Ha menni kell, hát menni kell: Várostörténeti körkép a nyilvános WC bűvöletében

A nagyszüleim a nyolcvanas évek elején a pesti belváros közepén éltek, és ezzel egyetlen problémájuk volt: az ismerőseik a nap legkülönbözőbb óráiban bukkantak fel náluk pisilni; hiszen nem csak, hogy nyilvános illemhelyek nem voltak, kávézók sem túl sűrűn. Évtizedekkel a mobilok megjelenése előtt járunk, tehát még egy figyelmeztető üzenet sem jöhetett, hogy valaki szorult helyzetbe került, és hamarosan érkezik.

Slozi, klotyó, budi, klozett, retyó. Ez a sok szép, ízes kifejezés önmagában is bizonyítja a legkisebb helyiség fontosságát. Viszont mi történik akkor, ha elindulunk otthonunk melegéből, és közterületen kellene megoldani a problémát?

Kaotikus állapotok

Az első nyilvános illemhelyet Budapesten a mai Deák Ferenc téren állították fel 1870-ben, nagyjából egyidőben a szomszédos Bécs első hasonló létesítményeivel. Azonban a szerkezet a korabeli budapesti nők számára nem sok segítséget nyújtott, az illemhely név ugyanis egy félkör alakú építményt takart, amelynek sem ajtaja, sem teteje nem volt, pusztán egy védőfallal eltakart bejárata, amely mögött hat piszoárt lapult. Csak az alul kikandikáló lábak jelezték a foglaltság mértékét.

Persze az is igaz, hogy a tizenkilencedik század második felében úrinőket senki nem bátorított arra, hogy az utcán jöjjenek-menjenek, azoknak a nőknek az ügyes-bajos dolgaival pedig, akik dolgozni kényszerültek, senki sem törődött.

A nőknek szánt nyilvános illemhelyek teljes hiánya azonban egyáltalán nem magyar jelenség.

Már az ókori rómaiak is csak férfiaknak ástak latrinákat, és egészen az 1800-as évek végéig, a szüfrazsettek megjelenéséig a gondolatot is illetlennek találták, hogy egy nőnek ilyesmire szüksége lehet. Így aztán az asszonyok sokszor inkább otthon maradtak, vagy ha mégis kénytelenek voltak elindulni, alig ittak vizet, vagy egyszerűen megtanulták hosszú órákon keresztül visszatartani a vizeletüket.

Hogy lehetett így élni? – tesszük fel borzadva a kérdést. Azonban fontos leszögezni, hogy a korabeli Budapesten a nyilvános WC-k hiányánál is húsbavágóbb problémákkal küszködtek. A lovaskocsi forgalom miatt a lócitromok diszkrét, vagy éppen orrfacsaró bűze lepte el a várost, a szénfűtés pedig egyet jelentett a szenespincékből folyamatosan szálló, piszkosszürke porral.

Kemény Zsófi: „A művészet és a szex az, amiért érdemes élni és érdemes meghalni”

Könnyen elképzelhetjük a korabeli közterek állapotát, ha megnézzük, hogy a főváros 1879-ben kelt köztisztasági szabályzatának olyan kihágásokat kellett megtiltania, mint a marhák és szárnyasok levágása közterületen, az aszfaltozott utakon történő favágás, a dinnye- és gyümölcshulladék kiszórása, a portörlő utcára rázása, vagy bármilyen folyadék utcára történő kiöntése.

A zöld villamosok, ahol pisilni lehet

Az első deák téri „illemhelyiség” után még több, mint húsz évet kellett várniuk a budapestieknek a következő fejleményekre. Mikor az ország az ezeréves államalapítást ünnepelte 1896-ban, Budapest városa se előtte, se utána nem tapasztalható fejlődésen ment keresztül. A reprezentatív épületek felhúzása és a teljes, új városrészek kialakítása mellett fontos volt gondolni egy apró, de hamar égetővé váló problémára is; hiszen a Városligetben megrendezett millenniumi kiállításra tömegeket vártak a városatyák.

Így a Fővárosi Közmunkatanács egyenesen Párizsból vásárolt öntöttvas vizeldéket az újonnan megnyíló Nagykörútra, a házmestereket pedig utasították, hogy mindenkinek oda kell adni a ház közös illemhelyiségének kulcsát. Belegondolni is félelmetes, milyen hangulatot eredményezhetett ez a belvárosi bérházakban, melyekbe hirtelen a monarchia minden szegletéből érkező látogatók érkeztek pisilni.

Később egy bécsi vállalkozó, Wilhelm Beetz volt az, aki Budapesten is meghonosította a „zöldház” -nak, vagy „zöld villlamos” -nak becézett építményeket, melyek egy különleges, olajos szagtalanítási eljárással működtek, és néhányat közülük még ma is megtalálunk Budapest utcáin, például Pesten a Lövölde téren, Budán a Szent János kórház lábánál, vagy a Szent István körúton ahol ma az épületben minatűr japán fácskákat, bonsaiokat árulnak, mely talán a legrejtélyesebb budapesti funkcióváltások egyike.

Alaprajztól a szabásmintáig – Építészek, akik divattervezőként születtek újjá

A zöld villamosok már a budapesti nőknek is megoldást kínáltak, azonban a fülkehasználatért fizetni kellett, miközben a piszoárok ingyenesek voltak. Innentől kezdve egy darabig, ha a városlakók szerint lassan is, de javult a helyzet: 1916-ban például három új mosdót is avatott a főváros, ebből kettőt a Széna téren és a Bem téren díjtalanul lehetett használni, kifejezetten a város legszegényebb lakóinak nyújtva segítséget.

Illemhelyből sohasem elég

Ennek ellenére a városlakók megélése továbbra is az volt, hogy nincs hova menni, ha kellene. Ez a hiány pedig sokrétű problémákat okozott, lényegesen messzebbre mutatva a járókelőket érintő kellemetlen helyzeteknél: az 1910-es években előfordult, hogy ha egy belvárosi lakóépület előtt elárusítóbódét akartak felállítani, a lakók tiltakoztak, hogy az ilyen bódékat mindig levizelik az emberek, hiszen nincsen elég illemhely a környéken.