előfizetésem
Hírlevél
Megdöbbentő különbségek a műkereskedelemben: botrányosan kevesebbet keresnek a női festők
A művészet megítélése szubjektív. Ránézünk egy festményre, és teljesen magával ránt. A színek, a kompozíció, a formák és árnyalatok játéka az, ami harmonikus egészet alkot, és meditatív állapotokba sodor. De az is lehet, hogy nem mozdít meg bennünk semmit a látvány, és csak simán elsétálunk mellette.
Nem az értéke, népszerűsége, az alkotó neme fog megfogni minket egy festmény kapcsán, de akkor mégis hogy lehet, hogy míg a történelemben legmagasabb áron eladott kép, Leonardo da Vinci Salvator Mundi című műve 450 millió dollárt ért, addig egy női művész, Georgia O'Keeffe világrekordja mindössze 44,4 millió dollár, azaz tizedannyi? – olvashatjuk a The Guardian magazin oldalán. Azt is bátran kijelenthetjük, hogy az ár, amiért ezek a festmények elkeltek, nem fedi valódi értéküket, amit amúgy is sokszor koránál, jelentőségénél fogva felbecsülhetetlen.
De akkor mégis mitől lehet, hogy az alkotó neme befolyásolja egy kép árát? Miért keresnek a női festők átlagosan 47%-kal kevesebbet férfi társaiknál? Kérdéseink megválaszolásában Martos Gábor művészeti író, filozófus Önarckép nyaklánccal – Női alkotók a műkereskedelemben című könyve lesz többek között segítségünkre.
Nehéz kezdetek
Ahhoz, hogy a jelen problémáit megértsük, a múltba szükséges visszamennünk, hisz a női festők lehetőségei igen kötöttek voltak, alig vehettek részt az akadémiai diskurzusokban, képeik nem szerepeltek kiállításokon, egész egyszerűen nem vették őket komolyan. Nem juthattak hozzá azon lehetőségekhez, amik egy férfi festő számára természetesnek bizonyultak. Angliában az 1768-ban alapított London’s Royal Academy of Artsba (Londoni Királyi Művészeti Akadémia) indulásakor az első harmincnégy tag közé két nő tudott bekerülni: Angelica Kauffmann és Mary Moser festők – írja Martos Gábor.
Párizstól alig tizenöt kilométerre, egy eldugott virágoskertben mintha megállt volna az idő - időutazás Claude Monet álomkertjébe
Azonban nem csak az Egyesült Királyságra volt jellemző a nők alulreprezentálása művészeti környezetben. Franciaországban az 1682-ben alapított francia Nemzeti Szépművészeti Akadémián, az ország legfontosabb művészeti iskolájában a francia forradalomig, vagyis gyakorlatilag száz év alatt összesen négyszázötvenen tanultak, és közöttük mindössze tizenöt nő volt (kiváltképp a festő férfiak leányai vagy feleségei). A forradalom után – egészen 1897-ig, tehát újabb száz évre – megszüntették a nőknek a lehetőséget, hogy az akadémiára járhassanak.
Ez a fajta ellehetetlenítés annál inkább megkérdőjelezhető, hiszen sok évszázadon át elvárás volt, hogy a nők is gyakoroljanak valamifajta művészetet. Arról, hogy mi a nőies, mégis a férfiak döntöttek, így szorítva a nőket bizonyos képzőművészeti területekre, mint a szövés, varrás, hímzés – általában véve textillel kapcsolatos alkotófolyamatokra.
Később, a 20. század elején, a híres Bauhaus oktatóközpont megalapításakor alapszabályként is értelmezhető Bauhaus-Manifest című írásban Walter Gropius kimondta: felvételt nyer korra és nemre való tekintet nélkül minden feddhetetlen személy, akinek előképzettségét a Bauhaus mestereinek tanácsa megfelelőnek tartja. Ehhez képest a női jelentkezőket sokszor tanácsolták el bizonyos ágazatoktól, mint akár az építészet, mondván,
nem ajánlott, hogy nők nehéz fizikai munkával járó kézműves területeken dolgozzanak.
Így jött létre a Bauhaus női szekciója, ami olyan kivételes művésztanároknak, mint Gunta Stölzl, Anni Albers vagy Marli Ehrman és hallgatóiknak köszönhetően a szövőműhely az iskola egyik legsikeresebb részlegévé vált. A hosszú ideig tartó ellehetetlenítés csupán az egyik oka annak, hogy akár antik, akár az elmúlt századokból nem ismerhetünk annyi női festőt, akik képei ott szerepelhetnének a férfiaké mellett, amikor az aukciókon leütésre kerül az a bizonyos kalapács.
Itthon nem azt jelenti a feminizmus, mint külföldön, és ez óriási baj
A nők nem múzsák, a nők művészek
A Guerilla Girls talán az egyik leghíresebb anonim feminista aktivista csoport, akik a szexizmus ellen próbálnak fellépni a ’90-es évektől kezdve a képzőművészetben. "Do Women Have To Be Naked To Get Into the Museum?" – azaz „A nőknek meztelennek kell lenniük, hogy bekerüljenek a múzeumba?” – 1989-es megjelenése óta világot bejáró poszterük alapjaiban kérdőjelezi meg a nők mint múzsák szerepét a művészettörténet során.
„Az akt szónak nincs kellemetlen mellékzöngéje a művelt nyelvhasználatban (...) s a meztelen test a művészet központi tárgya.” – írja Kenneth Clark brit művészettörténész, ám az őt idéző Tatai Erzsébet művészettörténész rögtön hozzáteszi: Az akt szó azonban elfedi, hogy a művészetben zavartalanul ki lehet tenni átesztétizált – rendre női – testeket a férfi szexuális vággyal átitatott tekintetnek, s így e vizuális rezsim megismétli, megerősíti és újrateremti a nő alávetett helyzetét. – foglalja össze Tatai Erzsébet gondolatait Martos Gábor író.
A nőket a múzsa archetípuson keresztül passzív szerepbe próbálják korlátozni a művészetben.
Holott alkotóként új rétegekkel és perspektívákkal gazdagítják a képzőművészetet. Ha egy nő ecsetet ragad, rögtön ítéletekkel kell szembesülnie. Bármit fest, a téma vagy ábrázolás pejoratívan értve válik nőiessé, ezáltal veszít értékéből. Nem létezik, hogy egy téma kizárólag nőkhöz szóljon, vagy nőknek való lenne. Vagy ha igen, akkor miért festett balerinákat Edgar Degas, szikrázó tóban vízililiomokat Monet, vagy a mandulafák ártatlan fehér virágzását Van Gogh?
A női művészekről alkotott prekoncepcióban kritizálják a vállalkozó szellem vagy a kísérletezés hiányát. Akkor valószínűleg nincsenek tisztában Hilma af Klint svéd festő munkásságával sem, aki Vaszilij Kandinszkijt megelőzve (akit az absztrakt festészet atyjának tartanak) festette meg formabontó képeit. Ilyen a „The Ten Largest” című képe is, melyet 1907-ben festett, a történelem mégis Vaszilij Kandinszkijnek tulajdonítja az első direkt nonfiguratív festményt, habár az orosz művész „Az első absztrakt akvarell” frappáns elnevezésű művét három évvel később, 1910-ben alkotta meg.
„A nők rengeteget tanulnak, hogy megmutassák, bármire képesek” – Kukity Krisztinával beszélgettünk a Marina Abramović által inspirált női tréning apropóján
Ez nem az egyetlen példa, ahol egy férfi alkotó munkássága háttérbe szorította nem kevésbé tehetséges női művésztársáét. Lee Krasner festményeit is kevésbé ismerik, mint férje, Jackson Pollock legendás, csurgatott technikával készített képeit. Krasner befolyását férje művészetére a kritikusok az 1960-as évek második felétől kezdték el újraértékelni a feminizmus akkori térnyerése miatt.
Krasner széles körű ismeretei és képzettsége a modern művészet és annak eszköztárának területén segített abban, hogy férje kifejleszthesse máig emblematikus, akkoriban újítónak számító technikáját. Nem a nők tehetségének hiánya, hanem a szexizmus és a patriarchális értékrend tette és teszi lehetővé, hogy a nők ne kapják meg méltó elismerésüket a képzőművészetben.
Női festők képei kalapács alatt
Helen Gorrill, a Women Can't Paint című könyv szerzője tanulmányozta 5000 eladott festmény árát a világ minden tájáról, és megállapította, hogy minden egyes fontra, amit egy férfi művész keres a munkájáért, egy nő mindössze 10 pennyt kap. (Ez arányaiban olyan, mintha minden 50 forint után, amit egy férfi művész keres, egy nő mindössze 5 forintot kapna.) „Ez a legmegdöbbentőbb nemek közötti értékkülönbség, amivel valaha is találkoztam bármely iparágban” – nyilatkozta a BBC Radio 4 egyik dokumentumfilmje, az Recalculating Art (Újraszámlálás a művészetben) kapcsán.
Szerencsére ezen a téren is előremutató változásokra figyelhetünk fel. Az Artsy az egyik legnagyobb platform, amelyen galériák és művészek eladásra kínálhatják képeiket. Az oldal összes 2023-as kereskedelmi akcióját vizsgálva arra lehetünk figyelmesek, hogy az eladásra kínált műtárgyakra vonatkozó megkeresések 25%-a női művészek munkáira vonatkozott, mindaddig a férfi művészek művei ezzel szemben 71%-ot tettek ki. (A fennmaradó 4% megoszlik a nem bináris művészek, kollektívák és a nemi meghatározás nélküli művészek között.) Bár ezek a számok aligha inspirálóak, de elkerülhetetlenül torzítják őket azok a művészek, akiknek a legtöbb műve elérhető az Artsy-n, és akik közül sokan fehér férfiak (például Andy Warhol).
Ezért érdemes más szűrési feltételek mentén is egy pillantást vetni a számokra. Amennyiben csak az ultrakortárs művészekre koncentrálunk, azt találtuk, hogy a női művészek munkái nagyobb arányban – az összes megkeresés 35%-ában – szerepelnek. Amikor pedig még jobban leszűkítjük a Z generációs művészekre (akik 1997-ben vagy azután születtek), ígéretes képet találtunk a paritásról: a megkeresések 51%-át a női művészek munkái teszik ki – tudhatjuk meg a platform 2024-es műkereskedelmi összefoglalója alapján.
Egy másik nézőpontból: A MrCarterCo és Dobra Anett legújabb kollaborációja
A befektetők is kezdik ezt maguknak felfedezni, és habár a női festők alkotásai jóval alacsonyabb árról indulnak, mégis 29%-kal gyorsabban növekszik az értékük férfi alkotótársaikhoz képest. Így a szemfüles gyűjtőknek, akik hamar szeretnék megsokszorozni befektetett pénzüket, egyszerű a képlet – tudják, kiket válasszanak, ha nagy profittal szeretnének gyorsan túladni egy-egy képen. Nem csupán az üzletről szól, hisz ez a markáns árbéli különbség jól megmutatja, milyen értéket tulajdonítunk női alkotók munkáihoz.
Azonban a műkereskedelemben való felfutásuk segíti, hogy a nők művészeti szabadságot élvezhessenek, elismerjék munkásságukat, és a múzeumok mellett a művészettörténetben is elfoglalhassák méltó helyüket. Ezzel segítve, hogy az alkotók hűen tudják reprezentálni azt a vizuális sokszínűséget, mely a világunkat is jellemzi. A világunk nem fehér férfiakból áll, így a festők katedrájának sem – néhány kivételtől eltekintve – kizárólagosan ezt a társadalmi csoportot kellene felemelnie.