előfizetésem
Hírlevél
Tracey Emin Firenzében: Szerelem, magány és meztelen őszinteség a Palazzo Strozziban
Idén tavasszal Firenze szíve új ritmusra dobban: a kortárs művészet egyik legintimebb és legprovokatívabb hangja, Tracey Emin hozta el sajátos világát a Palazzo Strozziba. A Sex and Solitude című kiállítás nemcsak első nagy olaszországi bemutatkozása, hanem egyfajta érzelmi zarándoklat is – szexről, magányról, testiségről és túlélésről. Bronzszobrok, neonfeliratok, sebek és gyógyulás egy olyan nő művészetében, aki nem fél kendőzetlenül mesélni saját testének történetét.
Tracey Emin művei egyszerre taszítanak és vonzanak, nem hagyják nyugodni a nézőt. A reneszánsz falak között itt most a sebezhetőség emelkedik művészi magasságba. Ez a kiállítás nem csupán élmény – ez szembesítés. A július 20-ig látogatható tárlat Emin első nagy intézményi kiállítása Olaszországban, és több mint hatvan művet vonultat fel, köztük olyanokat is, amelyeket kifejezetten a firenzei bemutatóra készített.
Tracey Emin mindig is különleges helyet foglalt el az életemben. Régóta követem a pályáját, és mindig izgatottan figyeltem, hol bukkannak fel a kiállításai a világban. 2010 áprilisában észrevettem, hogy Londonban lesz egy nagy kiállítása. Esélytelennek tűnt, hogy láthassam, de valamiért mégis beírtam a dátumot a naptáramba – csak úgy, intuícióból.
Aztán pár hónap alatt, szinte a semmiből, kaptam egy munkalehetőséget Londonban. Olyan hirtelen fordulat volt, hogy magam is alig hittem el. Amikor megérkeztem, az első dolgom az volt, hogy elmentem megnézni a kiállítást. A mai napig emlékszem rá.
„Szex és magány” reneszánsz falak között
Amikor megtudtam, hogy Tracey Emin Firenzébe jön, nagyon megörültem. A Palazzo Strozzi sajtóeseményein korábban már láttam Marina Abramovićot és Jeff Koonst is – előbbi katartikus élmény volt, utóbbi inkább csak látványos, de üres. A sors persze közbeszólt: épp aznap repültem, így lemaradtam a megnyitóról. Pár hete azonban fogtam magam, és bevonatoztam Firenzébe, hogy végre megnézhessem a kiállítást.
Emin művészete mindig is brutálisan személyes volt: saját testét, érzéseit, traumáit, vágyait és veszteségeit állítja a középpontba. A tárlat egyedisége abban rejlik, hogy a reneszánsz falak között egy olyan kortárs művészeti világba léphetünk, ahol a női test, a szexualitás, a magány és a gyógyulás kérdései markánsan jelennek meg. A kiállítás címe – Sex and Solitude, azaz Szex és Magány – pontosan ezt az ellentmondásos, mégis szorosan összefonódó kettősséget jelzi: az emberi kapcsolatok iránti vágyat, és az önmagunkkal való szembenézés szükségszerűségét.
A tárlat installációi között festmények, rajzok, szobrok, a rá jellemző neonfeliratok és videómunkák egyaránt szerepelnek. Különösen emlékezetes az I Followed You to The End című monumentális bronzszobor, amely a Palazzo udvarában áll. Egy lehulló női testet formáz meg, amely egyszerre törékeny és monumentális, mintha a női test egyszerre lenne menedék és csatatér.
Test, trauma, túlélés – Egy női hang ereje
A firenzei kiállítás különös súlyt kap akkor, ha tudjuk, Tracey Emin néhány éve húgyhólyagrákkal küzdött, és egy életmentő, radikális műtéten esett át. Teljes hólyageltávolítást végeztek nála, a méhével és petefészkeivel együtt. Ő maga nevezte ezt „kvázi női kasztrációnak”, egy megrázó kifejezés, amely érzékelteti, milyen mélyen hatott rá a beavatkozás.
A testéből eltűnt szervek, a megváltozott testkép, a sztómával való együttélés nem tabuk nála, épp ellenkezőleg, az alkotás részévé váltak. A Sex and Solitude ennek a sebezhetőségnek a megtestesülése is,
a test mint veszteség és gyógyulás terepe.
A Palazzo Strozzi kiállítása azért is különleges, mert olyan női nézőpontot kínál, amely ritkán kap teret ekkora léptékben. Emin művészete nem szépelgő, hanem provokatív és bátor. Nem egy könnyű kiállítás. Sokszor fájdalmas, és túl nyers, olykor magam is megálltam egy-egy mű előtt, és feltettem a kérdést: vajon tényleg akarom én ezt látni, ezt tudni? Eminnél a művészet túlélési stratégia. A firenzei kiállítás erősen ajánlott mindazoknak – nőknek és férfiaknak egyaránt –, akik nem félnek a mély érzelmi rétegekkel dolgozó művészettől.
Amikor a művészet gyógyít – Tracey Emin radikálisan őszinte világ
A Sex and Solitude nemcsak egy művészeti kiállítás, hanem egy mélyen személyes, szinte naplószerű utazás Tracey Emin testén, lelkén és emlékein keresztül. A firenzei Palazzo Strozzi tereiben végigsétálva az ember óhatatlanul szembesül a saját határaival, fájdalmaival és kérdéseivel is. Emin munkái nem kímélnek: szándékosan kényelmetlenek, sőt néha feszélyezőek, ugyanakkor elementárisan őszinték.
Nem illusztrálják, hanem megélik a női test változásait, az intimitás árnyalatait, a trauma maradandó lenyomatait. Az installációk, a neonfeliratok, a durván expresszív festmények és a szobrok együtt egy olyan világot teremtenek, ahol nincs helye felszínességnek vagy szépelgésnek – csak nyers valóságnak és érzelmi mélységnek.
Ez a kiállítás nem ad könnyen emészthető válaszokat, de cserébe kérdéseket tesz fel, amelyek sokáig velünk maradnak: mit jelent nőnek lenni a betegség után? Hogyan lehet tovább élni úgy, hogy a test már nem a régi? Hogyan válik a gyógyulás művészetté, és a művészet túlélési eszközzé? Emin történetei – legyen szó testi szenvedésről, elhagyatottságról vagy a szexualitás ellentmondásairól – univerzálisak.
Megérintik azokat is, akiknek az élete egészen más mederben folyik. A kiállítás így nemcsak Eminről szól, hanem rólunk is: a saját törékenységünkről, bátorságunkról és arról, hogyan tanulunk meg újra kapcsolódni önmagunkhoz.
A firenzei tárlat egyszerre intimebb és súlyosabb, mint amit egy nagy intézményi kiállítástól várnánk. Nem egyszerűen bemutat, hanem kinyit – és közben arra kér, hogy merjünk belépni, szembenézni, együtt érezni. Aki nyitott szívvel érkezik, nem távozik érintetlenül. Tracey Emin nem csupán elmeséli, hanem átélhetővé teszi, hogy a művészet miként válhat a fájdalomból fakadó erő egyik legautentikusabb formájává. A Sex and Solitude ennek a küzdelemnek és felszabadulásnak a lenyomata – fájdalmasan gyönyörű, őszinte és maradandó.