk eldöntetett. Természetesen a lány szülei nem egy bizonytalan egzisztenciát felmutatni tudó fiatal írót képzeltek lányuk mellé, így nem támogatták a frigyet. Nem volt mit tenni, meg kellett szökni!
Lola azt mondta a szüleinek, hogy Pestre megy ruhát varratni, ám amikor tudomásukra jutott, hogy a lánytól eltiltott író is a magyar fővárosba igyekszik, összerakták a képet. Matzner Sámuel a szerelmes lány után indult, és végül nemhogy megakadályozta a házasságot, hanem ő volt az egyik tanú.
Márai gyásza
Bár házasságuk nem volt végig kiegyensúlyozott, mindig visszataláltak egymáshoz, és együtt maradtak. Márai számára szinte feldolgozhatatlan volt, amikor hatvankét év után elmúlt az együtt, és már csak egy volt, ő.
Felesége 1986. január negyedikén hunyt el hosszú betegség után. Márai tudta, mire készüljön, a hirtelen magány érzése mégis csontjáig hatolt. Nem hitt a halál utáni életben. Feleségét az asszony kérésére elhamvasztatta, majd az óceán vizébe szórta. Mint írta, ő maga sem vágyott arra a „mutatványos showbusinessre”, hogy papok és kántálás kíséretében búcsúztassák e földi világtól. Bár soha fel nem fedhető titoknak tartotta a halált, egyszerre „a nagy semmiként” is hivatkozott rá.
A valóságként, amit el kell fogadni, és a misztériumként, amiről élő ember soha nem szerezhet tudomást.
Gyászolt, aminek nem ismerte a módját. Hatvankét éven keresztül jóban és rosszban együtt volt az ő Lolájával. Végigkísérte a betegségét, majd hirtelen egyedül maradt. Állapotát az asztronautákéhoz hasonlította, mert olyfajta ürességben lebeghettek ők is, amilyet ő érzett szerelme halála után. A harag, a közöny és a fáradtság határozták meg a gyászoló mindennapokat. „A hiányérzet? Mint a légszomjasság.”
Negyven éve varázsolja szebbé a nők arcát - interjú Sipos Zita sminkmesterrel
„Eltűnési viszketegség”
Így hívta Márai a gyász napjait, amikor sehol nem akarta olvasni a nevét vagy hallani magáról. Csupán a takarítónővel kommunikált. És Lolával. Merthogy egyre furcsábbakat álmodott. Csaknem hat héttel a haláleset után álmában Lola hangját hallotta, és szavakat látott. Mozgó betűket, amik szavakat formáltak. „Itt vagy?” – futnak a szavak, amiket Lola kérdezett tőle betegágyán, amikor már nem látott és hallott. Ő pedig felel. Ott van.
Kódolt üzenetek érkeznek Lolától, amiket Márai nem tud értelmezni, vagy nem mindet. Hot-line, így hívja ezt a különös kapcsolatot, mely egyfajta forródrót volt Moszkva és Washington között. Az 1963-ban létesített hot-line a Pentagont kötötte össze a Kremllel, és célja volt, hogy a felek közvetlenül, a lehallgatástól való félelem nélkül kommunikálhassanak egymással.
Márai azonban nem tud hívást kezdeményezni, így kiszolgáltatva várja az újabb alkalmat, mely csak hetek múlva érkezik. Ismételten betűírást lát, neveket, adatokat, szövegeket, olyan régen tudott információkat, melyekről nem voltak emlékei, Lola mégis előhozta őket. A téma sokszor bizarr és érthetetlen.
Bár az író felesége halála után vett magának egy fegyvert, hogy elkerülhesse az esetleges kiszolgáltatott helyzetet, melyben Lola találta magát, nem használta. Még. Ennek ellenére a hot-line szakszerűen leírja neki, hogy hogyan érdemes elkövetni az öngyilkosságot fegyverrel. Lola emellett sok mindenről mesélt az álmodó Márainak. A szüleiről és a naplóiról, amit minden egyes nap vezetett.
„Ha fejben nem vagy erős, a doki bármit csinálhat, nem fogsz felállni”
„Éjjel álmomban megint a „hot-line”. A fénybetűk futnak az alvó tudatában. Lehet, hogy a halottak ilyen korszerűen érintkeznek az élőkkel.” Az éjjeli találkozásokat a nappal fájdalmas valósága váltja. Az idős író, ahogy hatvankét éven át minden reggel, átnyúl az ágy másik végére, Lola kezét keresve. Nem találja. Teljesen megszűnik számára az idő: éjjeli ebédek, délutáni ébredések.
Minden értelmét vesztette számára.
Eközben Lola hátrahagyott naplóit olvassa, melyek segítenek neki visszarepülni az időben arra az időszakra, amikor boldogok voltak. Sokszor eszébe jut kedvese utolsó teljes mondata: „milyen lassan halok meg”. Eközben az író maga mindennap haldoklik: „lassan, kényelmesen, ráérősen”. Nem sietteti, de nem is akarja lekésni az általa jónak vizionált halált, amikor egészségügyi intézményen kívül jön a vég.
A hot-line egyre gyakoribb, általában éjjel három és négy óra között. Lola régen eltűnt emberekről mesél, és kettejükről: „A kettőnk minden titka. Sebesen írja a hot-line a szavakat, futnak a betűk. Ez most mindennapos. Hihetetlen, mit őriz az organikus »chip«, a parányi memory bank, millió és millió nevet, emléket. És ő most mindent elmond. »A vízből beszélek« – mondja néha. Talán így is van, ez a közlés módja odaát.”
Véget nem érő éjszakák
Éjjelente Márai hosszasan beszél kedvesével, olykor órákig. Zene és virágillat járul az üzenetekhez, amiket az idős író töretlenül hallgat, hiszen rég elfeledett és új információkhoz jut általa. A kérdése csupán az, hogy hol voltak eddig ezek az információk, amiket most felesége a tudtára ad? Lola nem felejti az ő Sándorát, és hosszú szerelmi vallomást intéz hozzá, melyre az író hatvankét évet várt. Aztán a hosszú vallomás elakad, mint a hanglemezen a tű, csak ismétli az utolsó szavakat. Csupán ezek az éjszakai találkozások tartják a lelket Máraiban, aki újra megél elfeledettnek hitt ízeket, hangokat, jeleneteket.
Patrick Schwarzenegger volt, hogy azt kívánta, bárcsak ne ez lenne a neve
Az éjjeli álmokat nappal különböző tárgyak eltűnése, majd rejtélyes megkerülése váltja, és az író megadja a lehetőségét annak, hogy ez nem feltétlenül a „vénség káprázata”, hanem valami más. Ahogy telik az idő, Márai egyre rosszabbnak látja a világot, az életet. Lola után nem sokkal meghal János, a nevelt fiuk, majd Márai testvérei, pályatársai és ellenségei is. Már nincs olyan, akikkel közös múltja van. Eközben az állapota egyre romlik: nehézséget okoz a járás és a felkelés is.
Készül a halálra, éppen ezért elmegy a helyi rendőrség kiképzésére, ahol megmutatják, hogy hogyan kell bánni a lőfegyverekkel. Eszköze volt a halálhoz, csak épp abban nem volt biztos, hogy hogyan és mikor segíti át magát oda, ahol minden barátja, ismerőse és egyetlen szerelme van. Márai Sándor végül felesége halála után három évvel, 1989. február 21-én vetett véget az életének. Nem jött érte a halál, így ő ment hozzá. Nem tudott tovább várni az örökkévalóra.
A részletek Márai Sándor Napló 1984–1989 című művéből valók.