előfizetésem
Hírlevél
A plasztikai műtétek lehetősége egyre inkább hazavágja az önértékelésünket és uniformizálja a normális vagy szép testről alkotott képünket
Ha nő vagy, minimális testképzavart mindenképp kialakít benned a társadalom. Nekem is van, mesélek róla kicsit.
Átlagos arcú, átlagos testalkatú nő vagyok. Valójában nincs rajtam semmi kirívó vagy kifejezetten érdekes. Mégis, ha belenézek a tükörbe, látok idegesítő dolgokat. Ezek tíz évvel ezelőtt sokkal idegesítőbbek voltak, de most is pontosan meg tudnám mondani, melyek azok a hibák, amiktől megszabadulva jobb nőnek érezném magam. Van például két nagy mellem, amik valójában nem is olyan őrült nagyok, de ha magamra gondolok, akkor azt látom lelki - szemeim előtt, hogy mennek előttem, és utánuk haladok én.
Ezt a problémát úgy szoktam orvosolni, hogy szivacs nélküli vagy kifejezettem sportoláshoz való melltartót veszek fel. Amúgy az idecitált mellek láthatóan nem egyre feszesebbek lesznek, hanem idővel lehúzza őket a súlyuk. Hát, a köldökömnél még nem tartanak, de eljön majd az az idő is. És van még egy homlokom, ami tök magas, ahogy családom férfi tagjainak, és ráncolom, ha kell, ha nem, ahogy családom férfi tagjaitól tanultam.
Kezd kissé csíkosodni, és ez még nem para, de az apámnak mélyen barázdált, a nagyapámé pedig kockás volt. Gondolom, ez vár rám is. És van combom meg fenekem is, szintén nem extrém nagy egyik sem, de nem is kicsi, és narancsbőrös, a franc egye meg! Sokáig nem mertem rövidgatyát vagy miniszoknyát hordani, aztán egy nap úgy döntöttem, hogy teszek rá, azóta hordok, de amikor ismerőseimtől olyan mondatokat hallok más lányokkal kapcsolatban az utcán, hogy „az ilyen minek vesz fel miniszoknyát”, akkor pár másodpercre még mindig elönt a szégyen.
De tudjátok, mit? Eszem ágában sincs plasztikai műtétre menni.
Sokáig csak azért nem volt, mert sejteni véltem – ami igaz is –, hogy ezek a beavatkozások rendkívül költségesek, fájdalmasak és kockázatosak. Ma már feminista látásmódommal felvértezve mondok teljes nyugalommal nemet elméletben is önmagam mesterséges megváltoztatására, és tovább megyek: ma már a formára nyírt sövények sem tetszenek a közparkokban, kezdem megkedvelni a tökéletlenséget.
Itt az ideje, hogy az előítéletek helyett ünnepeljük a nagy orrokat
Egyáltalán nem gondolom, hogy mindebben egyet kell velem értenetek, sőt tisztelettel elfogadom a teljesen jogos más szempontokat, amikről majd mindjárt írok is, de előbb elmondom, mit értettem meg a plasztikai sebészetről úgy általában.
A normális az új abnormális
Plasztikai sebészeti szempontból lényegében mind abnormálisnak számítunk. Na nem úgy értem, hogy a plasztikai sebészek gondolják rólunk ezt, dehogyis. De a plasztikai klinikára minden alkalommal azért megyünk, hogy a sebész segítségével jobban hasonlítsunk egy sztenderdizált szépségideálhoz. Nem kell rögtön a mellnagyobbításra gondolnunk, elég, ha az jut eszünkbe, hogy valakinek erősen elálló füle van. Azt szoktuk meg, hogy az ember füle rásimul a fejre – tehát ez a sztenderd.
Éppen ezért, ha ránézünk egy elálló fülű emberre, akkor nehezen vonatkoztatunk el a szokatlanságától. És itt merül fel az a kérdés, hogy vajon kinek is a dolga ezzel a helyzettel kezdeni valamit. Nekünk, akik felfigyelünk az elálló fül tényére, vagy neki, akinek eláll? A gyakorlatban sajnos úgy áll a helyzet, sok esetben ő vállalja a műtéti beavatkozást, hogy számunkra esztétikusabb látványt nyújtson.
Ez már önmagában nagyon igazságtalan, de még következménye is lesz, ugyanis ha egyre kevesebb elálló fülű emberrel találkozunk, akkor egyre extrémebbnek látjuk majd, ha valaki úgy dönt, nem zavarja saját fülének dőlésszöge. Minél inkább kisebbségben vannak az elálló fülűek, a társadalom annál inkább büntetni fogja őket emiatt, egyre nagyobb nyomást fog rájuk gyakorolni, hogy ne legyenek azok.
Mérő Vera: A túlsúly ne rejtegetnivaló legyen, hanem valami, amiről elfogulatlanul beszélünk
A plasztikai műtétek lehetősége tehát egyre inkább hazavágja az önértékelésünket, szűkíti a mozgásterünket és uniformizálja a normális (vagy szép) testről alkotott képünket. És akkor térjünk át a mellkérdésre, ami a fülnél talán eggyel bonyolultabb, hiszen a legtöbb esztétikai jellegű nagyobb műtéti beavatkozás messze a mellműtét. Több olyan esetről hallottam már tágabb ismeretségi körömben, hogy valaki párjától mellplasztikai beavatkozást kapott ajándékba.
Az sem meglepő, hogy egy, a témával foglalkozó néhány évvel ezelőtt megjelent tanulmány két esetet említ egy magyar plasztikai sebész praxisából, amelyből az egyik egy harminchat éves, háromgyerekes nőről szól, aki a sebészeti konzultáción kijelentette, egyáltalán nem szeretne műtétet, csak férje nyomására végezteti el azt. Az esetek egy jó részében tehát a mellimplantátum beültetése nem „csak” a társadalom, hanem konkrétan a partner nyomására történik.
Ezek a nők nyilvánvalóan abban a reményben fekszenek kés alá, hogy ettől az áldozathozataltól elromlott párkapcsolatuk helyrejön majd, miközben nyilvánvaló, hogy egy olyan házasság problémái, amelyben egy férfi úgy gondolja, rendelkezhet felesége testével, egy mellimplantátumtól nem fognak megoldódni. És ugyanúgy nem oldódnak meg a test megváltoztatásától a súlyos önértékelési problémák és a testkép zavar sem. A testképzavar alapvetően azt jelenti, hogy azzal a testtel, amit hordunk, valami miatt patologikusan nem tudunk megbékélni, elidegenedünk tőle.
Rengeteg esetben ezt az idegenséget szeretnénk korrigálni a kés alatt, azonban a testképzavaros embereknek valójában fogalmuk sincs arról, hogy milyen testben tudnák otthon érezni magukat, ezért az esetek legnagyobb részében az eredmény egy másik idegen test lesz számukra.
Járványszerűen terjed az orrplasztika, de még mindig nem jó indokkal fekszünk a szike alá
Ebben a világban akarunk boldogulni
A fentiekből az következik, hogy a legfelelősségteljesebb döntés, amit a világért és a jövő társadalmáért meghozhatunk, ha határozott nemet mondunk az esztétikai beavatkozásokra. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy a legtöbb embernek nem az a hobbija, hogy homályos társadalomjobbító elvekkel nehezítse meg egyéni boldogulását. Ebben a világban élünk, itt akarunk sikeresek lenni.
Márpedig egyelőre ezek a játékszabályok adottak, sajnos, népszerűségünk záloga szépségünk, fiatalságunk és szexuális vonzerőnk.
Igaz ez a párkapcsolatokra, de a szakmai kapcsolatokra is. És most ne úgy értsétek, hogy flörtölni kell a főnökkel a prémiumért, vagy mélyen dekoltált ruhába kell menni az állásinterjúra – ez már a szexizmus része, hanem úgy, hogy egy arányos arcú embert nagyobb eséllyel vesznek fel egy állásra, mint egy ugyanazokkal a képességekkel rendelkező, de kevésbé arányos arcú másik jelentkezőt.
Ha a társadalom szépnek tart minket, könnyebben szerzünk barátokat, gyorsabban jön ki hozzánk a pincér, kedvesebb velünk az ellenőr a buszon, sőt egy 1970-es évekbeli amerikai kutatás szerint még az elhagyott pénztárca is többször kerül vissza az arányos arcú igazolványképpel rendelkező tulajdonosokhoz. Tehát nem én leszek az, aki megmondja nektek, mit csináljatok a testetekkel, és az sem, aki ítélkezni fog fölöttetek – ha mellműtétetek lesz, tök oké.
Csak jelezni szerettem volna, és ez jusson is eszetekbe, hogy mindez sosem száz százalékban a ti döntésetek, hanem azé a világé, amelyik túl indiszkréten figyeli, hogy állnak a melleitek és mekkorák