Csernus Imre új könyve ezúttal sem kímél: épp ezért van rá szükségünk

Van úgy, hogy egy könyvet nem lehet kényelmesen, hátradőlve olvasni. Nem azért, mert unalmas, hanem mert közben folyton a torkunkban dobog a szívünk, szorít a gyomrunk, és azzal a kérdéssel maradunk minden fejezet végén: ez a könyv eddig rólam szólt, de vajon mi következik ezután? Dr. Csernus Imre nemrég megjelent könyve (Oroszlánok és farkasok, Jaffa Kiadó) pontosan ilyen. Nem puha plédek alá való olvasmány, hanem az a fajta könyv, amit az ember a metrón is úgy olvas, hogy közben elfelejti, hol kell leszállnia, és titkon azt kívánja, bárcsak még néhány megállóval odébb lakna.

A pszichiáter nem árul zsákbamacskát: Csernus az első oldalaktól kezdve világossá teszi, hogy itt most nem mese következik. Az „oroszlán” az önazonosságot, a felelősségvállalást, a méltóságot jelenti, és ezzel együtt azt az embertípust, aki tudja, ki ő, és nem fél szembenézni önmagával. A „farkas” ezzel szemben az ösztönlény, a sodródó, a hangzatos mondatok mögé bújó ember, aki csak túlélni akar, nem pedig élni.

Róluk szól ez az olvasmány, még pontosabban rólunk, mert be kell látni, hogy mi magunk is vagy oroszlánok vagyunk, vagy farkasok. De honnan tudjuk, hogy melyik? Dr. Csernus Imre válaszol, aki a könyv első fejezetét a saját sztróktörténetével indítja.

Tanuljuk meg elfogadni saját életünket

„Nincs idő a félelemre, és minek is? Minek megijedni? A megijedés valójában az ego játéka, amikor elkezdesz aggódni saját magad miatt, és félsz attól, hogy meg fogsz szűnni.” – írja a könyv első fejezetében, közvetlenül azután, hogy szemléletesen beszámol arról, milyen érzés egy mentőben bénultan feküdni. Dráma ez a javából, de nem önsajnálat. Megrázó, ahogyan a halál előszobájában, mozgásképtelen testtel és beszédképtelen állapotban is képes megőrizni a méltóságát, és végső soron az önazonosságát.

Csernus Imre: „A magyarok nem mernek beszélni a hiányosságaikról, miközben tagadják a hibáikat”

A története egyszerre ijesztő és felemelő, mégsem egyfajta hősként meséli, hanem emberként, aki ráébredt az elfogadásban rejlő erőre. Szerinte ugyanis sokan egyfajta lemondásként élik meg az elfogadást, holott egy nem kívánt helyzet elfogadása sokkal inkább bölcsességre utal. A farkasok például nehezen vállalják a lemondást, az oroszlánok azonban emelt fővel viselik. Mert Csernus szerint a szabadság ott kezdődik, amikor képesek vagyunk elfogadni azt is, amit nem értünk teljesen.

„Mi keleten elfogadjuk azt is, ha abban a pillanatban nem tudjuk a választ, és elfogadjuk azt is, ha soha nem tudjuk meg” – idézi a dalai lámát. Ilyen egy oroszlán. És hogy milyen egy farkas? Mindennek a szöges ellentéte. Milyen jó lenne, ha több oroszlán venne körbe minket a mindennapokban, csakhogy farkasok közt élünk, és ritkán merjük kimondani, hogy talán mi magunk is azok vagyunk.

Vannak könyvek, amelyek elaltatnak, ez nem ilyen

A könyv nem hagyja békén az olvasót. Nem kínál megúszós megoldásokat, nem mondja, hogy minden rendben lesz. Csernus élesen fogalmaz, néha talán túlságosan is. Olykor egy-egy mondata úgy csattan, mint egy igazi pofon, amin aztán elgondolkodunk, és rájövünk: ez a pofon kell ahhoz, hogy felébredjünk az önáltatásból. Kényelmetlen könyv ez, és bizony ez a legnagyobb erénye. Persze ez minden Csernus-könyvről elmondható, a csípős stílust már megszoktuk a sztárpszichiátertől.

Ami viszont meglepő: hogy Csernus őszintén beszél a saját arroganciájáról, az orvosi tévedéseiről, a hajszáról, a fáradtságról és a gyógyulás iránti vágyáról. Semmi félrebeszélés, semmi mentegetőzés vagy önvédelem, csak a nyers valóság. Tehát a doktor leveszi álarcát, és a kérdés innentől már nem az, hogy kicsoda ő valójában, hanem az, hogy mi, olvasók is képesek vagyunk levenni a saját álarcunkat? Van elég erőnk ahhoz, hogy tükörbe nézzünk, és beismerjük a hibáinkat? Tegyünk egy próbát, a könyv segít benne.