Bata Éva: „Tudatosan figyelek arra, hogy a jelenben legyek”

A kettő között rengeteg minden történt: eljátszotta A mi kis falunk vagány kocsmárosnőjét, Tecát, férjhez ment, és édesanya lett. Legújabb fantasztikus alakítása mellett, arról is mesélt Bata Éva, hogy milyen volt kisgyerekes anyukaként visszatérni a színházba.

Az akkori tendencia szerint, mivel Marton - Hegedüs D. osztályba jártál, a Vígszínházba szerződtél a pályád kezdetén, és elég sokáig maradtál is. Mennyire volt az akkor burok neked?

A gyakorlati éveimmel együtt 9 évet voltam ott szerződésben. Nagyon jól voltam terhelve, kicsit talán túl is, de hát annyi idősen sokat bír az ember. Nagyon jó évek voltak, eszméletlen csapat jött össze: Mészáros Máté, Molnár Áron, Lengyel Tomi, Járó Zsuzsa, Péter Kata, Herczeg Adri. S lehet, hogy tényleg egy kicsit burok volt számunkra a közeg, de most visszagondolva, inkább azt gondolom, hogy nem volt kihasználva, hogy ennyire jó emberek voltak ott. Együtt, egy helyen.

Könnyen elengedted 9 év után ezt a fontos bázist?

Nem, nagyon nehéz volt, sokat gyötrődtem. Egyébként is nehezen hozok meg nagy horderejű döntéseket, de volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy ha nem lépem meg most, akkor a végtelenségig húzom-halasztom az egészet, és nem tudok jól kijönni belőle. Bármikor visszatekintek úgy érzem, hogy tök jó döntés volt. Akkor, abban a pillanatban ez volt a legjobb dolog, ami történhetett velem.

Szabadúszó lettél, így nyilván egy csomó teher is lekerült a válladról.

Igen, 9 év után kellett, hogy leülepedjenek bennem a dolgok, nem lettem volna képes bárhova máshova átigazolni. És abban az időben a világ is hatalmasat változott: jött a Covid, terhes lettem, tehát a színház falain kívül is elég sok minden történt. Szerencsém volt, mert mindig volt mit csinálni, mindig volt munkám, és tulajdonképpen akkor kezdődött a Radnótival való összekapcsolódás, aminek a tavalyi szerződésem lett a vége.

Hermányi Mariann: „A fiatal színésznőket nagyon gyorsan beskatulyázzák”

Milyen találó, hogy „lett a vége”, hiszen pont A vége című előadásban mutatkoztál be a Radnóti színházban.

Nem, az már a második darabom volt, A vágy volt az első, amit Alföldi Robi rendezett, és a Teslában volt a bemutatója, de talán nem kapott túl nagy hírverést. Ez egy négyszereplős darab volt, nagyon jóleső feladat, plusz Robi nagyon fontos szakmai ember az életemben. Ott, akkor nagyon megszerettem azt a közeget, és azt a közlekedést, ahogy dolgoztunk, ahogy együtt voltunk.

A Radnóti Színház a Víghez képest minden tekintetben más: sokkal kisebb a tér, és nagyon családias a légkör. Fontos lett ismét a valahova tartozás érzése?

Úgy gondolom, nekem soha nem volt problémám azzal, hogy megtaláljam a komfortérzetemet egy csapatban. Ez független attól, hogy egy társulatnak épp a tagja, vagy vendégművésze vagyok, jól, és könnyen alkalmazkodok. S ha jó a munka, jók az energiák, akkor azzal engem hamar meg lehet venni. Ezért nem is feltétlenül a hovatartozás húzott oda, hanem az, hogy annyira természetesen tudtam ott létezni, megnyilvánulni, hogy amikor felajánlották a lehetőséget, már nem is volt kérdés, hogy az a közeg tökéletes lesz nekem.

Bata Éva az Én, Daniel Blake című darab egyik jelentében

Fotó: Dömölky Dániel

A Radnóti Színházba már édesanyaként szerződtél, de még pici volt a kislányod. Mennyire ment gördülékenyen fizikailag és mentálisan a visszatérés?

Igen, a második színházi szüzességemet vesztettem ott el a visszatéréssel. Jó kis menet volt, még szoptattam, amikor bemutattuk a darabot. De mivel sok kisebb részszerep volt, viszonylag könnyen mentek a próbák, és mindig figyelembe vették a hátteremet. Én pedig haraptam az egészet. Imádtam azt a munkát, fel sem tűnt, hogy ennyire hiányzott már. És az egy nagyon nagy találkozás is volt Pepével (Nagy Péter István, a Radnóti Színház rendezője – A szerk.), mert azt éreztem, hogy jók a közös rezgéseink, amitől szárnyaltam a próbafolyamat alatt. Van egy melegség a szívemben attól, hogy hivatalosan is a társulathoz tartozom.

Szintén ő rendezte az Angyalok Amerikában című előadást, amiben egy nagyon fasúlyos szerepet játszol. Ismerted korábban ezt a nemzetközi szinten is nagyot szóló darabot?

Nem, én nem láttam anno a Nemzetiben sem, és nem is olvastam, tehát teljesen tiszta szemmel kezdtem neki. Tudom, hogy olvashattam volna, de nekem izgalmasabb, ha nincs semmiféle elképzelésem vagy mintám egy darabról. Nyilván van, hogy próbálunk valamit, amit már láttam, esetleg játszottam korábban, de ha már ez eddig elkerült, direkt nem akartam a próbák előtt utánajárni.

Az AIDS krízis témájával foglalkozó darabot 1991-ben mutatták be Amerikában. Szerinted mi a legfőbb üzenete napjainkban ennek az előadásnak?

Hú, hát szerintem erről 15 oldalas disszertációt lehetne írni! Egy fantasztikus anyag, aminek rengeteg rétege van. Nagyon sok utat meg lehet nézni, hogy bizonyos élethelyzetekben merre mozdul egy ember. Elképesztő karakterábrázolások, számtalan különálló, de mégis összefonódó történet. Nyilván az én szerepem Harper, eggyel szűkebb ebből a szempontból, de a saját határain belül tényleg volt, hogy úgy éreztem a próbafolyamat alatt, hogy annyi út van ennek a nőnek a sztorijában, hogy csak győzze próbálgatni az ember.

Jakabos Zsuzsa olimpikon úszó: „Szükség van a nehézségekre is, mert azok által lehet fejlődni”

És hihetetlen érzelmi skálán mész végig, óriási ívet jár be a karaktered.

Igen, és nekem még nem volt ilyen feladatom, hogy ennyi egymástól homlokegyenest eltérő amplitúdót kell képviselni, vagy ugrabugrálni ezek között. Azt tapasztaltam az egész próbafolyamat alatt, hogy ez akkor tud bátran működni, akkor tudom bátran működtetni, hogyha a rendező egy nagyon érzékeny, nagyon intim és biztonságos közeget tud teremteni. Rettenetes nagy utazás volt nekem ez a próbafolyamat! Minden egyes előadás előtt, már előző nap nem vagyok magamnál. Őszintén szólva, még nem találtam meg azt a számomra jó ritmust, amiben jól fel tudok készülni, ha aznap ezt játsszuk.

Az előadás után könnyen el tudod engedni a szerepet? Hosszú is a darab, és tömény is.

Előadás után már könnyen megy az elengedés, az előtte lévő idő a bonyolult. Tudom, hogy ez alkat kérdése, mert van, akinek egy-egy előadás után több idő kell a visszazökkenéshez, nekem azzal nincs problémám.

A logisztikádon, időbeosztásodon mennyit kellett alakítani anyaként?

Logisztikailag minden sokkal nehezebb. Természetesen ez nem panasz, de ameddig nem voltam édesanya, addig el sem tudtam képzelni, hogy ezt, hogy lehet jól csinálni. Hogy lesz egy embernek annyi energiája, amennyire szüksége van? Aztán lett egy csodálatos kislányunk, és fel sem merül, hogy mit, hogy lehet bírni, valahogyan sokszorozódnak az energiák. Persze néha ijesztő, hogy most már nincs olyan, hogy egy kicsit kicsekkolok ebből az egészből, de közben meg a varázsát is ez adja.

Király Viktor és Király-Virág Anita: „A drasztikus életmódváltás része volt a békénknek, a kapcsolatunknak”

Elvégeztél egy Gyermek és Diákszínjátszó Rendezői képzést. Miért volt ez számodra fontos?

Ez egy nagyon régi sztorim. Kecskeméti vagyok, ott jártam gimnáziumba, és az ottani színjátszós barátaimmal azóta is tartjuk a kapcsolatot. Jó pár éve csináltunk egy diákszínjátszó tábort a Mátra közepén, ahol csoportonként létrehoztunk egy-egy előadást. Ez most így szárazan hangzik, de valójában hihetetlenül izgalmas kaland. Ott kezdtem el ezt a típusú munkát, és ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább azt éreztem, hogy oké, hogy valamit ösztönösen érzek, vagy van igény arra, hogy megosszam másokkal, hogy mit gondolok erről az egész dologról, de valahogy azt is éreztem, hogy jó lenne, ha lenne ehhez egy alapom.

Hétvégenként voltak a foglalkozások, egyeztettem a családdal, és elvégeztem a képzést. Nagyon jó volt tanulni is, az meg különösen, hogy nem színházi emberek között voltam, mert kell az embernek, hogy új és más impulzusok is érjék, mint amit évek óta megszokott. Szuper csapat volt, és az is adott egy gellert az egésznek, hogy csak nők voltunk.

Tanítasz is ennek a végzettségnek a birtokában?

A Pesti Magyar Színiakadémián tavaly az elmúlt két évben tartottam egy kurzust, most pedig a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Iskolában csinálom. Nagyon szeretem, mert rettentő üdítő, és én magam is keresem azt, hogy honnan szerzek létjogosultságot arra, hogy ez egy érvényes forma, amit én gondolok a színházról. Ebből a szempontból is nagyon jól erősíti az embert.

Nótár Mary: „Mindig büszke voltam arra, hogy egy csodálatos kultúrájú, roma családba születhettem”

Mi tölt fel a mindennapokban, mi erősít még?

Az a helyzet, hogy azt nagyon keresem még, hogy jól tudjam beosztani az energiámat. Mert ha én csinálok valamit, akkor azt ezres fordulatszámon csinálom. Nekem nagyon nehéz tudatosan lejjebb tolni a potmétert, hogy a dolgok ne százon menjenek, néha elég, ha csak 80-on. Egyelőre nem tudom, hogy mi az, ami valóban kikapcsol. Már annak is nagyon örülök, ha csendet tudok teremteni magam körül. Ami egy kisgyerek mellett elég komoly kihívás. Az édesapja sem egy otthon ülő, kötögető típus, biztos, hogy nem véletlen, hogy minket választott erre a feladatra.

Van segítséged?

Igen. Van egy csodálatos bébiszitterünk, de a nagymamára és a sógornőmre is tudok támaszkodni hála a Jóistennek. Flóra most óvodás, szerencsére jól vettük a betegségekkel sújtott időszakot is. Nagyon szeret járni, és látom is rajta, hogy mennyire igényli a saját korosztályának a társaságát.

Az egyik gyerekkori képedhez azt írtad az instán, hogy a világ legjobb dolga, ha az embernek van nővére. Flóra is lesz majd nővér?

Nem. Neki van már egy nővére, úgyhogy ezt a leosztás már megvan.

Melyiktek a szigorúbb szülő?

Szerintem én, illetve helyzetfüggő. Bárki bármit mond, szerintem valamennyi szigor elengedhetetlen. Nem vagyunk vaskalaposak, nincs sok szabályunk, de az a deal, hogy az a kevés, ami van, azt tartsuk. Flórának nem mindig ugyanaz az igénye, sokszor van szüksége férfienergiára, és akkor az édesapja van jobban ott. Egyébként most kezdődött egy olyan szakasz, hogy mindkettőjüknek fontos, hogy csak ők ketten legyenek, és én ilyenkor kissé háttérbe szorulok.

Szabó Zsófi őszinte vallomása: „Büszke vagyok arra a nőre, akit a tükörben látok”

Nagyon sokan A mi kis falunk Tecájaként ismertek meg, ahol viszont te döntöttél a visszavonulás mellett.

Fontos része volt az életemnek, és nagyon jó kis tanulmányi kirándulás volt. Jól el lett találva Teca karaktere, és az évek alatt rengeteget forrt. Jó szívvel emlékszem rá mindig, de amikor már tervben volt a baba, akkor jeleztem, hogy szeretnék kiszállni. Fontos volt nekem, hogy az alkotók is fel tudjanak készülni a távozásomra, és ne az legyen, hogy például egy szakadékba kell hajtanom, és úgy zárjuk le Teca sorsát. Utána terhes is lettem, tehát úgy is alakult minden, ahogy terveztem.

Mennyire vagy előre tervezős? Illetve mennyi tud megvalósulni az előre eltervezett dolgokból?

Nem nagyon. Most tanulom azt is, hogyha jót akarok magamnak, és főleg, ha hogyha nyugalmat akarok, akkor kénytelen vagyok mondjuk minimum egy héttel előre megnézni, hogy mik a lehetőségeim, mik az igényeim, és azok alapján összerakni a menetrendet. Az biztos, hogy a színházi évad júniusig tart, utána meg fogjunk magunkat, beülünk az autóba, és elindulunk. Csak úgy, mindenféle komolyabb tervezés nélkül. Ezt szeretem a legjobban.

Jól vagy, minden rendben most?

Nem, most picit azt érzem, hogy elvesztettem a központomat. Szeretném könnyedén átereszteni magamon azokat a dolgokat, amelyek nem annyira komfortosak. Azt érzem, hogy könnyebben kibillenek az egyensúlyomból, mint általában. Ilyenkor az szokott leginkább beválni, ha tudatosabban figyelek arra, hogy a jelenben legyek. Semmi csapongás, előre, vagy hátra tekintés, mert ezekben nagyon el lehet veszni. Az kell, és az segít, ha ott tudok lenni abban a pillanatban, ahol vagyok. Gyerekkorom óta kísért, hogy mindig kell várni valamit, vagy el kell jutni valahonnan valahova. Ezt a távolságot szeretném egy kicsit szűkíteni, és a kisebb lépésekkel haladást megélni.