Szívfakasztó, őszinte interjút adott Chrissy Teigen a babája elvesztéséről
Chrissy Teigen október elején elvesztette kisbabáját 20 hetes terhesen. A modell megosztott néhány nagyon őszinte fotót Instagram oldalán, amiről eléggé megosztó véleménnyel rendelkeztek a rajongók. Egy szívfakasztó esszé-interjúban Chrissy mindent elmesélt a babája elvesztéséről.
Ezeket láttad már?
,,Korábban több, mint 1 hónapig feküdtem az ágyban, hogy eljussunk a 28 hetes korhoz, amikor már a magzat nagyobb biztonságba kerül. Az orvosaim részeleges méhlepény-leválást diagnoztizáltak nálam. Már többször volt a méhlepényemmel probléma. Miles is koraszülött volt, mivel a pocakja nem kapott elég tápanyagot. Reménykedtünk, hogy meggyógyulok és minden rendben lesz. Amikor feküdtem az ágyban folyamatosan csak véreztem, minden órában tisztába tettem az ágyat, amikor már éreztem, hogy nem komfortos a saját véremben feküdni. Azonban csak egyre és egyre jobban véreztem. Egyre kevesebb folyadék volt Jack körül, szinte alig tudott benne lebegni. Volt, hogy éreztem a karjait és a lábait a hasam peremén.
,,A kórházban néhány nappal később az orvosom elmondta, amire számítottam - ideje elbúcsúznom. Ha ez a pillanat később jött volna el, valószínűleg nem éljük túl. Többször kaptam vérátömlesztést, de minden zacskó vér úgy ment keresztül rajtam, mintha mi sem történt volna. Egyik nap késő este azt mondták, reggel el kellene engedni a babát. Eleinte kissé sírtam, aztán teljesen kikészültem, a lélegzetem sem volt képes utolérni a saját hihetetlenül mély szomorúságomat. Most is, amikor ezt írom, újból érzem a fájdalmat. Oxigént helyeztek az orromra és a számra- ez volt az első kép, amit láttatok. Elképesztő szomorúság.
,,Megkértem anyukámat és Johnt, hogy készítsenek képeket, bármennyire is kellemetlen ez mindenki számára. A nagyon tétova Johnnak elmagyaráztam, hogy szükségem van rájuk és, hogy NEM akarom, hogy kérnem kelljen közben. Csak meg kellett tennie. Utálta. Láttam rajta. Akkoriban nem is nyert ez értelmet számára. De tudtam, hogy örökké emlékeznem kell erre a pillanatra, ugyanúgy, ahogyan emlékeznem kell arra is, amikor csókolózunk az oltár előtt, ugyanúgy, ahogy emlékeznem kellett örömkönnyeinkre is Luna és Miles után. Tudtam, hogy meg kell osztanom ezt a történetet.
,,Nem tudom kifejezni, mennyire nem érdekel, hogy valaki utálja a fotókat. Ahogyan az sem, hogy ez valami, amit te nem tettél volna meg. Átéltem ezt, és úgy döntöttem, hogy megcsinálom. Ezek a fotók senkinek nem szólnak, csak azoknak az embereknek, akik ezt átélték, vagy kíváncsiak arra, hogy vajon milyen is ilyesmi. Ezek a fotók csak azok számára készültek, akiknek szükségük van rájuk. Mások gondolatai nem számítanak nekem.
,,Nem nagyon tágultam, hiszen még egy apró kis srác volt Jack. Az oldalamon feküdtem, és vagy óránként váltottam az oldalt, valahányszor a nővér mondta. Emlékszem, hogy a jobb oldalamon feküdtem, szemben Johnnal, amikor azt mondták, hogy váltsak. Szétnyitottam a lábam, és láttuk, hogy jön kifele a baba... Az orvosok kiabáltak egy kicsit, és ... még most sem tudom, mit mondjak. Kint volt. Anyukám, John és én megfogtuk, és elbúcsúztattuk a magunk módján. Anyukám egy thai imát mondott, és zokogott. Megkértem az ápolókat, mutassák meg a kezét és a lábát, és újra és újra megcsókoltam őket. Fogalmam sincs, mikor álltam meg. Lehet, hogy 10 perc vagy egy óra után. Nem tudom, hogy mennyi idő után adtam oda a nővéreknek. Most már csak annyit tudok, hogy hamvai egy kis dobozban vannak, és arra várnak, hogy új otthonunkban egy fa alá temessük.
