A modern világban már mindent lehet művészetnek nevezni?
Négyzetek, félkörök, firkák, maszatok és társaik – a modern művészet rengeteg olyan alkotással büszkélkedhet, melyeket első látásra sokan nem is értenek, mégis milliókért kelnek el. Vajon miért? És hogy lehet, hogy egy egyszerű, gyermetegnek mondott mű groteszk módon a világ egyik legnépszerűbb alkotása lesz?
Egyáltalán lehet műremekeknek nevezni azokat a rajzokat vagy más alkotásokat, amiket akár egy ötéves is össze tud hozni? A kérdéskört rendkívül összetett, hiszen maga a művészet is sokrétű, mást ad minden embernek. Van, aki egy technikai bravúrokkal és zseniális részletekkel készített képet talál csodás dolognak, más viszont a modern, absztrakt művekért van oda. De melyik az igazi művészet? Mindegyik lehet az.
A téma összetettségéről Székely Petra pszichológussal beszéltünk, aki maga is nagy műkedvelő. A szakértő beavatott minket abba, mitől válik művészivé egy alkotás és miért fizetnek milliókat azokért a képekért a műgyűjtők, melyeket szinte bárki meg tudna csinálni.
Nem minden festmény műalkotás, de mindent azzá lehet tenni
Mielőtt belevágunk a témába, először is érdemes tisztázni azt, hogy mi a művészet. Minden rajz, festmény, szobor és már képzőművészeti alkotás, amit a galériákban látunk? Vagy pont ellenkezőleg, az otthon őrzött, kézzel készített képeink is beletartoznak ebbe a kategóriába? Esetleg elég néhány vonal és kör, vagy kész Michelangelo képet kell festenünk a művészi presztízsért? Nos, ez attól függ. A művészet nem szelektív, hiszen lényegében bármi beletartozhat, de azért meg kell felelnie néhány szabálynak.
Ezekbe a szakértő avat be minket. „A véleményem szerint az emóciók információelmélete választ ad arra, hogy milyen alkotások sorolhatóak be a műalkotások közé és mik azok, melyek megmaradnak egyéni, otthoni alkotásoknak.
A művészetnek a társadalmat kell megszólítania, ezért nem nevezhetünk valamit műalkotásnak, ha csak egyes embert szolgál.
Tehát akármilyen jók is, a saját kedvünkre készített képek, színezések, grafikák inkább csak örömforrások, mintsem nagy művészi alkotások – még akkor is, ha tényleg egy csodás alkotásról van szó. Ezt mondja legalábbis a pszichológus, aki szerint a művészi alkotássá válás nem megy egyik pillanatról a másikra: nem lehet mindenből művészi érték.
„A műalkotás a kommunikáció egyik formája, azaz az információ-átadás egy eszköze. Érzelmeket vált ki, társadalmi szükségletekre reagál és információkat közvetít. Fontos még az is, hogy a műalkotásnak ellentmondásokat kell tartalmaznia és azokat meggyőzően kell leküzdenie. Ráadásul a láthatóság is igen fontos.”
A kubizmus első magyar képviselője volt férjével a tragikus sorsú Dénes Valéria, akinek legdrágább képe 107 évig lappangott, majd 110 millió forintért kelt el
Szóval, ha a szép képünket nem látja senki akkor nem sokat értünk vele. Nem lesz túlságosan nagy presztízse, bármilyen remek is, maximum csak számunkra lesz valamilyen értéke, másnak viszont nem. Ha viszont meg van osztva a közösséggel, részt vesz kiállításokon és galériákban szerepel, nemcsak otthon, egy szobában vagy nappaliban, akkor már sokat tettünk azért, hogy egy egyszerű képből művészi alkotás váljon. Ha ugyanis elvész a tekintetek elől egy mestermű, akkor a társadalmat sem tudja megszólítani.
Ha nem látjuk, nem tudunk belőle töltekezni, gondolatokat meríteni és érzelmeket megfogalmazni; emiatt pedig önkéntelenül is ledegradáljuk a művünket, amiből egy idő után már nem lesz műalkotás. „Egy műalkotás során biztos, hogy történik valamiféle információátadás. Ha már képesek vagyunk valamit beleképzelni a műbe, akkor már meg is történt az információátadás, az érzelemkiváltódás és a kapcsolódás a műalkotás és a befogadó között. Ezek minősége pedig mindig a befogadó néző belső világától függ” – mondja Székely Petra.
Szerinte önmagukban az otthon vagy rajzstúdióban hevert tárgyak nem nevezhetőek műalkotásoknak, akkor sem, ha mi csináltuk őket. Csak akkor, ha emóciókat, érzelmeket vált ki az emberből – és ez itt a kulcs.
A lényeg: váltson ki valamilyen érzelmet
Enélkül nincs művészet. De ezen belül teljesen mindegy, hogy milyen érzelmet vált ki – bármi lehet az. Nem kell, hogy csodát, gyönyört érezzünk, ha ránézünk, az is elég, ha meghökkenünk, elborzadunk vagy éppen értetlenül állunk előtte. Jó példa lehet erre a londoni Tate-ben kiállított Diagonal Composition, Anthony Hill képe, ami pár vonalból áll, semmi többől. De felhozhatjuk Cy Twombly 1960-as Untitled festményét, ami a New York-i Guggenheim Múzeumban van kiállítva. Néhány paca, firka és krikszkraksz van rajta, elég értelmezhetetlennek tűnik, mégis műalkotás.
Érdemes még megemlíteni Mark Rothko narancssárga képét, ami nagyon egyedi módon az Orange, red, yellow címet viselni. Annyira nincsen rajta semmi három folton kívül, hogy igazából beszélni sem nagyon lehet róla, mégis soha belelátnak mindent és elképesztő elméletek fordulnak meg mögötte, hogy pontosan mit is ábrázol ez a kép. Az őrület odáig fajult, hogy 2012-ben egy árverésen valaki nyolcvanhatmillió-háromszázezer dollárt (több, mint harminchárom milliárd forintot) fizetett érte.
Rengeteg hasonló példa van még, amiket most nem veséznénk ki, de a lényeg mindhárom képnél ugyanaz: történt valamilyen kapcsolódás a mű és a befogadó, vagyis a mű megtekintője felé. Adott valamit a nézőjének, amit más nem: egy olyan eszmét, gondolatot vagy érzelmet közvetített, ami megérintette őt, ezáltal művészet keletkezett. Tehát nemcsak önmaga szépségében tesztelgett a kép, hanem valamit árasztott is magából.
„Két nagy gondolkodótól idéznék: Nietzsche szerint a művészet azért van, hogy ne pusztuljunk bele az igazságba. Hasonlóan gondolkodott Hegel is, aki azt vallotta, hogy a művészet elméleti megformálással (katarzissal) enyhíti és teszi élvezetessé a legerőszakosabb tragikus sorsokat. A művészet tehát egy olyan szűrő az élet és ember között, ami emészthetővé teszi a befogadó számára az élet borzalmait, tragédiáit. A szűrő erősségét pedig a befogadó képességei és állapota határozza meg.”
Egyszerűen elmondva, ha éppen nézünk egy műalkotást, ami valamilyen tragédiát ábrázol, akkor annyira fogjuk tudni átérezni annak a mondanivalóját, amennyit a lelki teherbírásunk megenged – és amennyit fel tudunk dolgozni. Ezzel az empátiakészséget és a magasabb szintű önreflexiót is fejleszti a kép, de ami a fontos, hogy ekkor születik meg maga a művészet.
Mű nemcsak festményekből lehet
Ezek alapján pedig a krikszkrakszok, firkák és egyszerű félkörök is lehetnek művészi alkotások, sőt! Vannak olyan emberek, akiknek pont ezek érintenek meg, hiszen közvetítenek, gondolatokat ébresztenek, érzelmeket generálnak. Még akkor is, ha technikai kivitelezése nem egyezik egy Leonardo da Vinci mesterművel.
„Lehet egy műalkotásnak a kivitelezése egyszerű, akár gyerekes is, de ha valami egészen eredeti ötletet, valami újat képvisel, melyet korábban senki nem hozott létre, akkor ugyancsak műalkotásnak minősül. Amikor pedig azt érezzük, hogy mi is meg tudnánk festeni egy festményt, akkor kizárólag a műalkotás megjelenésére koncentrálunk és figyelmen kívül hagyjuk a műalkotás történetbe helyezését, a koncepcióját, illetve a kiváltott újdonságélményt” – mondja a pszichológus.
Bozó Szabolcs rendkívüli sikertörténete
Szerinte az ilyen esetekben nem magáért az esztétikáért vagy a kivitelezésért fizetünk, hanem a művész zsenialitásáért. Azért a gondolatért és koncepcióért, amit a művész kigondolt a mű elkészítése során. Azért az újdonságért, ami a műben közvetítésre kerül. És nem utolsósorban a hírnévért. Tökéletes példa erre a Maurizio Cattelan Comedian alkotása, ami nem más, mint egy felragasztott banán. Sokan megkérdőjelezik, hogy egyáltalán alkotásról van-e szó (köztük nagyrabecsült szakértők is), jogosan.
Hogy miért? Mert egy 2019-ben készült ez a konceptuális műről van szó, ami pontosan 1,6 méterrel a föld fölött van felragasztva. És nincs rajta más, csak egy banán és egy ragasztószalag. Ennyi. Felvetődik a kérdés, hogy ennek az egésznek mi az értelme? Illetve van-e neki egyáltalán (tekintve, hogy a banán pár nap alatt így is-úgy is elrohad), de egy kicsit más nézőpontból szemlélve a dolgokat, rájöhetünk, hogy valami értelme azért csak van.
A magyarázat az, hogy a műben lévő banán és a ragasztószalag szükség szerint cserélhető. Bármikor, bármennyiszer. Az alkotást ugyanis nem a fizikai megjelenése teszi művé, hanem az általa megjelenített groteszk, klasszikus humor – ami viszont soha nem vész el, mindig örök marad. Művészetében ezt vallja Maurizio Cattelan is, aki már egy embert is ragasztott fel a falra. Annál is ugyanis ez a helyzet.
A banános kép viszont elképesztő nagy hírnévre tett szert, mert annyira képtelen, annyira brutális, hogy ez tényleg egy művészi alkotás, hogy már-már azzá nőtte ki magát. Akármilyen hihetetlen, 2024. november 20-án a Sotheby's egyik aukcióján ötmillió-kétszázezer dollárért, tehát nagyjából két milliárd harmincöt millió forintért kelt el ez a kép, aminek fizikai valója, esztétikuma nem állandó. A mű rendszeres cserére szorul, mégis a világ egyik legtöbbet emlegetett alkotása.
„Cattelanról tudni kell, hogy világéletében előszeretettel ragasztott fel tárgyakat és embereket a falakra vagy akasztott fel lovakat a plafonra – hogy csak párat említsek a munkáiból. Amikor valaki a Comedianért több millió dollárt fizet ki, akkor nem a felragasztott banánért fizet, hanem az ötletért, a pimaszságért, az újdonságért, és a műalkotás koncepciójáért. Azért, hogy a mű provokációként váltotta ki az édes megbotránkoztatást világszerte” – mondja a szakértő.
A művészet az, ha valami közvetít valamit
Ha tehát tényleg a művészetről van szó, akkor teljesen mindegy, hogy mit alkotunk meg. Hogy mennyi energiát öltünk bele, elég képzettek, tehetségesek, netán ügyes kezűek vagyunk-e hozzá; mert már nem ez számít. Illetve, a művészet koncepciójának megfogalmazói szerint soha nem is ez számított.
Sokkal inkább az, hogy az adott alkotás közvetít-e valamit a társadalom felé.
Kivált-e valamilyen érzelmet, élénkséget, szomorúságot, dühöt vagy elborzadást, vagy csak ürességet érzünk felé? Bármilyen hatással van ránk, akkor már egy alkotásról van szó: ha pedig kötődni is tudunk hozzá, akkor válik a művészet igazán értékké.