„Minden követ meg kell mozgatnunk, hogy észrevegyenek!” - Kerekesszékesként csak úgy tartozhatunk valahová, ha láthatóvá tesszük magunkat

Megosztás Küldés Messengeren Pinterest

A GLAMOUR-nál hiszünk a rendszerszintű változásokban, és abban, hogy minden út az őszinteséggel kezdődik. A GLAMOUR.hu online szerkesztője, Ivanova Daniela kerekesszékesként segít, hogy sokkal többet megtudj a fogyatékossággal élők mindennapjait érintő problémákról - annál is inkább, mert kellő edukációval tehetnénk azért, hogy az életük könnyebb és méltóságteljesebb legyen.

Egy közös kávézás élményét egyetlen kényelmes home office nap sem pótolhatja
Egy közös kávézás élményét egyetlen kényelmes home office nap sem pótolhatja
Fotó: Dejan Marjanovic/Getty Images

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de számomra a pandémia alatti karantén messze nem volt annyira kibírhatatlan, mint azt eleinte gondoltam. Legalábbis akkor, azt hittem. Viszont most, már utólag látom, hogy akkor, sőt, az azt megelőző hosszú-hosszú évek során mennyi mindenből kimaradtam amiatt, mert otthonról dolgoztam. A home office (akkoriban még “távmunka” néven futó) munkavégzés számomra tökéletesen megfelelt, de csak azért, mert a kezdetektől fogva így dolgoztam. Hogy vajon azért-e, mert kerekesszékes vagyok…? Ezen még sosem töprengtem, de ma, hogy leesett az első hó, belegondoltam, hogy igen, valószínűleg ez is közrejátszott a döntésemben. Kérdés - legyen szó fogyatékossággal élő és nem fogyatékossággal élő emberről -, hogy vajon milyen hatással lehet a lelki és mentális egészségünkre nézve az, ha egy árva lelket sem látunk magunk körül heti 40 órában…? Mondom is a saját tapasztalataimat.

A tetőpontról a legmélyére

Bentlakásos általános iskolába jártam, ahol 0-24 órában mondhatni egy hatalmas kommunában éltem, így mint individuum szinte nem is léteztem, ellenben már kislányként megtanultam “csapatban dolgozni.” Akkor a közösség az életem 100%-át tette ki és nem volt egyetlen pillanat sem (konkrétan tényleg nem, mert még a fürdőszobában is egyszerre három-négyen zuhanyoztunk lányok), amikor egyedül lettem volna. Gimnáziumban kollégista voltam, úgyhogy ott sem volt különösebben más a helyzet, de már nagyobb szabadságot kaptam, így akkor a közösség körülbelül 70%-át tette ki az életemnek. Jött az egyetem, néha bejártam, néha nem, így jelentősen kevesebbet voltam társaságban, mint korábban: talán 50%-ra redukálnám az arányt abban az időszakban. És akkor elérkeztek a dolgos hétköznapok, esetemben a távmunka. Akkor a párommal éltem, így naponta már egy embert biztosan láttam, szóval legyen mondjuk 25%-os a szociális interakciók száma. Jelenleg egyedül lakom, így ha épp nem futok össze a szomszéd nénivel a házban, vagy nem megyek aznap bevásárolni, akkor ez az arány konkrétan 0%.

A közösség ereje elsöprőbb, mint gondolnánk

Megtapasztaltam a szociális élet legnagyobb mélységeit és magasságait: voltam 14 fős hálószobában az egyik kislány a sok közül, és voltam olyan egyedül is, mint a kisujjam. Mindennek megvolt a maga előnye és hátránya, de azóta értem és élem a közösség mélyreható erejét, mióta életemben először be “kell” járnom a munkahelyemre. A “kell” szót pedig azért tettem idézőjelbe, mert bár vannak pillanatok, amikor tehernek élem a beutazást az akadálymentesítés hiánya, az időjárási viszontagságok és természetesen a lustaságom miatt, összességében boldog és hálás vagyok, hogy ebben a virtualitás uralta világban még mindig vannak olyan közösségek, akik nem az online térben, hanem személyesen dolgoznak együtt. Hiszen milyen jó, hogy a hanghoz arc és archoz végre test is tartozik! Hús-vér emberek vagyunk, és egyszerűen a létezésünk alapvető igénye az, hogy tartozzunk valahová, ezen túlmenően pedig, hogy fizikai értelemben is egymás társaságában legyünk. A pandémia megmutatta, milyen fájdalmas tudott lenni, amikor nem láthattuk egymást teljes valónkban, amikor - a Wellhello szavaival élve - meg kellett tanulnunk ölelni szavakkal.

Ki kell bújni a csigaházból

És pontosan e miatt, nem helyettesítheti soha egy Facebook csoport, egy TikTok élő, ahol a követők bekapcsolódnak a beszélgetésbe, de még egy telefonbeszélgetés sem azokat a pillanatokat, amikor összenézünk a kolléganőnkkel és elnevetjük magunkat, amikor beülünk egy jó ebédre és egy kiadósat beszélgetünk, amikor megdicsérjük, milyen csinos a másik, amikor látjuk a szomorúságot az arcán, és megkérdezzük, mi a baj, utána pedig melegen átöleljük, hogy jobb kedvre derüljön. Ezek az értékes pillanatok mind-mind kimaradnak az életünkből, ha otthonról dolgozunk. Ne értsetek félre, nagyon sokszor imádom a home office-t; ki ne élvezné az otthon melegét, amikor bekuckózhaha éppen ahhoz van kedve, egész nap pizsamában flangálhat a lakásban és elmerülhet a saját nyugalmában, gondolataiban. De azért az nagy szerencse, hogy már van döntési lehetőségünk, nem vagyunk bezárva többé, és ha úgy érezzük, bármikor kimozdulhatunk a lakásból.

„Amíg nincs elhivatottság, nincsen előrelépés sem" - Egy kerekesszékes krónikái a munkaerőpiacon

„Amíg nincs elhivatottság, nincsen előrelépés sem" - Egy kerekesszékes krónikái a munkaerőpiacon

A burok biztonságos, csak éppen nem a valóság

“Szem előtt lenni” kerekesszékesként különösen fontos, hiszen ha nem látnak, a létezésünkről is hajlamosak elfeledkezni az emberek. 20-30 évvel ezelőtt még abszolút bevett szokás volt az, hogy a fogyatékossággal élőket egy intézetbe rakták, és sokan ott, abban a burokban élték le az egész életüket úgy, hogy szinte semmit nem tapasztaltak meg a külvilágból. Ők abból a szempontból szerencsések voltak, hogy mindig tartoztak valahová és soha kellett megtapasztalniuk a szó szerinti magányt - a társas magányt nem tudhatjuk-, viszont nem volt lehetőségük integrálódni a társadalomba, ahogy az épeknek sem volt esélyük megismerni őket. Ezért van az is, hogy az akadálymentesítés még ma is gyerekcipőben jár; amikor a 3-as metró akadálymentesítése zajlott, napvilágot látott egy olyan nyilatkozat, miszerint a döntéshozók azért nem foglalkoztak eddig a kérdéssel, mert a metrót “úgysem használják” kerekesszékesek. Jó kis paradoxon… azért nem használtuk, mert volt akadálymentes.

A fenti példa szélsőséges, szomorú, és mindenféleképpen hangsúlyozni szeretném, hogy ott aztán tényleg nem rajtunk múlt, hogy nem láttak minket metrózni. De amikor rajtuk múlik, akkor minden követ meg kell mozgatnunk, hogy észrevegyenek, ugyanis ha nem látnak, honnan tudhatnák, hogy vágyunk a társaságukra, a barátságukra, arra, hogy a csapathoz tartozzunk? Ezért annyira fontos, hogy jelen legyünk, szem előtt legyünk. Hiszen ahogy mindenki más, mi is szeretnénk tartozni valahová, és nem(csak) virtuálisan, hanem offline is. Úgyhogy alig várom a jövő hetet, hogy begurulhassak az irodába, helyet foglalhassak a kis asztalomnál és megkérdezhessem a kolléganőimet, hogy telik a napjuk.

Megosztás Küldés Messengeren Pinterest
Google Hírek ikon
Kövesd a Glamour cikkeit a Google hírekben is!

Ez is érdekelhet

Kamilla királyné is pihenőre kényszerül, szünetelteti a nyilvános szerepléseit egy ideig

Kamilla királyné is pihenőre kényszerül, szünetelteti a nyilvános szerepléseit egy ideig

Értesülj elsőként legújabb híreinkről

Glamour-napok ősz 2023

Parfüm horoszkóp: találd meg a tökéletes illatot a csillagjegyed szerint

Parfüm horoszkóp: találd meg a tökéletes illatot a csillagjegyed szerint

Szépséghírek

Megérkezett a plüss bob hajtrend, a csendes luxus megtestesítője

Megérkezett a plüss bob hajtrend, a csendes luxus megtestesítője

PR

Így küzdötte le a Szex és New York Samanthája a klimax nehézségeit (x)

Így küzdötte le a Szex és New York Samanthája a klimax nehézségeit (x)

PR

Tudod, mi az a nászutas betegség? Eláruljuk (x)

Tudod, mi az a nászutas betegség? Eláruljuk (x)

PR

Tényleg felmerülhet a gyanú, hogy megcsal a párod, ha hüvelygombád van? (x)

Tényleg felmerülhet a gyanú, hogy megcsal a párod, ha hüvelygombád van? (x)

PR

Hihetetlen, de ezért nem kívánt a párom (x)

Hihetetlen, de ezért nem kívánt a párom (x)