Stana Alexandra: „Olyan jó anyukája szeretnék lenni a gyerekemnek, mint amilyen az enyém nekem”
Nem terveznek előre, mert megtapasztalták már, mire képes váratlan, az adott pillanatból viszont mindig kihozzák a legtöbbet, és kőkeményen dolgoznak. Ami pedig a konfliktusokat illeti, azokat igyekeznek gyorsan rendezni. Stana Alexandra és édesanyja, Weinberger-Lovas Ildikó anya-lánya párosa nem csak látszólag tökéletes: nagyon megdolgoztak a köztük lévő szövetségért.
Ezeket láttad már?
Pedig Stana Alexandra érkezése nem volt tudatos döntés. „A férjemmel nem úgy működtettük az életünket, hogy a családalapítás tervben lett volna. Nálunk semmi nem volt időzítve. Az esküvőnk októberben volt, februárban pedig orvoshoz mentem, gondolván, epekövem van. Étvágytalan voltam, sokat fogytam, miközben rengeteget dolgoztam akkoriban: táncoltam, tanítottam, a szertorna-válogatottal is együtt dolgoztam. Nem volt betervezve egy gyermek érkezése – meséli Ildikó, Szandra édesanyja. – Aztán az orvos közölte az ultrahang során, hogy: »ennek az epekőnek szemei vannak«.”
Hiába volt akkoriban Ildikó épp a táncos pályafutása csúcsán, nem érezte úgy, hogy megváltozik az élete. Egyszerűen tudta, hogy integrálnia kell a kislányát a mindennapi életébe: így csöppent a három hónapos Szandra a tornaterem és a színház világába, mely a mai napig meghatározó az életében.
Magától értetődően könnyednek és tökéletesnek tűnik az édesanyáddal való kapcsolatod. Mennyi tudatos munka és erőfeszítés van emögött?
Szandra: Nagyon sok közös pillanatunk, emlékünk, örömünk és fájdalmunk van. A rengeteg együtt töltött idő nagyon összekovácsolt minket. Anya-lánya kapcsolatunkra jellemző, hogy soha életemben nem hazudtam vagy füllentettem anyának. Még kamaszkoromban sem volt olyan, hogy ne az igazat mondtam volna neki valamiben, és azt gondolom, az a fajta bizalom, ami mindig is megvolt köztünk, mérvadó és meghatározza a kapcsolatunkat.
Nagy szerepet játszottak abban a közös traumáitok és megpróbáltatásaitok, hogy ma ennyire erősek vagytok együtt – és külön is?
Szandra: Nálunk annak idején apa volt a vicces, anya pedig – mint edző és koreográfus – a maga erős tartásával a szigorú. Miután elveszítettük apát, anya ráeszmélt, hogy mindkét szülő szerepét át kell vennie, és engednie kell a korlátokból. Nem véletlenül mondják, hogy az öröm és a fájdalom is közelebb hozza az embereket, ez nálunk is így volt.
Melyek azok a tulajdonságok, amiket a leginkább szerettek a másikban?
Szandra: Mostanában pont arról beszélgetünk, hogy egyre több tulajdonságát átvettem. A határozottságát, a céltudatosságát, az akaraterejét. Ez annak idején rá volt jellemző, de ahogy telik az idő, egyre gyakrabban hallom tőle, hogy már én vagyok az erősebb, és ő hagyatkozik rám jobban. De az a mai napig csodálatra méltó számomra, hogy anyának valahogy nem fogy az ereje.
Azt a fajta energiát, azt a határozottságot és büszkeséget, tartást, ami benne van, mindig is csodálni fogom. Szerintem lenyűgöző, hogy valaki olyan erős nő tudni lenni, mint ő, aki újra kezdte az életét egyedül, egy kicsi gyerekkel, egy teljesen idegen országban. Számomra ő az igazi példakép.
Ildikó: Alexandra már gyerekként is nagyon céltudatos és határozott volt. Ez az erő valószínűleg abból fakadt, hogy az édesapja mindenben támogatta és biztatta. Ő volt a legszebb, a legjobb, tényleg mindent megkapott. A férjem halála azonban komoly törés volt számunkra, aminek a hatására Alexandra nagyon elbizonytalanodott.
Erősítenem kellett, hogy a történtek miatt nem lett fél ember, az élet megy tovább, és mindent meg tudunk majd oldani. Az a jó az egészben, hogy most, felnőttként ugyanazt a támogatást kapom vissza tőle, amivel őt próbáltam segíteni. Azokban a helyzetekben, ami nekem már sok, és feladnám, ő az, aki azt mondja: „anya, te nem ilyen vagy!”.
Nagyon tetszik, ahogy egymás erejéről beszéltek. Milyen hosszú folyamat volt újra megerősíteni Szandrát?
Ildikó: Tíz-tizenkét év. Talán az érettségi után éreztem, hogy felépült, és tudja, mit akar és merre akar haladni. Korábban sokszor láttam, hogy elbizonytalanodik és feladna dolgokat. Elkezdett táncolni, majd kamaszkorában egyszer csak azt mondta, befejezi. Mi úgy gördültünk át ezeken a helyzeteken, hogy jó, lehet, csak nem évközben, hanem végigviszünk egy folyamatot. Ha elkezdtél valamit szeptemberben, akkor júniusig csináld, mert nem hagyunk cserben egy tanárt…
Szandra: Az iskolás éveim nagyon nehezek voltak. Idegen országból érkeztem, nehezen fogadtak be, és azt a rengeteg bizonytalanságot, amit magamban hordoztam, nyilván azzal kompenzáltam, hogy rettenetesen fontos akartam lenni, próbáltam mindenkinek megfelelni, miközben sokszor bántottak.
Táncoltam, énekeltem, folyamatosan volt bennem egy megfelelési kényszer, de nehezen illeszkedtem be, anya pedig végigasszisztálta ezt a folyamatot. Ebben a tíz évben vissza kellett nyernem a saját magam iránt érzett szeretetemet, az önbizalmamat, és azt, hogy a nehézségek ellenére igenis képes vagyok elérni a céljaimat.
Annak a közegnek akartál bizonyítani, amelynek az elfogadására vágytál, vagy közben anyukádnak is meg akartál felelni?
Szandra: Mindkettő benne volt. Gyerekként végignéztem, mennyit küzd anya. Úgy éreztem, muszáj jó gyereknek lennem és segítenem őt. Kicsit hamar fel is akartam nőni a feladathoz, hogy visszaadjam azt a támogatást, amit tőle kapok. De az adott közeg mindig meghatározott: bárhová mentem, arra vágytam, hogy befogadjanak, elismerjenek, és lássák: nem vagyok egy rosszindulatú vagy nagyképű kislány. Ez mind egyfajta páncél volt rajtam.
A versenytánc nagyon kemény világ. Mennyire támogatta a megerősödésed folyamatát?
Szandra: Így visszatekintve nagyon hálás vagyok anyának, amiért soha nem azt nevelte belém, hogy ha elérek egy jó eredményt, akkor elégedetten hátradőlhetek. Ha egy versenyen ügyes voltam, anya akkor is elmondta, hogy igen, jó voltam, de ne szálljunk el magunktól, rengeteg hiba volt, amin még dolgozni kell, és folyamatosan küzdeni, hogy még jobb legyek. Ennek köszönhetően ma a negatív kritikát vagy a kudarcokat is könnyebben kezeltem. Tudom, hogy nincs világvége, egyszerűen küzdeni kell tovább.
A tánc mindkettőtök életében kardinális. Mit kaptatok tőle?
Ildikó: Nem voltam egy őstehetség, ahogy Alexandra sem indult annak, bár a ritmusérzéke megvolt, de nem volt kifejezetten hajlékony gyerek. Alkatilag sem volt az a nagyon vékony, könnyű csontozatú balerinatípus. Mindketten nagyon megdolgoztunk azért, hogy sikeresek legyünk a táncban.
Ami engem illeti, a szólistaszerepektől kezdve mindent elértem, amire vágytam: táncoltam, tanítottam, koreográfus lettem. Végül elégedetten tudtam elköszönni a szakmától. A harmincas éveim elején éreztem azt, hogy más irányba kell indulnom.
Ehhez sajnos a családi tragédiánk is hozzájárult, de nem gondolom azt, hogy ez a szakadás azért történt, mert van egy gyerekem, vagy mert meghalt a férjem. Az életemnek az a fejezete, ami a táncról szólt, teljes.
Szandra: A tánc mindkettőnk számára egyfajta világ elől való menekülést jelent. Akkor láttam anyát igazán boldognak gyerekkoromban, amikor a színházban koreografált és megélte a kreativitását, ahogy azzal a rengeteg művésszel dolgozik. Én ugyanezt érzem, amikor táncolok: ott vagyok igazán önmagam, és minden energiám, legyen pozitív vagy negatív, levezetésre talál.
Mi volt az a pont a karrieretekben, amikor úgy éreztétek, a legmagasabban vagytok?
Ildikó: A főszerepeimet nem a karrierem csúcsaként éltem meg. Inkább az oda vezető út töltött fel. Érdekes, de a legnagyobb extázist sem a saját pályámon éltem meg, hanem akkor, amikor Alexandra megkapta Sisi szerepét az Experidance-ben. A tánc után a kereskedelemben helyezkedtem el, ahol sikerült elérnem a maximumot. Saját magamnak sikerült bebizonyítanom, hogy egy táncművész is képes felépíteni magát egy – számára – teljesen új területen.
Szandra: Érdekes, de mindkettőnkre igaz, hogy bárhol eltöltöttünk bizonyos időt – és most évekről beszélek –, szépen alakult a karrierünk, és ezt a kiteljesedést több területen is sikerült megélnünk. Hat és fél év után elértem, hogy az Experidance társulat koreográfusának asszisztense legyek, és nagyon sok darabnak voltam a főszereplője.
Annál nagyobb katarzis nincs táncosként, mint hogy rengeteg különböző típusú karaktert tudtam megformálni, és közben én vezettem a próbákat.
Kőkeményen dolgoztok. Előre terveztek és megfogalmazzátok a céljaitokat, vagy arra a kihívásra koncentráltok, ami aktuálisan elétek kerül?
Ildikó: Soha nem tervezünk előre! Legalábbis én azt mondom, nincs olyan, hogy felírom egy füzetbe, mi lesz egy vagy két év múlva, mert lehet, hogy holnap nem kelek fel. Mi lépcsőfokról lépcsőfokra építkezünk, miközben minden pillanatát megéljük az életünk – ha nehéz, ha könnyű.
Vannak közös szokásaitok?
Szandra: Még most is nagyon sok időt töltünk együtt, kétutcányira élünk egymástól. Kiskoromban is rendszeresek voltak nálunk az anya-lánya programok, a kedvenc közös történetünk is egy ilyenhez kapcsolódik. Összeöltöztünk anyával egy állatkerti kirándulásra – lehettem vagy tízéves, és kitaláltam, hogy nekem orrpirszing kell. Nem lett, vett viszont nekünk egy-egy mágneses orrpirszinget. Hatalmas élmény volt.
Hozzátartozik a történethez, hogy amikor felnőttem és óceánjáró hajón kezdtem dolgozni, újra előjött, hogy pirszinget szeretnék. Anya épp velem volt, és amikor elmeséltem neki, egyszerűen közölte: „jó, akkor menjünk ki Mexikóba, és csináltassunk egyet.” Úgyhogy így lett mindkettőnknek orrpirszingje. Anya egyébként óriási forma, van közös tetoválásunk is, és az is egy emlék alapján jött, hirtelen ötlet volt.
Hamarosan itt az anyák napja – nálatok mi ilyenkor a program?
Ildikó: Alexandra mindig meglep valamivel, virággal vagy valamilyen kis személyes ajándékkal. A Margit-szigetet és a Városligetet például imádjuk, esetleg elmegyünk valahova vacsorázni, shoppingolunk egy nagyot, leülünk a Vörösmarty téren, és beszélgetünk egy nagyot.
Mit üzentek azoknak, akiknek nem olyan rendezett az anya-lánya kapcsolatuk, mint nektek, és kicsit elvesztek abban. Mi lehetne az első lépés egymás felé?
Ildikó: Mint anya azt üzenem az anyáknak, hogy meg kell tanulniuk olyannak elfogadniuk a gyereküket, amilyen, és nem másokhoz hasonlítani, hanem abban erősíteni, amiben jó. Persze most nagyon bölcs vagyok, mert ez nálunk is folyamatként működött.
Amikor Alexandra gimnazista volt, és egyébként nagyon jó tanuló, két iskolát jelölt meg a továbbtanuláskor: a pszichológia szakot és a Táncművészetit. Mindkét helyre sikerült bekerülnie. Emlékszem, egy hónapig nem beszéltem vele, mert végül a táncot választotta. Nekem az egy nagyon nehéz időszak volt, de rájöttem, hogy el kell fogadnom – mert érvelt, és jól érvelt.
Szandra: Én azt üzenem, hogy az anyukájuk mindig az anyukájuk lesz. Ne tartsanak haragot, bocsássanak meg mindent, mert tényleg nem lehet tudni, mit hoz a holnap. A saját családi példánkból tanultuk meg, hogy nagyon rövid az élet.
Hogyan rendezitek a nézeteltéréseiteket, mi a stratégiátok?
Szandra: Nálunk is volt már hangos szóváltás, ajtócsapkodás, ilyenkor kicsit békén hagyjuk egymást, aztán találkozunk, és megölelgetjük a másikat…
Ildikó: Sokszor nem is másnap, hanem már este. Egyikünk az egyik oldalon sír, másikunk a másik oldalon, és elmondjuk egymásnak, hogy nem akarunk ezzel a tudattal lefeküdni aludni.
Minden anya a legsimább, legegyszerűbb pályát kívánja a gyerekének. Mennyire nehéz szülőként azt látni, amikor valami nem sikerült a másik életében?
Ildikó: Nagyon nehéz ezt feldolgozni vagy elviselni egy anyának. A haragom és a rossz érzésem ilyenkor nem a saját gyerekem ellen irányul, hanem – ha egy kapcsolatot nézünk, akkor – a harmadik fél felé. Ha látom, hogy bántják a gyerekemet, előjön belőlem az anyatigris, és minden eszközömmel próbálom védelmezni, támogatni és erősíteni őt abban, ha nem érzi jól magát akár egy élethelyzetben vagy párkapcsolatban, akkor abból igenis ki kell lépni.
Szandra: Egy anya szerintem nagyon rosszul éli meg, ha a gyerekének nem a tündérmese jut. Vagy ha rossz döntést hoz, aminek majd következményei lesznek. És tény, hogy ha nekem valami fáj, azt anya sokkal jobban megszenvedi.
Ildikó, téged hogyan formált az anyaság?
Ildikó: Mivel Alexandra szerelembaba volt és véletlenül jött az életembe, egyszerűen hiányzott az az időszak, amikor tudatosítottam vagy terveztem volna, hogy majd lesz egy gyerekem, és ez hogyan változtatja meg az életemet. Nem voltam benne biztos, hogy jól csinálom-e a dolgokat, de nem is foglalkoztam vele, csak jelen voltam.
Szandra: Nem volt ideje könyveket bújni arról, hogyan kell jól nevelni egy gyereket. Azt adta át, amit az adott pillanatban gondolt és érzett, és szerintem ezért tudott ez ennyire őszinte barátnős kapcsolattá formálódni. Nem ítélkezett felettem soha, ezért ha rossz dolog történt velem, azt is bátran képes voltam elmesélni neki.
És te ízlelgetted már magadban az anyaság gondolatát?
Szandra: Igen, felmerült már bennem a gondolat, és semmi mást nem szeretnék, csak olyan jó anyukája lenni az én gyerekemnek, mint amilyen az enyém nekem. Csak azért izgulok, hogy ha majd anya leszek, vajon hogyan fogom tudni elérni, hogy a gyerekem ugyanennyire bízzon bennem. Az biztos, hogy én is hozom-viszem majd magammal, és nem fogok ráerőltetni semmit, ami nem az ő útja.
Van olyan mantra vagy forgatókönyv, amiről úgy érzed, hogy az anyukádtól kaptál, és segít a nehéz időkben?
Szandra: Van egy közös tetoválásunk, egy c’est la vie felirat (francia szólás, magyarul: ilyen az élet – a szerk.), és ez nálunk tényleg így megy. Ha valamelyikünk padlóra kerül, a másik azt mondja, ilyen az élet. A nehezebb időkben ránézünk erre a mottóra, és rájövünk, hogy nincs tragédia, minden megy tovább, mindent meg lehet oldani. Vagy ha nem lehet megoldani, akkor mégis miért őrlődjünk rajta? Az élet rövid, és mi megbecsüljük, amink van.
