előfizetésem
Hírlevél
Szirtes Edina: „Mindenki választ magának egy álarcot, túlélésként”
Szirtes Edina - becenevén Mókus - olyan zenei művek szerzője, mint a világhírű Recirquel újcirkusz társulat darabjai. Írt lemez Zsédának, készített musicalt az Operettszínháznak, és a felsorolást még nagyon sokáig lehetne folytatni.
Edina saját koncertjein olyan költők műveit zenésíti meg, mint József Attila vagy Ady Endre. Számára a zene a végtelen energia, mi több, magát az életet jelenti!
Ötévesen karmester szerettél volna lenni. A családodban nem volt zenész, és nem árulok el nagy titkot, hogy zenével foglalkozol. Nem érezted kívülállónak magad, amiért téged más vonzott, mint a körülötted élőket?
De igen, azonban ez nem a hivatásomhoz kapcsolódik. Fogalmazzunk úgy, amióta rájöttem, hogy emberi lény vagyok, érzem, hogy valami nem stimmel. Nem a világgal, hanem az én helyemmel benne. Emiatt egyfolytában út- és létkereső vagyok, és ennek vannak következményei is. Az egyik az, hogy mindig van egy elvágyódás és kíváncsiság bennem, tehát mindig van motivációm. Gondolom, ezért van az, hogy gyerekkorom óta valami teremtéssel kapcsolatos dologra vágytam.
Szoktam kicsikkel is foglalkozni, ezért nemcsak magamról tudom, hogy mennyire el tud kápráztatni egy gyereket a zene művészete vagy bármi, mondjuk a kerékforgás, amit megszállottan figyel. Ez olyan energiákat szabadít fel az ő kis fejében és lelkében, hogy végül ezért lesz belőle felnőttként gondolkodó vagy kutató. Én a zenében találtam meg azt az energiát, amit kerestem. Néha eszembe jut, mi lett volna, ha én is megelégszem egy egyszerűbb élettel, ahogyan a hétköznapi emberek, de nagyon fontos, hogy ezt nem lebecsüléssel mondom. Számomra ők példák, hogy de jó nekik! Az ő létezésük biztosan sokkal nagyobb nyugalommal jár, mint az enyém.
Generációs őrségváltás ide, vagy oda, még mindig a lázadók diktálják a zeneiparban a trendeket
Eszedbe jut zenével kapcsolatos emlék a gyerekkorodból?
Emlékszem, bakelitlemezen hallgattam Brahms hegedűversenyét. Amit teremtett, az a dinamika, a hangok, minden együtt, azt gondol tam, hogy egy olyan létező világ, ami szinte füstöl, szinte bele lehet harapni, mindent megváltoztat, pedig nem tudom megfogni, de mégis, sokkal inkább itt van, mint ez a világ. Jobban értem, jobban át tudom adni mindenemet annak az energiának. Amikor vége a zenének, jönnek a furcsa érzések, az állandó káosz, a szorongás, gondolom, vagyunk így egy páran.
Egész életünkben ezeket a gondolatokat próbáljuk elengedni, néha sikerül egy pillanatra, majd újra visszakúsznak. Amikor elkezdesz alkotni, felkérnek együttműködésekre, jön egy új fajta szorongás. Mert teremteni őrületes kockázattal jár. Mi van, ha kevés vagyok, ha az én fantáziám nem elég, ha nem tudom elképzelni azt a végtelen teret, amit egy előadás vagy irodalmi szemelvény magával vonz? Majd, ahogyan az ember idősödik, rájön, hogy annyi furcsaság és kegyetlenség van a világban, muszáj, hogy legyen ellenpont, különben felborulna a Föld.
Kell a megfogalmazhatatlan szépség, az energia, az erő, a művészeti alkotások, a szeretet. Ezek mind életmentők. Mert lássuk be, egy egyszerű dal, egy ölelés, a jóság, ha őszinte és igazán szívből adják vagy kapják, életmentő.
Szerintem ezekkel a gondolatokkal még az olyan nagy művészek is küzdöttek lelkileg, mint Brahms.
Minden alkotási folyamathoz elengedhetetlen egy állandó küzdelem, nyughatatlanság, keresés. És ez az első kérdésedre adott gondolat folytatása is lehet. Aki megelégszik – és tényleg a lehető legpozitívabban mondom ezt – a hétköznapi élettel, nem biztos, hogy a belső küzdelmei alkotásra késztetik. Számunkra viszont ezek a bennünk lévő konfliktusok arra késztetnek, hogy valami szülessen belőlük. Minden egyes hang előtt van egy vágy, hogy megszülessen, egy fel- és meg oldatlan konfliktus, ami bennünk él.
Ez mind energia, ami mozgásban tart. Ezeket nem tudom szavakkal kifejezni, de egy dallammal már igen, mert én így kommunikálok. A keleti tanítók arról beszélnek, hogy üríts ki mindent és megszabadulsz ezektől a kínoktól. Azon a ponton már nem lesz szükség semmire, se zenére, se költészetre. Úgy érzem, már értem, hogy létezik a teljes csönd, de ahhoz még nagyon sokat kell, ha úgy tetszik, zajongani, mert a teljes csöndhöz képest a zene is zaj. És tényleg, csak akkor szólaljunk meg, ha az az egy-egy hang szebb, mint maga a csönd.
Ennek a gondolatnak a mélysége szerintem csodálatos. Szerencsére az elődeink is tele voltak hanggal, megoldatlan problémákkal, hittel, amiket itthagytak versekben, zenében, bármilyen képzőművészetben. Szerintem ez teljesen logikusan működik, csak el kell tudni viselni a létezés ezen nehézségeit.
„Kecskemét lehet a második Salzburg” - interjú dr. Rajk Judittal
Láttam régen egy dokumentumfilmet a földön túli életről, amelyben egy kutató azt mondta, tulajdonképpen létezik a halhatatlanság. A művészek a műveikben hagyják a lelkük egy darabját, így válnak halhatatlanná.
A művészetet említjük, és én is ebből élek, sokszor emiatt éltem túl, de nagyon fontosnak tartom, hogy van emberművészet is. Vannak olyan emberek, akik olyan jók, olyan igazak, olyan odaadóak, hogy az az emberi mivoltnak a művészete. Lehet, hogy van olyan művész, aki csodálatosan alkot, de emberileg nem biztos, hogy megközelíti azokat a hétköznapi tevékenységeket űző, viszont emberségből, szeretetből, odaadásból, hűségből, kitartásból sokkal jobb embereket. Ez azért is fontos, mert mi hiába adjuk oda magunkból, ami bennünk van, ha az ilyen emberek nem adják hozzá a figyelmüket.
Ezt tapasztalatom a koncertjeimen is. Én belehalhatok a fájdalomba, ahogy énekelek, de ha nem fogadja be senki, ott maradok árvaként, és elszáradok a színpadon. Viszont, ha ők úgy hallgatnak meg, ahogy én adom, akkor nincs különbség köztünk. Nem működik a befogadó nélkül az, amit mi adunk. Ez az összefüggés hálózat olyan, mint a fák. A föld alatt végtelenül összekapaszkodnak, nem különálló fák, bár nekünk úgy tűnhet a föld felett. Fák nélkül mi lenne a Földdel? Ugyanaz, ami a művészettel befogadó szívek nélkül.
Számtalan zenei és táncos darabnak szereztél zenét. Hogyan kell elképzelni a folyamatot? Mi születik meg először?
Minden együtt születik. Nekem zenei javaslatokat kell tennem, de azt megelőzi, hogy a színházi vagy akár a zenés daraboknál van egy zenei tükör, valakivel egészen a hangszerelésig ötletelünk. Ez nagy segítség, mert így már kirajzolódik egy meder, amibe nekem már „csak” bele kell öntenem a hangokat. Rengeteget beszélgetünk, már van dramaturgia, már van gondolat, nekem erre kell egy zenei világot teremteni, és az is lehet, hogy még nem az lesz a jó verzió, de már valami elindult.
Ez olyan esetekben érdekes, amikor nem egy már meglévő műfajban szeretnénk alkotni, mert nyilván egyszerűbb egy musicalnél, mert ott van egy megszokott hangzásvilág. Azt el tudjuk valamennyire képzelni. De egy olyan műfajnál, amit meg kell alkotni együtt a mozgással, a tánccal, a dramaturgiával, nekem teremtenem kell egy világot, amit el tudok képzelni, hogy magában hordozza azt a gondolatiságot. Utána jönnek újra a mozdulatok és megint együtt csiszolódik minden.
A legvégén, amikor már megvan egy majdnem kész zenei anyag és a koreográfia, jön a feketeleves: becsiszolni másodperc pontossággal. Oda még három másodperc kell, onnan meg el kell venni. Ez nem zenei feladat már, minden zenész rémálma. A legrosszabb, amikor valamit ki kell venni, pedig zeneileg a legszebb. Ez egy másfajta jelenlétet igényel, egy önuralmi gyakorlat, tanulási folyamat része. Mert nem az a lényeg, hogy én mit hallok, hanem, hogy a rendező mit szeretne.
Mint amikor egy fából kifaragnak egy szobrot, egy csomó fa nincs benne a kész alkotásban. De ha nem lett volna a teljes fa, nem születhetett volna meg belőle a szobor. Tehát igazából minden hang kell, az is, ami soha többé nem hangzik el.
Amikor olvastam a biográfiádat, ha nem tudom, kiről van szó, azt gondoltam volna, hogy egy kilencvenéves művész életrajza van előttem. Megszámlálhatatlan zenei együtt működés kötődik a nevedhez.
Nagyon szeretek másokkal együtt alkotni, mert olyan energiák is adódnak a másik ember vagy emberek többlete végett, amelyeket értelemszerűen én nem hallanék vagy éreznék bele a zenébe. Egy nagyon egyszerű példa. Sokat dolgoztam kortárs táncosokkal, még a Szegedi Kortárs Balettel kezdtem. Egyetlen táncmozdulattól képes volt a hegedűmön ugyanaz a hang másképp szólni… Nem hittem el! Mert valahogy hozzáadódott a táncos mozdulata, az érzésrendszere, gondolata a hanghoz.
Amikor pedig énekesnőknek írok lemezt, az egy szerepjáték számomra. Elképzelem annak a gyönyörű, fiatal, tehetséges nőnek a szívét, hogy hogyan fejezné ki magát. Ez egy játék tulajdonképpen. Én az egész életemet végigjátszom.
Igen, érdekes, azt szoktuk mondani: hangszeren játszani. Egy koncerten is játszunk, pedig ott aztán világok teremtődnek és dőlnek össze.
De akkor sem szabad olyan komolyan venni magunkat, habár én is sokszor halok bele a zenébe. Az egyik legnagyobb ajándék egy koncerten, amikor eléneklek például egy Ady Endre-verset, és ha szépen sikerül és olyan a közönség is, bizony ott senki nem mozdul meg. Olyan csönd van, hogy a szememet se merem kinyitni, nehogy elhessegessem vele a pillanatot. Olyan, mintha olyankor megnyílna egy tér. Na, ott kezdődik a valami. Oda kell megérkezni, igazából a csöndbe. De ahhoz kellett, hogy előtte megszólaljon a hang. Erről beszéltünk előbb is. És bár ez ennyire komoly, mégiscsak játék.
És miben különbözik a folyamat, amikor a saját koncertjeiden dolgozol?
Amikor nincs semmilyen szabály, az annyival nehezebb is. Ebben segítenek nekem sokat a versek. Tulajdonképpen a zene előtt a gondolat van, nem a hangok. A gondolat olyan tereket, energiákat teremt, amely egyszer csak vonzani kezdi magához a zenét. Vannak zenekaraim, akikkel folyamatosan játszom. Április 25-én lesz a Müpában egy teljesen új felállás egy új zenei anyaggal.
Akkor végülis nem vagy egyedül, amikor a saját dalaidon dolgozol. Ott vannak veled a költők...
Én nem értek semmit a világból, de amikor egy olyan intelligens, bölcs, végtelenül mély, őrületes alkotó, mint József Attila azt mondja, ‘Szeretném felverni lelkem dalával a szomorúak szívét és a világot.’ Hát hol van ennél igazabb egy zenésznek? Ez a dolgunk. Ennél nagyobb inspiráció nincs. Tehát ha összekapaszkodunk a földön túli aranyszálakkal, a költőkkel, ők lesznek a társaink a zenében. Egy rendszer részei leszünk mindannyian.
Az Operaház kulisszáiból tudósít a spicc-cipők és tütük világáról Czank Lívia újságíró, mi pedig nem tudunk betelni vele!
Tetszik ez a gondolat, hogy a művészet művészetet teremt.
Pedig ez nem volt tudatos. Ahogy a legelején rá is kérdeztél. Egész életemben nem találtam a helyemet, mindig kilógtam. Kisgyerekként nyilván nem érzed ezt még olyan erősen. Ha jó tanuló vagy és okos, akkor örülnek neked, de valahogy akkor is kilógsz. Később ahhoz, hogy befogadjon a gyerektársadalom, ki kell találnod egy mentőmellényt. Én egy kis bohóc voltam, aki mindig viccelődött. Nekem ez jött be.
Szívesebben hordtam magamon ezt a mellényt, mint például egy nagyon magabiztos jelmezt. Mindenki választ magának egy álarcot, túlélésként. Mert ki olyan bölcs, hogy semmi sallang nincs rajta, és lepattannak róla a csúnya nézések, a szidalmak? Én még ma is nagyon messze vagyok ettől.
Furcsa, hogy ezt mondod, mert nekem nagyon is önazonosnak tűnsz.
Ehhez hozzátartozik az is, hogy én speciális helyzetben voltam már gyerekkoromban is. Tizenkétévesen a Liszt Ferenc Zeneakadémia előkészítőjébe járhattam, összesen hárman voltunk. Akadémiai tanárok oktattak minket, tehát már művészektől tanulhattunk. Az én mesterem Szecsődi Ferenc Kossuth-díjas művész volt. Ha valakinek ennyi idősen azt mondják, hogy tehetséges, az erőt ad, kamaszként ez már egyenesen menőnek számít. Akkor azért máshogy csapódik le, hogy egyébként kilógsz a korosztályodból.
Ettől még nehéz persze, de idővel rájöttem, hogy én egyszerűen nem tudom megjátszani magamat. Ez főleg a koncertjeimen derült ki igazán, ahol nem ment a betanult jelenlét. Én inkább bevallom, hogy zavarban vagyok, mintsem megjátsszam az ellenkezőjét. Évtizedek kellettek hozzá, hogy megtanuljam, nem kell mindent kimondani. Most már ez az egész átfordult valami egészen különlegessé. A koncertjeimen nemcsak a csönd áldás, hanem ha valaki velem kacag vagy sír. Mert a tapsot meg lehet játszani, a nevetést és a könnyeket nem.