Boda-Novy Emília: „Megtanultam előnyömre fordítani a sanyarú gyerekkoromat”
Boda-Novy Emília fiatal roma színésznő, rendező és édesanya egy olyan nő, aki többféle identitást hordoz egyszerre – büszkén, tudatosan, érzékenyen. A művészet számára nemcsak önkifejezés, hanem felelősség is: minden szerepe, megszólalása egy üzenet arról, hogy a roma nők jelenléte és történetei éppoly fontosak, mint bárki másé. A művészetet választotta eszközéül ahhoz, hogy történeteket meséljen, jelen legyen, és közben utat nyisson másoknak is.
Ezeket láttad már?
Ebben a beszélgetésben nemcsak Boda-Novy Emília pályájáról lesz szó, hanem arról is, hogy mit jelent kilépni a sztereotípiákból. Milyen érzés az anyaságot megélni úgy, hogy közben egy hivatás is hív. Milyen súlya van annak, ha egy roma nő nemcsak a saját nevében, hanem másokért is jelen van. Ezt az interjút úgy olvasd, mint egy életút rajzát, de olyat, amit közösen írunk, mert ahányszor egy roma nő megszólal, egy kicsit mindannyian hangosabbak leszünk.
Mesélj kicsit a gyerekkorodról. Hol nőttél fel, kik formáltak téged, ki vagy mi volt rád a legnagyobb hatással?
Budapesten születtem, majd a Hős utcába vittek haza babaként. Pár évvel később elköltöztünk Tápióbicskére, de édesapám alkoholista volt, ezért nagyon nehéz volt vele az élet. Apukám egyébként nem volt roma származású, csak édesanyám, aki Szabolcs megyéből jött fel Budapestre. Azt gondolom, hogy a házassága apámmal egyfajta menekülés volt a részéről.
Tápióbicskén jártam iskolába, majd a gimit már Nagykátán végeztem el. Általánosban az osztályfőnököm érzett velem kapcsolatban valamit; elkezdett velem külön komolyabban foglalkozni: verseket irtunk, vers és mesemondó versenyekre vitt, matekversenyre – azt hiszem ezzel indult minden. Jó tanuló voltam, a származásomból kifolyólag ért egy-két bántás, de ez sem volt jellemző a faluban. Összetartó közösség voltunk.
„Amikor éppen a tüdődet köpöd ki, akkor is végtelen befelé figyelés zajlik” - a módszer, amit minden nőnek ki kell próbálnia
Gimnazista koromban olvastam egy cigány újságot, ahol írtak a Karaván Művészeti Alapítványról. Beadtam a jelentkezésem, aztán mindig vonattal jártam. Később anyuval együtt felszöktünk Pestre – részben emiatt, részben azért, mert otthonra már nagyon rossz lett a helyzet.
Nagyon-nagyon bántalmazó közegben éltünk apa mellett, fizikai értelemben is. Sajnos öngyilkos lett, amikor tizennyolc éves voltam, így ő nem is nagyon kísérte tovább az én színészi pályámat. Anya viszont végig mellettem állt. Megtanultam előnyömre fordítani a sanyarú gyerekkoromat, és minden, ami történt velem, megerősített abban, hogy nekem a színészetben kell léteznem, mert nekem ez terápia is.
Egyfajta öngyógyítás volt mindig is a színház. A gimi után egy évig a Shakespeare Színművészeti Akadémiára jártam, majd átjelentkeztem a Pesti Magyar Színházba, ami egy nagyon jó időszak volt az életemben, hiszen híres színészekkel játszhattam együtt nagy színpadon Hasznos három év volt, mindent ott tanultam meg, ami a színészethez szükséges.
A családod, közeged hogyan fogadta a színészi törekvéseidet? Milyen volt úgy felnőni – főként roma lányként –, hogy nem feltétlenül volt elérhető, támogatott a művészet?
Amikor mi voltunk tinédzserek, azért másként történtek a dolgok, manapság sokkal könnyebb elérni a művészetet. Támogató közeg vett körbe, még édesapám is támogatott abban, hogy színésznő legyek, és büszke volt rám. Persze az unokatestvéreim szerint addig nem vagyok igazi színésznő, amíg nem szerepelek a tévében, mondjuk a Barátok köztben. Szóval ők kevésbé értékelték ezt a fajta művészetet. Nem is volt megszokott dolog ilyesmivel foglalkozni a családban – én voltam az első, aki egyáltalán leérettségizett.
Anyukám mindig is támogatott, és mostanra már teljesen hétköznapi dolog számára, hogy színházba jár és megnézi az előadásokat, amikben szerepelek. Amikor például a Pesti Magyar Színházban voltam egy forint nélkül, és nem tudtam hazamenni, akkor megjelent egy hétre elegendő bolognaival, amit megosztottam a csoporttársaimmal is. Nekem mindig megvolt az a meleg, támogató közegem, anyukám volt a hátszelem.
Szabó Zsófi őszinte vallomása: „Büszke vagyok arra a nőre, akit a tükörben látok”
Művészként mit jelent számodra roma nőként színpadra állni? Fontos-e ez egyáltalán?
Mindent egy lapra tettem fel annak idején, amikor nyíltan vállaltam a származásomat. Kevesen vagyunk, mi cigány színészek, és kvázi egy missziót indítottunk el, hogy roma színészként jó narratívát mutassunk a többségi társadalomnak. Nagyon fontosnak tartom, hogy figyeljünk arra, hogy mit mondunk, tegyünk a közösségünkért.
Nagyon szeretem, hogy egy innovatív, egyedülálló színházat csinálunk a Független Színházzal vagy a Karavánnal. Próbáljuk formálni a rólunk kialakult képet, hogy jobb legyen, kevésbé legyen sztereotipikus, nem mutatunk ferde tükröt a világnak, hanem valós képet festünk le a darabokkal, igaz történeteket dolgozunk fel.
És akkor itt merül fel bennem a kérdés, hogy jól tettem-e? Jól tettem-e, hogy vállaltam mindezt? Hiszen ez, bennünket, színészeket megbélyegez. Magyarországon így létezni művészként nagyon megnehezítette az életemet. Ismerek olyan színészeket, akik egyáltalán nem beszélnek a romaságukról és nagyon sokra vitték. Nem volt még olyat eset, hogy egy filmben ne roma nőt játsszak, de olyan sem volt, hogy ne azért hívtak volna egy-egy rendezvényre verset mondani, mert fontos volt, hogy azt egy roma nő mondja el.
Liptai Claudia: „Engedjük el ezt a súly kérdést, ha kérhetem!”
A színház viszont teljesen más: ott játszottam már Júliát a Rómeó és Júliában, Jennyt a Love Storyból, és még sok más karaktert, de ezeknek is az a visszhangja, hogy: „na a cigánylány eljátszotta Júliát!". Közben meg szerintem egy színésznő életében amúgy is nagy szó, hogy eljátszhatja Júlia szerepét.
Milyen visszajelzést kapsz a roma közösségtől?
Általában pozitív visszajelzést kapok: azt szokták mondani, hogy nem szabad abbahagynom ezt a szakmát, nagyon hálás vagyok a támogatásukért. Több mint tíz éve vagyok a pályán, olyan jó lenne, hogyha ezt másképp is értékelnék. Jelenleg a gyerekeim miatt kevesebbet dolgozom, de rendeztem két darabot ez idő alatt, és ha egyszer kapnék valamilyen díjat, valamilyen támogatást, vagy bármit, amivel kifejezik, hogy köszönik a munkámat, az nagyon jól esne.
Florence Pugh a világ második legmagasabb épületéből ugrott ki: „Őrületes volt!”
Mikor érezted először, hogy megérkeztél a hivatásodba? Emlékszel erre a pillanatra?
Nem emlékszem ilyen első pillanatra, de a Turay Ida Színházban nagyon szerettem lenni. Az utolsó években vezető színésznőként játszottam, főszerepeket kaptam, énekeltem. Voltak olyan nézők, akik miattam jártak a színházba, és ez nagyon jól esett.
Mire vagy eddig a legbüszkébb a pályád kapcsán?
Volt egy pici szerepem az Orlai Produkcióban: A Köztársaság című darabban, egy siket lányt játszottam, ami nagy kihívást jelentett. Aztán volt egy 371 Csillagos produkció, amit szintén nagyon szerettem. A 371 Csillag egy emlékműsor a Roma Ifjúság és Bátorság Napja alkalmából a Nemzeti Színházban, a roma holokauszt áldozatainak állít emléket minden évben.
Most már hetedik alkalommal (de a produkciónak alapvetően már a tizedik jubileumi előadása lesz) a Lázadás című darabot fogjuk játszani. Korábban forgattunk egy filmet, a Darinkát, és én játszottam ezt a szerepet. Érzelmileg nagyon megterhelő volt, már csak azért is, mert végig tudja az ember, hogy ez valóban megtörtént – lágerekben forgattunk, fogoly ruhában, nagyon nehéz volt lelkileg.
Karády Anna: „Ha túl sok az akadály, akkor érdemes elgondolkodni, hogy nem a saját utunkat járjuk”
Mesélsz kicsit Darinkáról? Ki volt ő?
Darinka cirkuszi családban nőtt fel, mindannyiukat elvitték a haláltáborba. Darinkának a szokásokkal ellentétben nem cigány szerelme volt, de ő magát cigánynak vallja, hogy őt is elvigyék a táborba, hogy ott együtt lehessen szerelmével. A történet viszont tragikus fordulatot vesz, Darinka egész családja és szerelme is életét veszti, egyedül ő éli túl. Nagyon büszke vagyok erre a szerepre, de érzelmileg borzasztóan megterhelő volt számomra.
Van olyan szerep vagy karakter, amit nem vállalnál el – akár erkölcsi, akár identitásbeli okból?
Ez inkább forgatókönyvtől függ, ha azt látom, hogy csak azt akarják kihozni a karakterből, hogy ez a cigány nő lop, csal, hazudik, bűnöző, stb., akkor azonnal elutasítom a felkérést. Egyébként nem nagyon van ilyen. Ha intimebb jelenetet tartalmaz a forgatókönyv, akkor azt természetesen megbeszélem a férjemmel, de nyilván a színész a testével dolgozik, úgyhogy azonnal nem mondanék nemet.
Kemény Zsófi: „A művészet és a szex az, amiért érdemes élni és érdemes meghalni”
Említetted már, hogy a gyerekeid miatt most kevesebbet dolgozol. Hogyan változtatta meg az életedet az anyaság?
Nagyon megválogatom, hogy milyen szerepet vállalok el. Sokkal határozottabb lettem, most már tudom, hogy kivel akarok dolgozni, és min. Nem köntörfalazok: háromszor annyi dolgot kell besűríteni egy napba most, mint mielőtt még anya voltam, éppen ezért sokkal magabiztosabb vagyok.
Kihívást jelent az anyaság és a művészi hivatás összehangolása?
Igen. Valószínűleg emiatt nem is fogok teljesen visszamenni a pályára, például színésznőként. Nagyon sok felkérését utasítottam el az utóbbi időben, ennek egyik oka az, amilyen helyzetben van most a művészi és a színházi élet Magyarországon. Egyszerűen nem éri meg.
Nem éri meg, hogy a gyerekeimet itt hagyjam mondjuk egy hétre, mert főpróbahét van, és esténként ne lássam őket – jelenleg ezt összeegyeztethetetlennek tartom. Fontosnak érzem, hogy legalább az első három-négy évükben teljesen rájuk koncentráljak, aztán amikor a kisebb is elmegy oviba, lehet, hogy másképpen fogom gondolni. Most úgy érzem, hogy a rendezés jobban izgalomba hoz.
Schóbert Lara és Rubint Réka: „Bármi is történt velünk, mindig talpra álltunk”
Említetted már, hogy két darabot rendeztél. Miket pontosan?
Az elsőt együtt írtuk a férjemmel, a Czinka Panna - Boszorkánycsárdást. Külső helyszínen, a Gellért hegyen játszottuk élőzenével. Egy roma nő a főszereplője, egy nagyon jó hangulatú darab volt. A következő pedig az Emberevők című, amit már régóta szerettem volna színpadra állítani, ezen is a férjemmel dolgoztam együtt, és tavaly mutattuk be.
Ez a rendezés egy olyan művészi kiteljesedés volt számomra, amit még színészként sosem tapasztaltam. Mindig is azt hittem, hogy nekem kell a reflektorfény, és most rá kellett jönnöm, hogy nem feltétlenül. Ezt nagyon élveztem, mert sokkal összetettebb munka: vezetni a színészt, szervezni a próbákat, felépíteni az egész folyamatot, hogy milyen legyen a díszlet, milyen világot teremtsünk meg, melyik színek domináljanak.
Az élményhez az is hozzáadott, hogy jó csapat, barátok vettek körbe: Szegedi Tomival, Nemcsók Nórival, Csányi Dáviddal izgalmas tapasztalás volt, hogy hogyan ugrom meg ezt a feladatot. Büszke vagyok magamra.
Nagy Ervin: „Talán még soha nem volt ilyen egyensúlyban az életem, mint most”
Érezted valaha, hogy választanod kell az identitásaid – például a nőiséged, anyaságod, roma származásod és művészi léted – között?
Most nehéz megtalálnom a balanszot, kicsit küzdök azzal, hogy nekem is jó legyen, és a gyerekeim se sérüljenek. Egyébként nem éreztem azt, hogy választanom kell a származásom és művészi létem között, de 33 évesen már elgondolkodom azon, hogy mi lett volna, ha nem bélyegeznek meg azért, mert roma nő vagyok. Most a gyerekeim vannak mindenek felett, sosem választanám a karriert a családom helyett.
Ki, vagy mi ad neked erőt akkor, amikor akadályokba ütközöl?
A férjem és az anyukám.
Milyen támogatásra lett volna szükséged fiatalabb korodban, amit most te szívesen megadnál másoknak?
Információra. Hogy tudjam, bármikor felhívhatok valakit a kényelmetlen kérdéseimmel. Hogy elmondja valaki: kérjem el a munkám árát nyugodtan, egy szerződés esetében kérdezhetek, reklamálhatok. Én ezt próbálom átadni egyébként fiataloknak. Jó lett volna, ha régen nekem is elmondta volna valaki, hogy álljak ki magamért, ne engedjem, hogy abuzáljanak. Természetesnek vettem a színházban, amikor atrocitások, vagy szexuális zaklatások értek, senki sem mondta el, hogy nem, ezek nincsenek rendjén.
Koós Réka: „Ordít rólam, ha valamit nem örömmel csinálok”
Sok ilyen élményben volt részed?
A színházban azért akadt, igen. Olyan esetek, amikor abban a helyzetben akkor nevetsz, elvicceled, de belegondolva egyáltalán nem volt vicces. A mostani generáció szerencsére sokkal belevalóbb, mint mi voltunk, így nincs ebből gond.
Milyen esetekre kell gondolni?
Érintésekre, amik általában takarásban fordultak elő, például egy hatvan év körüli színész megcsókol, vagy az ölébe ültet és „lovácskáztat”. Ilyenek. Nagyon sok a testi kontaktus a színészek között, mindig van érzelmi és szexuális hevítettség a színpadon. Volt olyan, hogy próbáltunk egy jelenetet, majd a premieren a kolléga teljesen mást csinált: megfogta a mellemet és megcsókolt.
Abban a pillanatban, abban a felfokozott érzelmi állapotban ez jött ki belőle színészként – ami még érthető is lenne a színpadon, de a valóságban nem elfogadható. Amikor kirobbant a #metoo botrány, sok olyan embert ismertem – köztük volt, aki engem is tanított –, és tudtam róluk, hogy valóban elkövették ezeket a dolgokat. Megdöbbentő volt látni, hogy rengetegen – akár több százan is – kiálltak mellettük, mondván, hogy ez nem igaz, hogy ők tisztességes, zseniális emberek. Ugyanakkor ott állt velük szemben akár ötszáz másik ember, akik azt mondták: de igen, ez megtörtént.
„Amikor éppen a tüdődet köpöd ki, akkor is végtelen befelé figyelés zajlik” - a módszer, amit minden nőnek ki kell próbálnia
Mit üzennél azoknak a fiatal roma lányoknak, akik álmodoznak, de még nem mernek rátérni a saját útjukba?
Ha valaki a művészi pályán akar érvényesülni, fontos, hogy legyen egy B-terve is. Ez talán kicsit illúzióromboló, de szükséges, mert a művészetből idővel ki lehet öregedni. Nehéz megtalálni benne a helyünket, de az álmokat nem szabad feladni. Legyenek bátrak, de közben maradjanak okosak is!
