Járó Zsuzsa: „Úgy élek, ahogy élni akartam”
Nem volt sima az útja a pályához, de az, hogy ott a helye, az soha nem volt kétséges. Számos kiváló színpadi alakítás és filmszerep igazolta, hogy nem volt hiábavaló a kitartása, Járó Zsuzsa színésznő nagyon komoly színfoltja a hazai kulturális életnek.
Ezeket láttad már?
A Belvárosi Színház könnyedebb előadásai mellett, tavaly egy jóval fajsúlyosabb darabban, Spiró György Szappanoperájában is kiemelkedő alakítást nyújtott. Járó Zsuzsa szakmai sikerei mellett a civil életéről is beszélgettünk a színésznővel.
Azt olvastam, hogy már kiskorodban eldöntötted, hogy színész szeretnél lenni. Tudod ezt konkrétan kötni valamihez?
Nem, én magam sem értem, hogy ezt, hogy találtam ki. Újfehértón nőttem fel, nem igazán volt színházi élményem, inkább a tévében néztem előadásokat. Később, amikor tizenhárom lehettem, szerveztem budapesti túrákat, Az őrült nők ketrecét néztem meg Haumann Péterrel, a főszerepben, a Játszd újra, Sam!-et és A helibronni Katicát a Vígszínházban. Lenyűgöző előadások voltak! Az első sorban ültem és zokogtam. Éreztem a színház illatát, teljesen extázisba kerültem. Aztán Verebes István lett a Nyíregyházi Színházba igazgatója, én pedig odakerültem stúdiósnak, később pedig az Új Színházba Székely Gáborhoz, szintén stúdiósnak.
Mázlista vagy, ők elég jó nevek az induláshoz!
Csodálatos mesterek voltak és a közösség is! Onnan kerültem be a Színművészetire, és végül is így volt jó, hogy csak sokadik nekifutásra jutottam be.
Dér Heni: „Ez a szakma nagyon kiszámíthatatlanná vált”
Egy percig sem szegte kedvedet, hogy többször is elutasítottak?
Nyilván bántott valamennyire, de a kedvemet nem szegte. Ötödszörre jutottam be, és utólag tudom, hogy így kellett történnie, mert a legjobb osztályba kerültem.
Mindenben ennyire kitartó vagy?
Nem.
Több vidéki és fővárosi színházban is játszottál, most pedig jó ideje szabadúszó vagy. Fontos neked, hogy meglegyen a szakmai szabadságod?
Orlai Tibornál játszom sokat, s bár szabadúszó vagyok, nyolcan-tizen úgy létezünk, mint egy kisebb társulat. Tibor bennünk gondolkodik, minden évben kapunk feladatot, ami egyfajta biztonság, és színészként mindig jó egy közösséghez tartozni. Én nagyon szeretem, hogyha egy kicsit kimozdulok valahova, akkor ott más emberekkel dolgozom, de azért alapvetően az jó, hogy van egy csapat, akikkel ismerjük egymást, tudunk segíteni egymásnak, és megvan a bizalom.
Nagyon sok, jó előadásban és népszerű sorozatban játszottál az elmúlt években. Ez egyrészt nyilván mind munka, de lehet ennyi karaktert szeretni?
Nyilván van, ami közelebb áll az emberhez, és van, ami kevésbé, ha nem a szakmai oldalát nézem. A jelenlegi szerepeim közül nagyon szeretem A legenda házában Christ, mert ebben azt érzem, hogy teljesen szabadon tudok létezni. Bemegyek a színpadra és érzem, hogy jönnek velem a nézők. Szeretem nagyon a Szappanoperát, ami egy óriási falat, egy teljesen másik műfaj, az intellektuálisan és koncentrációban is nagy kihívás.
Volt egy nagyon fajsúlyos monodrámád, a 23 perc, ami a családon belüli erőszak témáját dolgozza fel egy anya szemszögéből. Ez neked volt fontos előadás?
Igazából soha nem gondoltam arra, hogy monodrámát kellene csinálnom, nem is igazán érdekelt a műfaj. Orlai Tibor találta ki nekem, és amikor végül összeállt, akkor nem is értettem, hogy miért nem csináltam eddig ilyet? Elképesztő felelősség, de közben meg hihetetlenül felszabadító is, hogy minden csak rajtam múlik. Én vagyok ott egyedül, meg a nézők, és ez egy olyan furcsa kapcsolódás, amit nem lehet megteremteni úgy, hogyha ott van még egy ember.
Pálmai Anna: „Most igazán jól vagyok”
Most fogalmazom így ki magamból először, de tényleg egy nagyon különleges élmény volt. A téma nagyon erős, az rendesen megviselt. Közben meg az nagyon jó volt, hogy egyszerűen azt éreztem, hogy nagyon ritka az, amikor nem tudod kivonni magad a történetből. Akármennyire fáradt vagy indiszponált voltam, egyszer csak teljesen bevonódtam én is, mert hogy nem lehetett megkerülni.
Nem kellett csinálni hozzá semmit, csak mondani a szöveget, nem kellett átélni, meg átérezni, meg belegondolni, egyszerűen hatott rám is a történet, ahogy a nézőkre is, amitől oda-vissza működött az energiaáramlás. Akármilyen állapotban voltam aznap, bennem is mély nyomott hagyott minden egyes előadás.
Milyen anya vagy az életben?
Szerintem nagyon gondoskodó anya vagyok, talán túlgondoskodó is. De ezt a lányom szereti. Nem várom el, hogy segítsen a házimunkában, megcsinálom helyette. Én is ilyen voltam gyerekként. Amikor anyukám már nem bírta a rendetlenséget a szobámban, bejött, ás összepakolt. Én persze ettől kiborultam, mert az a káosz az én káoszom volt. Aztán amikor már elköltöztem otthonról, akkor vágytam a rendre, és meg is teremtettem. A tisztaság és a rend fontos, kell a nyugalmamhoz. A lányom tizennégy éves, szoktam neki segíteni verseket tanulni, de előfordult már, hogy kémiából és fizikából is kérte a segítségemet.
Szőke Zsuzsi: „Ruhát soha nem dobok ki”
A verseket értem, de fizikából és kémiából is jó vagy?
Egyáltalán nem, de megtanulom. Ha valamit nem ért, és én sem, akkor felhívok valakit a családból, aki jobban képben van, vagy a Youtube-on utánajárok. A covid alatt alakult ez ki, akkor kicsit én is újra diák lettem.
Jár színjátszókörbe, vagy drámatagozatra?
Nem jár. Amikor egészen pici volt, akkor mondta, hogy biztos, hogy nem akar színész lenni, az unalmas. Aztán pár éve meggondolta magát, hogy anya, én mégis színész leszek. Most éppen abban a korban van, hogy ezt nem igazán tudja eldönteni. Kéttannyelvű iskolába jár, szereti az angolt, jó a nyelvérzéke, neki már sokkal több lehetősége lesz, mint amennyi nekem volt.
Melyik szereped kapcsán ismernek fel az utcán?
A Drága örökösök Szappanos Mónikájaként. Másfél évig alakítottam, kicsit én is átlényegültem abban az időszakban, gyakorlatilag Mónikaként éltem, olyan intenzív volt a forgatás. Szerettem azt a szerepet, és érdekes, hogy az emberekben is mennyire megmaradt. Nemrég Mónikaként szólítottak meg, és vicces, de hallgatok is rá.
Sóvári-Fehér Anna, a Pokoli rokonok színésznője: „Elfogadom magam a hibáimmal együtt, és ettől minden a helyére kerül”
Milyen a civil Járó Zsuzsa? Lázba hozza a vásárlás, a nőies dolgok?
Hát nem, hogy nem hoz lázba, egyszerűen kiborulok tőle. Néha, nagyon ritkán beszabadulok valamilyen ruhaboltba, és akkor ott kedvet kapok, de nagyjából évente egyszer van ilyen. Inkább a lányomnak vásárolok, mivel nemrég építettük át a lakást, inkább arra költök. Vannak barátnőim, akik intenzívebben űzik nálam a vásárlást, ha ők szelektálnak, annak többnyire én vagyok a haszonélvezője.
A barátnőid szakmabeliek, vagy civilek?
A fő kapcsolódási pont a szakma, de nem mind színészek. Van egy csajos csoportunk, azokkal a kolléganőimmel, akikkel együtt jöttünk el a Vígszínházból, Herczeg Adrienn, Réti Adrienn, Péter Kata, Bata Éva, én, és Szilágyi Csenge, aki még ott van a Vígben. Évente egyszer elmegyünk a Balatonra, vagy valahova, pár napra, csak mi, gyerekek nélkül.
A Facebookon nem vagy túl aktív, csak rajongói oldalad van, és a bulvár sincs tele veled. Nem fontos neked ez a fajta jelenlét?
Én a közösségi médiát annyira unom, hogy azt elmondani nem tudom. Ugyanúgy vagyok vele, mint amikor bemegyek egy plázába: egyszerűen leszív, fáraszt és idegesít is. Hazugságnak érzem az egészet, mert nem az őszinteség dominál ezeken a felületeken.
Sodró Eliza: „Nekem fontos, hogy ő van mellettem a legkiszolgáltatottabb pillanataimban”
Van bármi miatt hiányérzet benned?
Nem feltétlenül hiány, de a rendezés sokáig nagy álmom volt, és bár úgy érzem, hogy kezdek kiöregedni ebből, még nem engedtem el. Az még motoszkál bennem, hogy valamit rendezzek. Talán egyszer ez is összejön.
Jól érzed magad a bőrödben?
Nemrég voltam pár napot Berlinben, Mészáros Máté barátommal. Jól esett kiszakadni a mindennapi rutinból, mindkettőnket nagyon feldobott az utazás. Húsz éve jártam ott, emlékeztem, hogy milyen csodálatos város, elképesztő kultúrával. Anno minden nap néztem előadást, most sajnos erre nem volt lehetőségünk. Egy operát azért láttunk és el tudtunk menni néhány múzeumba.
Egy színésznek ritkán adatik meg, hogy évad közben külföldre utazzon, ezért nekünk már az is elég volt, hogy sétáltunk Berlin utcáin, szívtuk magunkba a levegőjét és ücsörögtünk különböző kávézókban. Egyik este Dömötör András osztálytársunkkal is összefutottunk. Ő kint rendez és tanít évek óta. Mátéval régóta vagyunk barátok, – Új Színház Stúdió, Máté Gábor osztály, Eger, Vígszínház, Orlai Produkciós Iroda –, szóval mindig van miről beszélnünk.
Arra jutottunk, hogy ha tele is van szakmai életünk nehézségekkel, ha nem is mindig tökéletesen kerek a világ, azért annak lehet örülni, hogy mégiscsak úgy élünk, ahogy majdnem harminc éve stúdiósként elképzeltük. Ha erre gondolok, akkor igen, akkor jól vagyok a bőrömben.
Ismerd meg a kutatónőt, aki a zöld innovációk hazai alkalmazásának egyik úttörője