előfizetésem
Hírlevél
Angliában szinte minden emberöltőre jut egy Hasfelmetsző, és ez ebből a sorozatból ki is derül
A sorozatgyilkosos szériákkal Dunát lehetne rekeszteni az utóbbi időben, ám ez a produkció más, mint az eddigiek. A hosszú árnyék ugyan nem idei alkotás, mégis érdemes figyelmet szentelnünk neki, ugyanis társadalmi problémák tucatjára világít rá.
A hosszú árnyék (The Long Shadow) már egy ideje ott figyelt a SkyShowtime-on, de olyan szerényen, hogy mindig átsiklottam felette. Aztán egy esős márciusi hétvégén feltűnt, mennyi jó színész szerepel benne – mivel egyébként sem volt jó hangulatom, amit elronthatott volna, elkezdtem nézni és nem is bírtam abbahagyni, csak a 7. epizód végén (mivel eddig tartott). Utólag hálát adtam az esőnek, mert rég láttam ennyire összeszedett, pontos, egyenletes minőségű szériát, melyben azért nincsenek kiemelkedő alakítások, mert minden színész a maximumot hozza.
A főszereplők között szerepel például Toby Jones (DCS Dennis Hoban), David Morrissey (ACC George Oldfield), Daniel Mays (Sydney Jackson) és Katherine Kelly (Emily Jackson), de a mellékszereplőket is ismert, kiváló színészek keltik életre. A sorozat valós eseményeket dolgoz fel, a híres gyilkossági sorozat, az úgynevezett Yorkshire Ripper (Peter Sutcliffe) történetét: a West Yorkshire-i rendőrség öt évig tartó nyomozását dokumentálja, melynek során 13 nő meggyilkolását és több további támadást vizsgáltak.
A szent füge magját az iráni nők mozgalma melletti kiállás ihlette, de a készítők az életüket kockáztatták a forgatással
Nemcsak egy gyilkosos sorozat
A forgatókönyv Michael Bilton könyve, a Wicked Beyond Belief: The Hunt for the Yorkshire Ripper alapján készült, mely alapos kutatáson és interjúkon keresztül mutatja be azokat a társadalmi, gazdasági és személyes tényezőket, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy a gyilkos személye ilyen hosszú ideig rejtve maradjon,
elsősorban a rendőrség bigott, hímsoviniszta magatartása és belső hatalmi harcai miatt.
A történet 1975-ben indul, az első regisztrált áldozat, Wilma McCann meggyilkolásával. Mivel a nő prostituált volt, a rendőrség nem helyezett akkora hangsúlyt a tettes felderítésére, mint amit a brutálisan elkövetett bűntett megkívánt volna. Egy köztiszteletben álló feleség, Emily Jackson esetét követően kezdték el komolyan venni az ügyet, mivel a lakosság felháborodása kikényszerítette a határozott fellépést: a gyilkosságsorozat az érdeklődés középpontjába került, így a rendőrségen belül is presztízskérdéssé vált, ki vezeti a nyomozást – ez viszont távolról sem jelentette azt, hogy a legjobb kezekbe került.
Az angol rendőrség szégyene volt ez az ügy
Bár a sorozat dramatizált elemekkel is dolgozik a feszültség fokozása érdekében, a valós események mély és sokrétű vizsgálata hiteles képet ad a korszak társadalmi problémáiról: a recesszióról, a munkanélküliségről, az anyagi nehézségekről és a nők kiszolgáltatott helyzetéről az általános kilátástalanság közepette. Nemcsak a bűncselekmények részleteit mutatja be, hanem az áldozatok körülményein és a nyomozó hatóság, valamint a közvélemény reakcióin keresztül elvezet minket egy olyan valóságba, mely már-már középkorinak tűnik a mai nyomozati módszerek és a médiakommunikáció naprakészségének fényében.
Filozofikus thriller Nicole Kidman új filmje, ami mindenkit gondolkodásra késztet
A 1970-es években a nyomozást kézzel vezetett indexkártyák és papír alapú rendszerek segítségével dokumentálták. A hatalmas, több tízezer adatot tartalmazó rendszer nem tette lehetővé az információk hatékony összekapcsolását és gyors feldolgozását, emiatt a lényeges nyomok is könnyen elkerülték a figyelmet és a kapcsolódó bizonyítékok sem tudtak időben egymásra épülni: például a tettes már egészen korán a rendőri szervek látóterébe került, de ezt a nyomozati szálat elengedték és más, hamisnak bizonyuló információkat követtek.
Ezen a ponton kell megemlíteni a nyomozást vezető George Oldfield főfelügyelő szűklátókörűségét: egy túlélő szemtanú például hiteles személyleírást adott a gyilkosról, fantomkép is készült róla, de a nő által közölt információk nem támasztották alá Oldfield prekoncepcióját, melyet egy, magát a gyilkosnak kiadó szélhámos betelefonáló profiljára épített.
A helyzetet súlyosbította, hogy a szemtanút a médiában ellehetetlenítették és megbélyegezték. Hazugnak titulálták, mivel a nő nem volt hajlandó prostituáltnak vallani magát, szavahihetőségét megkérdőjelezték, mivel színes bőrű volt és a hatóságokat az sem rendítette meg, hogy gyereket várt, akit a támadás következtében elveszített. Az eset után nem kizárható, hogy voltak más tanúk, túlélők is, akik nem mertek a rendőrségen jelentkezni.
A másik veszélyforrást a potenciális áldozatok számára az jelentette, hogy – mivel a hatóságok folyamatosan azt a narratívát erősítették, miszerint az áldozatok a prostituáltak köréből kerültek ki – akik nem illettek ebbe a kategóriába, alábecsülték az őket fenyegető veszélyt. A megtévesztő kommunikáció – bár részben összhangban állt a korabeli társadalmi meggyőződéssel – hozzájárult ahhoz, hogy a közösség nem kapta meg a megfelelő védelmi információkat és egyúttal a nyomozás sem tudott releváns nyomokat összegyűjteni.
„A trauma egyetemes és szinte mindannyiunkat érint”
Ezek a hibák összességében nemcsak a felderítő munka hatékonyságát rontották, hanem hosszú távon a rendőrség hitelességét és a közbiztonság iránti bizalmat is aláásták. A sorozat alkotói a nők méltatlanul alárendelt szerepét egy, a rendőrségen belül működő, nyolc nőből álló team bemutatásával is alátámasztották. Ez a csoport empátiával fordult az áldozatok felé, kitartóan gyűjtötte és dokumentálta a valós nyomokat, az elvarratlan nyomozati szálakat, a névtelen betelefonálók által szolgáltatott információkat.
Mikor öt évvel később a tettest, Peter Sutcliffe-et egy közúti ellenőrzés során, egy hamis rendszámtábla miatt két közrendőr letartóztatta, az általuk összegyűjtött információk alapján tudták összekapcsolni a gyilkosságsorozattal, melyet az a bizonyítékok nyomására rövidesen beismert. A Yorkshire Ripper - ügy az angol bűnüldözés egyik legnagyobb szégyenfoltjává vált, a nyomozás hiányosságait egy belső vizsgálat keretében majdnem annyi idő alatt tárták fel, ameddig az tartott.
Tanulságai jelentős szerepet játszottak a bűnüldözési eljárások korszerűsítésében. Az utolsó epizód lezárásaként egy epilógusban a sorozat készítői kiértékelik ezeket a tanulságokat – bár a rendőrségi munka terén sok változást hozott, egy dologról máig elfelejtkeztek: az áldozatok családtagjaitól soha, senki nem kért bocsánatot.