Hermányi Mariann: „A fiatal színésznőket nagyon gyorsan beskatulyázzák”
Hermányi Mariann színésznő nemcsak a szerepeiben formálódik újra és újra, hanem az életében is. Húszas éveinek szélsőséges érzelmei után ma már igyekszik tudatosan figyelni önmagára és az egyensúlyra. Interjúnkban mesél szerepeiről, a lovak bölcsességéről, és arról, hogyan lehet megtanulni nem csak túlélni, hanem élni is.
Ezeket láttad már?
Hermányi Mariann a Hunyadi-sorozatban Luxemburgi Erzsébetet alakította. A királynői szerepen is átragyogott különleges személyisége, ami sokoldalú színésznővé teszi.
Hogy telik a napod?
Ma reggel kicsit fáradtan ébredtem, mert éjjel sokáig bújtam egy könyvet, ami egy közelgő, egyelőre titkos forgatáshoz kapcsolódik. Nem tudtam letenni, teljesen elkapott a hangulata, körberaktam magam a párnáimmal és zseblámpánál olvastam, mint kamaszkoromban. Egy pillanatra visszarepültem a tizenéves önmagamhoz, amikor az éjszaka közepén kalandregényeket lapozgattam. Persze a reggel már nem volt olyan felemelő... Most teljes gőzzel erre az új szerepre készülök - lelkileg és fizikailag is. Három hónapja járok edzőterembe. Korábban ez teljesen idegen volt tőlem.
Miért volt idegen?
Mindig is a természetes mozgásformákban hittem. Sokat táncoltam, kertészkedtem, pakoltam, lakást újítottam fel. Most szakemberek segítenek, és mellette futni is járok, főleg a Margitszigetre. Őszintén szólva én még sosem fogytam le egészségesen. Mindig a szerelmi bánatok fogyasztottak le. Most először próbálom ezt tudatosan csinálni, nem szenvedésből, hanem f(i)egyelemből és munkából. Remélem, hogy amikor végére érek, büszke leszek majd magamra.
Ezt azt is jelenti, hogy most kiegyensúlyozottabb a magánéleted?
Szépen kezdek megérkezni önmagamba, a kapcsolataim is lassan letisztulnak körülöttem. Az ember harmincévesen már nemcsak testileg akar rendben lenni, hanem lelkileg is. Nemcsak az edzőtermet választja, hanem elmegy pszichológushoz is, megjavítja, amit lehet, és elengedi, amit muszáj. Most már nem az önpusztítás hajt, hanem az önjavítás, a derű és az egyensúly. Ez egy teljesen más működés, mint amit a húszas éveimben éltem.
Jakabos Zsuzsa olimpikon úszó: „Szükség van a nehézségekre is, mert azok által lehet fejlődni”
Sok nőnek ismerős ez az érzelmi hullámzás...
Szerelmes típus vagyok. Régen nagyon szélsőséges érzelmeket tudtam megélni - és sokszor már azelőtt, hogy igazán ismertem volna a másikat. Sokszor nem is az ember kellett, hanem maga az érzés, hogy „szerelmes lehessek”. Mert olyankor minden valahogy szebb, színesebb, lebegőbb. És persze, voltak valódi, mély szerelmek is, amikor minden szinten kapcsolódtunk - testileg, érzelmileg, szellemileg. Ilyenkor az ember tényleg színesedni kezd - mint egy festmény, amibe újabb és újabb árnyalatok kerülnek.
De most már nemcsak másokból merítek energiát, hanem magamból is. Másokat inkább megfigyelni szeretek. Persze csak óvatosan, nehogy észrevegyék. Inspirálódom a körülöttem lévő emberekből, a velük történő helyzetekből. Például, amikor látok egy konfliktust, mindig azt figyelem, hogy ki hogyan reagál: aki hibázott, vajon beismeri-e? Ha igen, mikor? Ha nem, miért nem?
A reakciók mögött mindig ott húzódik egy egészen speciális megküzdési stratégia. A háttér, a neveltetés, a családi dinamika mind ott van mögötte. És engem ezek a rétegek érdekelnek.Megfigyelek, elemzek, és ha szerencsém van, az adott emberrel még beszélni is tudok később, hogy kiderüljön, jól éreztem-e rá. Ezekből az élményekből születnek meg bennem azok a belső anyagok, amiket aztán színészként mesterséges környezetben igyekszem újrateremteni.
Ez az értő figyelem szakmai fejlődés, vagy belső érési folyamat következménye?
Hatéves korom óta figyelem magam. Amióta közösségbe kerültem, állandóan monitorozok: „Ugye nem fognak kitaszítani?”, „Ugye szeretni fognak?”, „Ugye tudok egy közösség része lenni?”. Ez nem valami színészi ösztön volt még akkor, csak egyfajta túlélési mechanizmus, folyamatos beilleszkedési vágy.
Azt néztem, én hogy vagyok másokhoz képest, és ők hogyan viszonyulnak hozzám. Ez a megfigyelés idővel mélyebb önismeretté vált. Most már nemcsak ösztönösen figyelek, hanem tudatosan is, és már nem pusztán félelemből, hanem kíváncsiságból - és a szakmai tapasztalat, az élettapasztalat, az önismereti munka mind építi egymást. Nem tudnám szétválasztani.
Ezek mély felismerések. Mindeközben a karrieredben is lendületben vagy. A Hunyadi után sokan megismernek?
Folyamatosan változunk, ez természetes, arra viszont figyelni kell, hogy a jó irányba tegyük. Az biztos, hogy egyre többen látnak és érdeklődnek irántam a szakmában és az utcán is. Talán azért, mert többféle karaktert is eljátszottam és sok műfajban megfordulhattam. A Besúgó, a Ma este gyilkolunk vagy a Hunyadi – három teljesen eltérő világ, más hajszín, más vérmérséklet, más korszak. És ez jó, mert a nézők mellett a rendezők és producerek is látják, hogy képes vagyok átalakulni. A fiatal színésznőket nagyon gyorsan beskatulyázzák – naiva, femme fatale, banya vagy tündér kategóriába.
Három színész, akik előtt nincsenek tabuk – Varga Ádám, Borbély Richárd és Urbán Richárd közös videóit neked is látnod kell!
Van olyan szerepálmod, amit még mindenképp szeretnél eljátszani?
Nagyon szeretnék legendás nagy színészekkel játszani. Leülni egy öltözőben Anthony Hopkins-szal vagy Meryl Streeppel. De igazából bárkivel, aki nagy kaliberű, aki sokat látott. Aki mellett tanulni lehet.
Hogyan töltődsz fel?
Sokat sétálok a kutyámmal, és van egy nyugdíjas lovam is. Különleges kapcsolat fűz az állatokhoz. A ló, a kutya, a macska... mindegyik egyfajta tanú az életemben. Ők nem változnak, vagy csak alig. Mi változunk mellettük. És amikor elkezdenek öregedni, akkor az ember először rajtuk látja az idő múlását. Aztán magán. Ez elgondolkodtat. Ahogy elmúlnak, úgy döbbenünk rá a saját elmúlásunkra mi is.
Még egy utolsó kérdés, csak mert úgy tudom, értesz hozzá: mi a jó szusi titka?
A rizs egy icipicit még meleg, a hal és a zöldség nagyon hideg, a norilap pedig szobahőmérsékletű és ropogós. Gyorsan kell megenni, rögtön, ahogy elkészül! Akkor a legjobb!
