előfizetésem
Hírlevél
„Budapest belvárosában is jelen van a szegénység, csak az átlagember számára láthatatlan”
Révész Bálint és Mikulán Dávid Kix című dokumentumfilmje egy számunkra szinte láthatatlan világba kalauzolja el nézőjét. A városi szegénység megmutatása nemcsak rettenetes látlelet a társadalom diszfunkcionalitásáról, megértjük belőle azt is, hogy miért olyan nehéz ebből a helyzetből kilépni. Utcákon randalírozó kölyköket látunk és ey otthont, ahol a kelleténél több ember lakik egy szobában.
Sanyi a IX. kerületben él családjával rossz szociális kondíciók között. Életét kicsi gyerekkorától dokumentumfilmesek követik, tizenkét éven keresztül. Sanyi kamasz lesz. Csinál egy nagy hülyeséget: barátaival felgyújt egy épülethez támasztott matracot a Ráday utcában. A matractól az épület kigyullad, egy ember meghal. Sanyi élete megváltozik. A film egyik rendezőjével, Révész Bálinttal beszélgettünk.
Dokumentumfilmesként általában mennyire tudatos az ember a témaválasztásban, és mennyire múlik a szerencsén, ha érdekesebb anyaggal találkozik?
Általában az történik, hogy foglalkoztatni kezd egy téma, és a körülöttem lévő világban is az fog meg, ami ezzel kapcsolatba hozható. A Kixnél úgy indult, hogy kialakult már az érdeklődésem a gyerekkori, tábori emlékeim iránt. Volt egy fontos nyári tábor, ahova egy évtizeden keresztül jártam, és ez erősen meghatározta a személyiségemet. Ezzel az élményhalmazzal akartam foglalkozni, illetve ennek ikonikusabb pillanataival.
Így amikor egy augusztusi napon besétáltam a Képzőművészet Egyetem kiállítására, ahol találkoztam Mikulán Dávid projektjével, ami a Kix genezise volt, én már ki voltam éhezve erre a témára. Amikor megláttam azt a videót, amiben nyolc-tíz éves gyerekek osztják az észt, és savazzák a felnőtt világot, akkor úgy éreztem, hogy ez őrületesen egybecseng azzal, ami engem épp érdekel.
Másrészt egy szervezett nyári gyerektábor távolabb nem is állhatna attól, ahogyan Sanyiék élnek a Ferencvárosban.
Persze, a miénk elitvilág volt az övékkel összehasonlítva, de az életérzés, hogy azt csinálsz, amit akarsz, egy tőről fakadt. Erősen rezonáltam rá.
Miközben egy gyerek az esetek nagy részében nem annyira szabad, a felnőttek döntései erősen befolyásolják, meddig mehetnek el, mit tehetnek vagy mit nem. A Kixben szereplő srácoknál a szabadságuk egyben mintha a tragédiájuk is lenne.
Furcsa, de jobban belegondolva ez az én életemben is megvolt kicsit másképp: meghalt az apám, és én át vettem otthon a családfő szerepét tizenegy évesen – onnantól fogva határokat egyedül a nagymamám állított fel számomra.
Milyen volt Mikulán Dávid eredeti projektje, amit te a Képzőművészeti Egyetemen láttál?
Több videóból állt. Az első az első közös napjuk volt, ami a Kixbe is bekerült – amikor Dávid a Boráros téren találkozik a srácokkal. A második a második közös napjuk. Ezt pedig kiegészítette több olyan projekt, amit együtt készítettek, és amivel el is indultak különböző videópályázatokon, például a Gyerekszem Filmfesztiválon – ez utóbbit meg is nyerték például. Tehát maga a filmalkotás az első években közös munka volt a srácokkal.
Emellett volt egy múzeumpedagógiai projekt is, ami arról szólt, hogy hogyan lehet kiterjeszteni Sanyi szobáját különböző művészeti terekbe. Nagyon gazdag a Kix előtörténete – Dávid ezeknek az anyagoknak a szerkesztett változatával diplomázott, ebből készült egy tizenöt perces videóinstalláció, egy fotókönyv több száz fotóval, és hozzájuk kapcsolódó szövegekkel – ezt láttam én.
Aztán ketten kezdtetek el dolgozni a filmen.
Az első háromnegyed évben főleg pályáztunk, és a producerekkel, Muhi Andrással és Kiss Viki Rékával Dávid addigi anyagait a korábbitól eltérő szemlélettel kezdtük el fejleszteni egy egész estés dokumentumfi lm irányába. Amikor megjöttek az első támogatások, és időnk is lett forgatni, elkezdtünk találkozgatni Sanyival. Mivel én akkor csat lakoztam, eleinte nagyon féltem, hogy vajon elfogadnak-e a fi lm szereplői. Ehhez képest meglepő volt, hogy milyen egyszerűen ment az egész: megörököltem azt a bizalmat és szeretetet, amit Dávid kapott tőlük, gyorsan integrált része lettem ennek a csapatnak.
Dáviddal felváltva lógtunk Sanyival, ami heti rutinná vált az életünkben. Dávid korábban nem mélyült el annyira a családi dinamikák feltérképezésében, de mivel akkor Sanyi már tinédzser volt, és sokszor elutasítóan viselkedett a felnőttekkel, be leértve minket és a családját is, mi ott maradtunk egymásnak a szülőkkel – főleg Sanyi anyukájával és nagyanyjával –, és közösen ventiláltunk arról, mit kéne csinálni Sanyival, hogy ne kallódjon el. Olyankor például Dávid vette, hogy én beszélgetek a szülőkkel, illetve ő is közbeszólt, aktív része volt ennek a párbeszédnek. De az, hogy ott voltam, és vállaltam ezeket a beszélgetéseket, őt is inspirálta arra, hogy ezt a típusú munkát elkezdje.
A legintenzívebb közös munka Dáviddal a szerkesztés volt. Amikor kitört a járvány 2020 tavaszán, akkor kezdtünk el vágni, és mikor vége lett a járványnak, körülbelül akkorra lett kész a film.
Mennyire látod általánosnak Sanyi történetét ma Magyarországon?
Magyarország népességének nagy része városokban lakik, a népesség egyharmada pedig rossz szociális körülmények között él. Ha ezt összerakjuk, abból világos lesz, hogy rengeteg ember él így Budapesten. A Kix arra mutat rá, hogy még Budapest belvárosában is jelen van a szegénység, csak az átlagember számára láthatatlan. De az mindenesetre érdekes kontraszt, hogy az elegáns Ráday utca és az új irodaházakkal teleépített Corvin-negyed metszésében is százával-ezrével élnek emberek rettenetes anyagi körülmények között.
Sorsfordító szálak: A varrás lehet a kitörés a mélyszegénységből
Azt gondolnánk, hogy a dzsentrifikáció miatt ez mostanra meg változott, de felmérésekből lehet tudni, hogy Budapest legszegényebb része még mindig a VIII. kerület.
A film egyik bemutatójára elhívtuk Udvarhelyi Tessza szociálpolitikust, aki a VIII. kerület alpolgármestere. Ő azt mondta, hogy szerinte azért fontos ez a film, mert világosan látható belőle, hogy milyen körülmények között élnek ezek az emberek. Hogy milyen eltérő univerzumok vannak a közvetlen közelünkben. Azt is szépen megmutatja a film, hogy mit jelentenek ma a megélhetési problémák. Hogy attól, hogy valakinek okostelefon van a kezében, még simán lehet, hogy a gázszámlát nem tudja befizetni.
Van ruha, vannak tanszerek, van nagyjából minden ahhoz, hogy ne látszódjon a szegénység. De ha ezek mögé nézünk, észrevehetjük, hogy adott esetben rengeteg ember lakik egyetlen szobában, és hogy a csapból nem folyik meleg víz.
Neked volt olyan pillanata a munkának, amikor valami újat tudtál meg?
Soha korábban nem kerültem ennyire közel másik társadalmi csoporthoz, és emiatt sok mindent nem értettem. Például, hogy mit jelentenek a szavak az elsődleges jelentésükön túl. Csúnya szavak, csípős megjegyzések is kifejezhetnek szeretetet, de ezt nekem meg kellett tanulnom. És az is új volt, hogy a lakhatási szegénységben élők emberi kapcsolatait mennyivel intimebbé tudja tenni a kis térben való létezés. Vagyis Sanyiék esetében ez biztosan így van.
A dokumentumfilmesek, amennyire tudom, igyekeznek megfelelő távolságot tartani általában a megfigyelésük alanyaitól. A Kix időnként leleplezi azt, hogy ti közel kerültetek Sanyihoz és családjához. Ez tudatos döntés volt?
Azt hiszem, így alakult, aztán később, visszamenőlegesen is meg tudtuk ideologizálni. De az attitűd, amivel jelen voltunk Dáviddal, magával hozta ezt. Nem igazán gondoltuk végig, hogy adott helyzetben merjünk-e segíteni ennek a családnak, vagy ne, mert ha szüksége van valakinek segítségre, és ott vagy, akkor evidens, hogy adsz. Amikor Sanyi tinédzser lett, és kiderült, hogy bukdácsol az iskolában, és problémák vannak vele, akkor egyfajta hierarchikus segítő-segítségre szoruló viszony is megjelent közöttünk.
Onnantól fogva már nemcsak a jelenlétünkkel segítettünk és perspektívát nyújtottunk, hanem konkrét materiális segítséget is adtunk a családnak. Elméleti szempontból pedig fontos megállapítás lehet, hogy minden dokumentumfilmes belefolyik azoknak az életébe, akiket filmez – a kérdés az, hogy mennyire akarja ezt a filmjében megmutatni. Én annak a híve vagyok, hogy nem szabad ezt elrejteni, sőt, ki kell emelni. És ha ez etikai kérdéseket vet fel, akkor még inkább az a feladat, hogy megmutassuk, mert csak úgy tud érvényes lenni az elkészült film.
Hogy ne legyen benne hazugság?
Igen, de közben mindenképp lesz benne. Ahogyan összerakod ezeket jeleneteket, az már a felvett anyag valamiféle manipulációja. A mi nézőpontunk szubjektív, és csak akkor tud érvényes maradni, ha láthatóvá válik az a rengeteg idő és energia, amit a történet feldolgozásába fektettünk, ha látszik, hogy a mi interpretációnk sokkal közelebb áll a valósághoz, mint egy olyan emberé, aki ezzel nem foglalkozott.
Tartjátok még a kapcsolatot a családdal?
Tartjuk, elsősorban Sanyival. Most már persze nem találkozunk olyan gyakran, csak évi pár alkalommal.
Nekem úgy tűnik, hogy a Kix nagyon sikeres film lett. De mit jelent egy ilyen film esetében a siker?
Az emberek sokkal ritkábban ülnek be a moziba dokumentumfilmekre, mint fikciós filmekre. Egy dokumentumfilmet, ha három-ötezren megnéznek, az már nagyon jó. A sikert az is jelzi, hogy az emberek mesélnek egymásnak a filmről, ami követhető a médiában és a közösségi médiában is. Az is nagyon jó, hogy rengeteg fesztiválra meghívást kapunk világszerte Amerikától Ázsiáig. De számunkra talán a legfontosabb az, hogy a filmünk által megjelenített kérdéskör – mi történik a gyerekekkel, mit kéne tenni azért, hogy jobb körülmények között nőjenek fel, mit jelent a társadalmi felelősségvállalás vagy annak a hiánya – erősödik a közbeszédben.
Stylist: Kökény Nikoletta, Smink és haj: Marencsák Zsófi