előfizetésem
Hírlevél
Nagy probléma, hogy nőként a ráncaink felé irányuló külső undort belsővé tesszük
Harminc felé, egy szürke esős vasárnapon az ember belenéz a tükörbe, és megpillantja az első szemkörnyéki ráncait. Lehet, hogy már korábban is ott voltak, de akkor veszi észre, és meglepődik. A franc egye meg, nem leszünk fiatalabbak, mondja ekkor, de azt még nem tudja, hogy a helyzet ezek után csak egyre kiábrándítóbb lesz.
Kedvenc zsurnál közhelyem a „méltósággal megöregedni” kifejezés. Mintha ez legalábbis rajtunk múlna. Vannak különböző praktikák is, amikkel ezt állítólag egyénileg megoldhatjuk: táplálkozzunk egészségesen, szokjunk le káros szenvedélyeinkről, sportoljunk, vegyünk méregdrága szemránckrémeket, és amennyire csak tudjuk, próbáljuk konzerválni fiatal kinézetünket. Ha nincs más megoldás, jöhet a botox, és tényleg ez a legjobb, amit tehetünk, mert a társadalom csak úgy hagy minket méltósággal élni, ha „jól tartjuk magunkat”, tehát ha nem látszik rajtunk, hogy öregszünk.
Legyél Meryl Streep, ha tudsz
Igaz ez persze férfiakra és nőkre is, az egészségügyi ellátórendszerben például megtapasztalja mindenki a férfi-női egyenjogúságot, hiszen itt egyként kezelik süket, magatehetetlen idiótaként az idős nőket és férfiakat. Ugyanakkor egy csomó másik területen az idős nők sokkal nagyobb hátrányba kerülnek, mint az idős férfiak. Az egész életükben tapasztalt szexizmus kulminál a nőknél ötven felett, ennek oka pedig igen egyszerű.
Ha a társadalom a külsőd alapján árazott be egész életedben, akkor rögtön értéktelenné válsz abban a pillanatban, amikor eltérsz a társadalom által meghatározott szépségideáltól. Már pedig hetvenévesen minden bizonnyal nagyban eltérsz attól. A témáról Joó Mária filozófussal és genderkutatóval beszélgettem, aki a következőket mondta jövőbeli, nem túl rózsás kilátásainkról: „a szépség és a fiatalság sajnos összetartozik. Idős nő nem lehet szép, csak okos. Korábban még a kultúránk része volt a bölcs öregasszony vagy a papnő képe, de már ez a pozitív megjelenítés is ritka.
Ha a médiában látható képekre gondolkodunk, amelyek erősen meghatározzák a világképünket, akkor arra a következtetésre juthatunk, hogy az öreg nő egy vén szatyor, aki húzza maga után a gurulós bevásárlókocsiját, és borzalmas kötött sapkát visel.” Persze, erre a figyelmes olvasónak az lehet első gondolata, hogy ez mind hülyeség, hiszen ott van nekünk Meryl Streep, aki elmúlt hetvenéves, és bármilyen fiatal nőt simán lepipál.
Ha George Clooney ősz halántékáért odavan a világ, Jennifer Anistont miért bíráljuk a ráncaiért?
Fontos azonban tudnunk, hogy amikor ez eszünkbe jut, akkor a mi gondolkodásunk is szexista és ageista (az ageizmus a koralapú diszkriminációt jelenti), hiszen Meryl Streepben éppen a fiatalosságát és a szépségét csodáljuk. Nem azt, hogy megöregedett, hanem azt, hogy neki valahogy sikerült ezt elkerülnie.
Férfiak és nők megítélése
Eszembe jutott egy másik remek példa is. Gobbi Hilda az előző rendszer egyik legnagyobb színésznője volt, a nyolcvanas évek végén halt meg. Az ő önéletrajzi írásában olvastam (a címe Közben, olvassátok el, ha tehetitek, kevés viccesebb, vagányabb és eredetibb színésznő volt ebben az országban, és remekül is írt ráadásul), hogy míg kortársai közül a legtöbb színésznő negyvenes éveiben elkezdett szenvedni attól, hogy öregszik, ő könnyen vette az akadályt, mégpedig azért, mert sosem volt szép, fiatalon sem.
Gobbi lényegében huszonéves korától szinte csak öregasszonyokat és boszorkányokat játszott, élete során több mint száz ilyen szerepet kapott. Az ő önképe tehát eleve ebből az öregségtudatból épült fel, ezért az évek múlása nem jelentett számára őrült nagy változást. És fontos az is, hogy Gobbinak nagy politikai hatalma és tekintélye volt az előző rendszerben, és ezt idős korában sem veszítette el. És akkor a tekintélynél is időzzünk el egy kicsit.
Beyond Flesh - Hagyjatok, minket nőket idősödni, ráncosodni, őszülni, félelmek, műtétek, szégyen, ageizmus, lehetetlen elvárások nélkül
Joó Mária szerint ugyanis a férfiak és a nők időskori megítélésében fontos különbség, hogy „a férfi tekintélyt képvisel már ifjúkorában is. Ahogy öregedni kezd, az nem árt ennek a tekintélynek, sőt a fehér szakáll például megnöveli azt. Ezzel szemben, ha egy nő öregedni kezd, az nem bocsátható meg, a nők tekintélye – például egyetemi oktatóként – a korral csökken.” Joó Mária felhívja a figyelmet arra is, hogy a tévéműsorokban nem igazán látunk ráncos női arcot, míg idős öltönyös férfiból elég sok van.
A kevés kivétel közül Heller Ágnes filozófust említi, aki – véleménye szerint – azért szerepelhetett egészen idős korában is a tévében, mert világhírű volt. Láthatjuk tehát, hogy két út áll előttünk: vagy a világhírig pumpáljuk szakmai karrierünket, vagy Meryl Streephez hasonlóan gyönyörűek maradunk örökre, és akkor sikerül majd méltósággal meg öregednünk. Nagy szerencse, hogy e két lehetőség a világon minden nő számára egy göröngyöktől mentes, járható út. Vagy várjunk csak…
Undor és láthatatlanság
Mivel állunk szemben tulajdonképpen? Milyennek lát minket a társadalom idős korunkban? Ebben két hozzáállás domináns: az egyik az undor, a másik pedig az, amely nem vesz rólunk tudomást. Utóbbira Joó Mária a következő szemléletes példát hozza: „ha ötven fölött beülsz egy kávézóba, döbbenten fogod tapasztalni, hogy a pincérek mindenkihez előbb mennek oda, mint hozzád. Ahol te ülsz, ott lyuk keletkezik a vásznon, ahol te ülsz, ott nem ül senki”. Az undorra én is tudok egy elég jól érthető példát.
Van valami rendkívül mulatságos abban, amikor az emberek azt hiszik, hogy az életkor egyfajta szavatossági dátum - mikor lett valuta a fiatalság?
Képzelj el egy hatvanas, jó karban lévő férfit csókolózni! Most képzeld el ezt egy nővel! Beismerem, még az én fejemben is van különbség. A szexualitás és az intimitás egész egyszerűen tabuvá válik bizonyos kor fölött, és főképp a nők számára. Ez korántsem azért van, mert megszűnünk intimitásra és szexualitásra vágyó lényeknek lenni, egyszerűen csak a társadalom nem akar már minket annak látni, és ha esetleg mégis előfordul, hogy annak lát, akkor azért megkapjuk tőle a büntetésünket.
Joó Mária szerint nagy probléma az is, hogy a ráncaink felé irányuló külső undort belsővé tesszük. Állunk a tükör előtt, és undorodunk magunktól, testünk változásaitól. „Az ember belül kortalan, de ehhez a fiatal testkép passzol. Ha valaki szemlátomást ráncos, lóg a szemhéja és püffedt az arca, akkor idegennek látja saját magát, nem képes ezzel a látvánnyal azonosulni. Fiatalság imádó kultúrában élünk, emiatt az a kényszer nehezedik ránk, hogy azok is maradjunk.”
Bár pár bekezdéssel feljebb azt írtam, két út áll előttünk, ha meg akarunk birkózni idősként a társadalom megsemmisítő tekintetével, az igazság az, hogy van előttünk egy harmadik is. Legalább ugyanannyira rögös út ez, mégpedig az önmagunk elfogadása és a harc a világgal. Bevallom, nekem a világhírhez több kedvem van ennél, de biztos vagyok abban, hogy hasznos a többiek számára úgy tudok lenni, ha elfogadtatom azt, ami amúgy tök normális.
Miért és hogyan szorulnak ki az idős emberek a divat világából?
Ezért nagyvonalúan lemondok inkább a világhírről. Joó Mária erről a következőket mondja: „ha magamra nézek, elégedetlen vagyok a ráncaimmal. De tudatos vagyok, és arra tanítom magam, hogy ez a természetes, ezt el kell fogadni nekem is és másoknak is. Jogom van ráncosnak lenni. Persze, nehéz ezt mondani, amikor a társadalom pitiáner hétköznapi szituációk tömkelegében azt üzeni nekem, hogy nem vagyok elég szép.
De ezt vállalnunk kell, nem szabad meg hajolnunk a fiatalságterror előtt és arcfeszesítő kezelésekre járnunk, mert akkor ez örökre így lesz, nem lehet majd soha megöregedni, és ez természetellenes. És nem árt, ha megtanuljuk megvigasztalni magunkat. Én így szoktam: na, jó, ráncos vagyok, de a hajam és az alakom egész jó. Meg kell próbálnunk békét kötni saját külsőnkkel.”