Marge: „Én nem a színpadon, hanem otthon vagyok a csúcson”

A találkozónk előtt pár perccel hív, hogy belementek az autójába, késni fog. Marge nem mondja le, és nem kéri, hogy szervezzük át máskorra a beszélgetést. A tudatosságot olyan mélyen elsajátította már, hogy nem zökkentik ki a legváratlanabb helyzetek sem. Mozaikcsaládban él, öt gyermeket nevel a férjével, tanul, és új lemezt készít. Kíváncsi voltam, mi a titka.

Mindig ilyen jól kezeled a váratlan helyzeteket?

Igen, ennek a mestere vagyok, ezért is vagyok szerencsés, hogy ez az öt gyermek az én gondozásom alá került. Megérezték, hogy velem jól tudnak lenni, hogy nem lesz nagy baj, mert megoldunk mindent. Tudnak fejlődni, tudnak önmaguk lenni, én pedig merem őket kísérni ebben.

A gyerekkorom, és a fiatal felnőttkorom sajnos, vagy most már nem sajnos, sok nehézséggel és sok váratlan helyzettel telt, amikhez asszimilálódnom kellett, vagy megtanulni ezeket felülírni. Szerintem egyébként ez az egyik legerősebb skillem, úgyhogy biztos nem véletlen, hogy így indult a beszélgetésünk.

Marge úgy érzi, újra kellett definiálnia magát, mi az, amibe időt szeretne fektetni a jövőben, és mi az, amivel hasznára is tudna válni a társadalomnak

Fotó: Aradi Nóra

Lékai-Kiss Ramóna: „A fiam számára nem lesz kérdés, hogy a nők és férfiak egyenlőek”

Honnan jött neked ez a tudatosság? Ha a nehéz gyerekkorod felől közelítjük meg, akár szét is csúszhattál volna.

Ez kiskoromban kezdődött, már akkor úgy gondoltam, hogy akkor van esélyem, ha én magam veszem a kezembe a sorsomat, és azokból a helyzetekből, amikben vagyok, a lehető legjobbat próbálom kihozni úgy, hogy közben a saját utamon maradjak. Tehát korán indult, de ez nem azt jelenti, hogy egész életemben teljesen tudatos voltam. Mert voltak nagyon erős mélypontjaim. Amikor ebből a tudatos rezgésből a traumatikus helyzetek kimozgattak, akkor nagyon szét tudtam esni, de valahogy, mint egy főnix mindig visszataláltam az utamra.

Marge szerint megéri rossz zsarunak lenni a gyerekek jogaiért, mert egy gyereket sem lehet felhasználni egy póló eladására, vagy egy program hirdetésére

Fotó: Aradi Nóra

Az például tudatos volt nálad, hogy nagy családra vágysz?

Igen, ez kiskoromtól kezdve egyértelmű volt. Én egy fesztivál ismerkedésből született gyermek vagyok, a szüleim az én születésemkor lépték át a kiskorúság határát, és kettőjüknek én vagyok az egyetlen gyermeke. Az anyukám nagyon sokáig egyedül nevelt, aztán jött a nevelőapukám, és utána kaptam a féltestvéreimet minden oldalról, de én voltam középen, tehát senkinek nem voltam „teljesen” a testvére.

Ez egy kicsit rendezetlen volt, és ebben a helyzetben nagyon magányos voltam. Akkor Sopronban laktam egy nagy udvaros házban, ahol hátul rengeteg pici garzonlakás volt, és mindegyikben sok gyerek lakott. Én voltam a legidősebb, ezért mindig rám voltak bízva a gyerekek, így akarva-akaratlanul került rám a felelősség, de ezt nem teherként éltem meg, hanem élveztem, hogy ez nekem megy.

Aztán érdekes módon, amikor elkezdtem a gimnáziumot Budapesten, az iskolavezetőség is úgy gondolta, hogy segédkezzek az iskolához tartozó óvodában. Így ismertem meg a Waldorf módszert, és hihetetlenül élveztem a gyerekek között lenni. Óvónő segédként elég sokáig visszajártam, akkor is, amikor már fellépéseim voltak.

Emlékszem, hogy egyszer hajnalig tartott a koncert a Gödörben, és siettem az oviba, mert bábszínházat ígértem a kicsiknek. A gyerekek szeretete, az, hogy jól érzem magam velük, nagyon korán kiderült. Mindig másként éltem, mint a korosztályom, nekem más jellegű kihívásokban volt részem.

Oszkó-Jakab Natália: „A mai napig megsiratom, ha bezár valami, és megünneplem, ha egy hely kinyit”

Anyai mintát is gyűjtöttél ezekből a helyzetekből, vagy csak ösztönösen tetted a dolgodat?

Nagyon sok olyan helyzetben voltam a családommal, amikor úgy gyógyítottam a bennem lakozó gyermeket, hogy tudtam, amikor én anya leszek, akkor másképpen fogom csinálni. Illetve azt is tudtam, hogy melyek azok a helyzetek, amelyekbe nem fogok kerülni. Mindez nagyon sok traumán átsegített, ez a gyerekekkel való kapcsolódásomnak az ajándéka, hogy a saját, bennem lakozó gyermeket is tudtam, sőt azóta is folyamatosan tudom gyógyítani ezáltal. Emiatt is nagyon hálás vagyok a gyerekeimnek.

Marge úgy véli, hogy az anyaság a legszebb művészet

Fotó: Aradi Nóra

Amikor beindult a zenei karriered, akkor sem értékelted át a saját szerepeidet?

Az volt inkább nehéz, hogy a generációmban én lettem először anya a zeneipari közegben, ráadásul nagyon fiatalon. Nekem az okozott nehézséget, hogy az élethelyzetemet elég kevesen értették. Hogy miért megyek haza koncert után rögtön, hogy miért nem tudok menni hajnalban interjút adni a tévében, hogy nekem fontosabb ezeknél a kisfiammal lenni.

Tudom, hogy ezek velejárói a zenei pályának, de bármennyire fontos a zene, az éneklés az életemben, a gyerekek mindig prioritást élveznek. Sokszor megkaptam zenésztársaktól, a kiadómtól, hogy hát most vagy a csúcson, ezért mikor, mit kéne csinálnom, de én úgy éltem meg mindig, hogy otthon vagyok a csúcson! Nekem az szent, amikor a gyerekeimmel vagyok, és ha velük vagyok, azt használható módon teszem, nem csak úgy, hogy jelen vagyok fizikailag.

Dér Heni: „Ez a szakma nagyon kiszámíthatatlanná vált”

Anyatigris vagy?

Igen, viszont azt is tapasztalom, hogy a világ változik. Tehát amíg a legnagyobb gyerekeimért kiskorukban elég volt anyatigrisként kinyitnom a számat, és megmutatom, hogy bizony az én fogaim nagyon erősek, addig ma már ez nem működik, mert nagyon sokan használják a gyerekeket. Ha ránézek a közösségi médiára, azt látom, hogy nemcsak a szülők, a gyerekek környezete is nagyon súlyosan használja őket, és ezt borzasztó látni! Én nagyon erősen küzdök ez ellen, mert a gyerek az önmaga és önmagáé. Nem elég arról beszélni, hogy vannak szabályok, hanem be is kéne ezeket tartani!

Soha nem volt késztetésed, hogy egy-egy pillanatot megossz a külvilággal, amikor a gyerekeiddel vagy?

Nem, és ez számomra evidencia. Én még azt is megkérdezem tőlük, hogy egyáltalán lefotózhatom-e őket, és belső használatra sem készítek róluk meztelen képet, vagy amikor maszatos az arcuk, mert nincs jogom hozzá. Nekem is rossz érzés, amikor véletlenül a gyerekem lefotóz meztelenül, mert éppen a kezébe kerül a kamera, és úgy játszik, hogy megy körbe vele a házban.

Olyankor megkérem, hogy ezt ne tegye, és ezzel a mintát is mutatom, hogy hol vannak a határok. Azt gondolom, hogy megéri rossz zsarunak lenni a gyerekek jogaiért, mert egy gyereket sem lehet felhasználni egy póló eladására vagy egy program hirdetésére! A gyerekeknek joguk van a saját gyerekkorukat megélni, és nem hirdetni őket. Attól, hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy édesanya lehetek, ez az én kiváltságom. Szóval ezt én köszönöm. De nem az van, hogy a gyerek legyen hálás, hogy miattam megkaphat mondjuk egy márkás ruhát, és annak ez az ára.

Pálmai Anna: „Most igazán jól vagyok”

Szóvá teszed, ha olyat látsz, amivel nem értesz egyet?

Abszolút, emiatt elég sok „probléma” van velem. Én vagyok az, aki, ha látom, hogy bármelyik ismerősöm, legjobb barátom kiteszi a gyereke strandon készült fotóját, azt jelentem. Nem azért, mert azt gondolom, hogy közöm van az ő családi életéhez, hanem azért, mert ha én belefutok, akkor bárki más is. Szerintem nincs rendben! Ez a fajta aktivista oldalam nem könnyíti meg a szakmai jelenlétemet, de emiatt nem fogok csendben maradni, mert erre a figyelemre nincsen szüksége egyik gyereknek sem!

Neked jut elég időd, elég figyelmed mindegyik gyerekedre külön?

Nagyon fontos, hogy jusson. Van egy rituálém, hogy minden este átbeszéljük, kivel mi történt, mi volt a legjobb és a legrosszabb aznap. A legrosszabban mindig kicsit mélyebbre ásunk, hogy mitől élte azt úgy meg, hogy reagált rá. Ezek nagyon fontos beszélgetések, és sokszor ilyenkor derül ki, hogy aznap kevés volt az az idő, amit vele kettesben töltöttem. Bármennyire szét van szaggatva a napom, erre nagyon igyekszem figyelni.

Nálunk a gyerekek nem azért nem alszanak el egyedül, mert félnek a sötétben a szörnyektől és megvesszük nekik a hatvanadik éjszakai fényt is, hanem azért, mert nagyon szeretnének este beszélgetni és kapcsolódni. Ahogy mi is a társunkkal ezt általában este tudjuk a legjobban megélni. Ugyanígy vannak ők is, merthogy ők is emberi lények, érzelmi lények, lelkük van, és ők is vágynak erre.

Mivel testvérek, meg tudom őket kérni, hogy ha úgy érzem, hogy valamelyiküknek szüksége van arra, hogy ketten gyurmázzunk, akkor ők legyenek együtt. Nem kell bébiszitter, nem kell nagymama ahhoz, hogy egy családot szeretettel működtessünk, merthogy a gyerekeknek is szükségesek ezek a tapasztalatok.

Sokszor úgy vagyunk ketten, hogy együtt vagyunk mind, csak valakire kiemelten fókuszálok. Ez az érzelmek megfogalmazásában is segít, mert ezeket egész kiskoruktól kezdve kimondjuk. Ha valaki dühös, akkor légzőgyakorlatokat csinálunk, ami sokszor torkollik óriási nevetésbe. Sokat nevetünk, mert a humor nagyon fontos! Erre kifejezetten büszke vagyok, hogy a gyerekeimnek nagyon jó humoruk van.

Szentesi Éva: „Azt üzenem a magyar nőknek, hogy húzzák meg a határaikat”

Jó testvérek? Nincs irigység, rivalizálás közöttük?

Minden tekintetben jó tesók, edzik egymást és figyelnek is egymásra. Nem könnyű, mert több generáció van együtt, de nagyon szeretik egymást. Fantasztikus és nagyon erős tanító hatással van rám is, amikor látom, hogy a két gyerekem mennyire másként tekint egy dologra, vagy mennyire másként fogalmazza meg. Amíg a nagyobbnak feladata volt ledöngetni a falakat, addig a kicsinek már az a feladata, hogy a ledöngetett falakban meg tudjon állni, hiszen nincsenek ott a falak.

Ahogy a gyerekeid sem egy generáció képviselői, te is több, különböző életkorodban lettél újra anya. Változtatott a kor rajtad az anyaság tekintetében?

Az anyaság egy művészet, a legszebb művészet. Én olyan szerencsés vagyok, hogy az egyik gyermekem a költészet napján született, ő tényleg a legszebb költemény. És a többiekhez is így álltam hozzá. Valóban, megéltem a fiatal anyaságot is, most pedig azt, amikor már nálam jóval fiatalabbak jönnek az ugyanolyan korú gyerekekért az oviba.

Nagyon izgalmas, hogy például az a fajta lazaság, ami bennem volt még az első gyerekemnél, az most, a negyediknél is bennem van. Például, amikor rohannom kéne, de még a falevelet megvizsgáljuk, akkor tudom, hogy azon nem fog múlni semmi. Illetve az, hogy a gyerekemnek rosszul esne, ha akkor ahhoz már nem lenne türelmem. Elismerem, hogy kell arra figyelnem, hogy amikor a negyedik gyereket viszem az óvodába, ugyanúgy ott maradjak vele kicsit játszani, ahogy az elsőnél tettem. Ez érdekes, de szerencsére tanulható dolog.

Reményi Éva: „Ez a díj hatalmas visszaigazolás arra, hogy jó úton járok”

Sokak szerint a mozaikcsaládban való létezést is tanulni kell. Neked könnyebb volt amiatt, hogy te is ebben nőttél fel?

A saját helyzetem miatt talán tényleg könnyebb volt. Ha tíz év múlva a lányom is itt ülne, biztos felsorolná neked azokat a hibákat, amiket elkövettünk. Mivel én is valakinek a gyereke vagyok, ezért egy kritikus szemlélő oldalam is van, láttam, hogy miben hibádzik a mi mozaikcsaládunk, hol vannak azok a hidak, amik nem épültek fel, pedig a szorongásaimat vagy a mindennapi nehézségeimet teljes mértékben kioltották volna.

Ezekre a hidakra próbálok nagyon figyelni, egyáltalán ezeket a hidakat felépíteni. Nálunk nincs olyan, hogy mostoha, vagy mostohatestvér, féltestvér meg hasonlók. Egyrészt volt ebben tapasztalatom, másrészt tudatosan formáltam mindig is magunkat egy jól működő, érzelmileg biztonságban növekvő családdá. Talán a legfontosabb feladatom az életemmel, hogy milyen családként élünk. Szeretnék is ezzel foglalkozni a jövőben komolyabban.

Már most is foglalkozom családokkal, meg szülő-gyerek kapcsolattal a hangterápián keresztül, de az a célom, hogy ezt a mozaikcsaládokra is kibővíthessem coachként. Szerintem az sokat elárul, hogy a férjem lánya engem „kapott anyukájának" hív. Az, hogy nálunk szeretet és barátság van, a volt férjem feleségének is köszönhető, aki szereti a fiamat. Ezek nagyon fontos kapcsolódások, és nem szabad hagyni, hogy toxikussá váljanak, mert az kihat mindenkire.

Szakonyi Eszter: „Bár az élet rövid távon nem mindig igazságos, hosszú távon mégiscsak helyükre kerülnek a dolgok”

Neked van olyan, hogy énidő? Amikor csak magadat helyezed előtérbe?

Itt most visszakanyarodnék a legelső kérdésedre, ugyanis az énidőt mindig megtalálom a váratlan helyzetekben. Olyan énidőm nincs, amikor fix napokon jógázni járok, és akkor úgy teszek, mintha egyedülálló nő lennék, és otthagyok mindenkit. Van egy Hold naptárunk, amihez minden napra tartozik egy mandala és egy idézet. Az az énidőm, amikor azt reggel elolvasom, arra úgy tekintek, mintha valaki adna nekem aznapra egy jótanácsot.

Átgondolom, hogy van-e dolgom azzal az üzenettel, és azt igyekszem beépíteni a nőiességembe, a párkapcsolatomba, az anyaságomba. De a főzés is az énidőm, bár biztosan könnyebben kiszámítható életünk lenne, ha megtervezném minden napra, hogy mit főzök, de nem teszem, mert sokan vagyunk, és figyelem, hogy kinek éppen mire van szüksége. Sokféleképpen főzök, mert sokfélék vagyunk, de én ezt nagyon élvezem.

Jó érzéssel tölt el, hogy az ételeken keresztül is elérek a gyerekeimhez, ez egy olyan kapcsolat, ami szavak nélkül épül be.

Sodró Eliza: „Nekem fontos, hogy ő van mellettem a legkiszolgáltatottabb pillanataimban”

Nem telnek unalmasan a napjaid, főleg, hogy ismét tanulni kezdtél. Milyen téren képzed magad?

Korábban tanultam hangterápiát, amelynek során a szerveinket hangzókon keresztül tisztítjuk. Ehhez kitaláltam egy beéneklési metódust, amit a napindító jógához tudnék hasonlítani. Ezen keresztül kezdtem el foglalkozni nevelőotthonban élő gyerekekkel, merthogy anyukám az Árvácska Alapítvány vezetője. Nagyon elkötelezetté váltam az irányukba, húsz éven keresztül csak nevelőotthonos gyerekekkel foglalkoztam.

Ez tényleg olyan, hogy úgy csinálsz valamit, hogy nem vársz érte semmit. De ehhez meg kellett érni fejben, hogy az ember ezt vállalja. És most, hogy már minden gyermekem intézménybe jár, eljött az a pont, hogy újra kellett definiálnom magam, hogy mi az, amibe időt szeretnék fektetni a jövőben, és mi az, amivel hasznára is tudok válni a társadalomnak. Az is fontos volt, hogy amit csinálok, az minta legyen a gyerekeimnek, hogy utána nekik könnyebb életük legyen.

Foglalkozom szülői elakadásokkal, gyerek-szülőpárosok is járnak hozzám, és bizonyos helyzetek rávilágítanak arra, hogy milyen sokat lehet tanulni a kamasz gyerekünktől. Most ebben vagyok, de elkezdtem egy nagyon szép dolgot is: várandós anyukákkal írom a gyermekek dalát. Ilyenkor azt érzem, hogy annak a gyereknek egészséges lelke lesz. Vagyis a hangokkal kapcsolatos segítő lehetőségekben képzem magam.

Ha már hang és zene: idén új nagylemezed is készül. Hogy állsz vele, mikorra várható?

Őszi megjelenés van tervben, de nem könnyű megfogalmazni most magam dalban, mert azt a metódust, amiben eddig voltam, teljesen elengedtem. Nekem volt egy szép ívem, írtam egy csodálatos lemezt, az And lemezt 2010-ben, és onnantól kezdve rajta voltam a zenei térképen. Abban az időben offline voltunk hangsúlyosan jelen, és most egy olyan projekten dolgozom, amivel ezt az offline jelenlétet szeretném visszahozni.

Jazz-zenészekkel improvizálunk, hogyha abból dal születik, akkor köszönjük, ha nem, akkor improvizálunk tovább. A zenéléseket streamelni fogjuk és szeretném a közönséget is bevonni, akik szavazhatnak, hogy ki legyen a zenész vendégünk. Szóval zeneileg is igyekszem nem az árral haladni, ami egyébként biztos sokkal könnyebb, és kifizetődőbb lenne, csak éppen nem lenne az én utam.

Fotó: Aradi Nóri, Smink: Magyar Bernadett, Haj: Ozsváth Dorottya