A férfiak miatt lesznek leszbikusak a nők?
Az év első negyedében még jobbára az előző évből felhalmozott lemaradásaimat próbálom behozni, általában sikertelenül. Karácsony táján egy nagyobb könyvcsomaggal szoktam meglepni magam, arra gondolván, hogy az egyébként nem létező ´téli szünetemben´ lesz időm olvasni. Évek óta jelentősen felülbecsülöm a rendelkezésre álló szabadidőmet, még úgy is, hogy a január-februárban még a könyvpiac is kicsit téli álmot alszik. Mondjuk 2019-ben erős volt az ébredés.
Ezeket láttad már?
Nagyon régóta vártam, hogy magyarul is megjelenjen Alice Walker kultregénye, úgyhogy a Bíborszínre azonnal lecsaptam tavaly. Aztán, amikor a kezembe vettem a könyvet, akkor kiderült, hogy valójában már elég régóta létezik magyar fordítás, hiszen már 1987-ben (a regény eredetileg 1982-ben jelent meg) Kedves Jóisten címmel is kiadták. Nem véletlenül tartják az utóbbi évtizedek egyik legfontosabb regényének Walker művét, a Bíborszín nagyon kemény, de mégis reményt adó írás. A mű főhősei a szélsőségesen patriarchális, de a bőrszínük miatt eleve peremre szorított amerikai fekete társadalomban szenvedő, elnyomott nők. Celie, aki a levélregény voltaképpeni szerzője, aki előbb a Jóistennek, majd a tőle elszakított testvérének, Nettie-nek írja a soha el nem küldött leveleit. Gyakorlatilag a leveleken keresztül végigkísérhetjük az egész életét, amely során nagyon hosszú ideig ki van szolgáltatva a férfiaknak, többszörösen szenved a családon belüli erőszaktól, megfosztják a tanulás, a fejlődés lehetőségétől, egy másodrendűnek tartott társadalmi rétegen belül is csak másod-, harmadrendű tagja a közösségnek. Celie-t ugyan elnyomja, bántalmazza a környezete, de mégis szerencsés nő, hiszen lassacskán kialakul egy női közösség, amely segít neki abban, hogy hosszú küzdelem után kiverekedje magát az örökös áldozat szerepéből. Fontos momentuma ennek a kiemelkedésnek, hogy Celie úgy tudja visszaszerezni az önrendelkezést, hogy először a saját teste feletti irányítást veszi vissza, ráeszmél a saját testére, a folyamatos erőszak után felfedezi a szexualitását. Jellemző, hogy ezt a nagyon fontos első lépést egy nővel, egy leszbikus kapcsolatban teszi meg. Ez a felszabadulás lesz az első lépése annak, hogy Celie megszabaduljon a kiszolgáltatottságtól. Közben persze kiderül, hogy a toxikus és fertőző maszkulinitás, aminek így-úgy minden nő áldozata a közösségben, nem csupán a nőket, hanem a férfiakat is szenvedésben tartja. Walker főhősének durva, csiszolatlan megszólalása nem teszi könnyen befogadhatóvá a regényt, de annál hitelesebbé. Ez a beszédmód nem előzmény nélküli, hiszen Erskine Caldwell regényeinek elnyomott szereplői is hasonló módon hozták dermesztően közel az olvasóhoz a feketék szenvedéseit. A Bíborszín olyan regény, ami pontosan mutatja meg, hogy női közösségek ereje képes megváltoztatni emberi sorsokat, az egymást támogató nők felülkerekedhetnek az elnyomáson, kiszolgáltatottságon. Walker egyértelműen jelzi, hogy a szabadság, az önrendelkezés megszerzésének a legfontosabb útja a tanulás, illetve, hogy ez a folyamat sosem választható le a testi, szexuális felszabadulástól sem. Valóban fontos regény, és bár női regényként szokták aposztrofálni, szerintem rengeteg tanulságot hordoz a férfiaknak számára is. (Európa, 2018)
Gyakran előfordul, hogy úgy érzem, az általam olvasott könyvek különös párbeszédbe kezdenek egymással. Közvetlenül a Bíborszín után vettem kézbe a Cameron Post rossz nevelése című regényt, és megint azt éreztem, hogy dialógusban áll a két kötet egymással. Emily M. Danforth műve érdekes pillanatban jelent meg nálunk, hiszen egy televíziós műsorban éppen azt pedzegették, hogy a homoszexualitás gyógyítható lehetne-e. Ebből aztán érthetően igen nagy felháborodás lett, a regény pedig mintha válaszolna erre a felvetésre.
A főhős Cameron ugyanis a konzervatív családja döntése miatt a történet második felében egy speciális iskolában igyekszik ´kigyógyulni´ a hajlamaiból. Persze, mire idáig eljutunk, addigra már pontosan tudjuk, hogy egy ilyen vállalkozás mennyire lehet sikeres, hiszen végigkövetjük, hogyan eszmél rá a kamasz lány a saját szexualitására, és hogyan próbál az amerikai kisvárosban megküzdeni azzal, hogy egyáltalán nem úgy érez, ahogy azt a környezete elvárná tőle. Danforth Így jöttem-regényének ereje éppen abban áll, hogy a felismerés, a tagadás-titkolózás, kétségbeesés, önelfogadás, visszakozás, majd a környezetével való dacos szembeszállás stációin is végigkísérjük Cameront. Ott vagyunk az őrlődéseinél, így tudjuk, hogy homoszexualitása nem választás kérdése. Míg a Bíborszín azt sugallhatta talán, hogy a leszbikus szerelemnek lehet valami köze az elnyomáshoz, mintegy a férfiak agressziójára adott válasz, addig a Cameron Post rossz nevelése megmutatja, hogy ennek semmi köze sem a férfiakhoz, sem a családhoz, Cameron így született. Nagyon ritkán kapunk regénytől ilyen érzékeny betekintést egy ilyen érzékeny témába. Radclyffe Hall A magány kútja című regényének magyar kiadására például 90 évet kellett várnunk. Annak ellenére, hogy a történet mozgatórugója Cameron szexualitása mégsem állíthatjuk, hogy Danforth regénye leszbikus regény, sokkal inkább felnövéstörténet, amiben a kamasz szereplők próbálgatják a saját magukat, próbálgatják a barátságukat, az emberi kapcsolataikat, próbálgatják a határokat, és megpróbálják felfedezni, hogy kik is ők valójában. A regény hangulata nekem felidézte az egyik legkedvesebb hasonló olvasmányomat, Tore Renberg Szerettem másképp is című regényét, ami szinte éppen ugyanebben az időszakban, a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján játszódik, és egy hasonló élethelyzetet mesél el. A Cameron Post rossz nevelése nagyon erős atmoszférájú könyv, szerintem aki kamaszként bármilyen okból került lelki válságba (van-e olyan, akit elkerültek ezek a válságok?), pontosan érezni és érteni fogja ezt a regényt. (Athenaeum, 2019)
Általában a fikciós művek között, vagy azokkal párhuzamosan olvasni szoktam nem-fikciós könyveket is. Leggyakrabban történelmi témájú dolgokat, mint például most, amikor Müller Rolf az ÁVO és az ÁVH egykor rettegett első emberének, Péter Gábornak az életrajzát vettem a kezembe. Az ő alakját mindenki ismeri, aki látta A tanú című filmet, hiszen Virág elvtársat nem is leplezett módon róla mintázták.
Olyannyira jól sikerült mindez, hogy már Az erőszak neve: Péter Gábor című könyv borítójáról ránk néző véres kezű politikusról is azt gondolhatnánk, hogy az valójában Őze Lajos Virág elvtársként. A kötet vége felé egyébként Müller felidéz egy visszaemlékezőt, aki a nyolcvanas években a már idős Péter Gáborról éppen azt írta, hogy egyre jobban hasonlított a róla mintázott Virág elvtársra. A könyv végigkíséri a hírhedt politikus egész életpályáját, és a Horthy-korszak idején illegális kommunistaként egy elnyomó rendszer üldözöttje és áldozata volt, hogy aztán mindazt, amit elszenvedett, kamatostul és kíméletlenül adja vissza, akkor amikor hatalom kerül a kezébe. Péter Gábor pályafutása hideglelős lenyomata Magyarország történetének talán legsötétebb 20-25 évéről, és egyben borzasztó bizonyítéka annak, hogy a vakhit (a pártban, Sztálinban, Rákosiban) milyen pusztító dolgokra veheti rá az embereket. (Jaffa, 2017) A könyv olvasása közben jutott eszembe, hogy nem is olyan régen olvastam Földényi F. László szép esszéjében, Az eleven halál terei című könyvben, hogy az orosz lágerekről a legmegrázóbb beszámolókat Varlam Salamov írta. Kissé szégyelltem magam, mert meg kell mondjam, hogy én az író nevét korábban még sosem hallottam. Szerencsére a feleségem orosz szakon végzett az egyetemen, így volt kihez fordulnom segítségért, és nem csupán Salamovról tudtam meg fontos dolgokat, de kiderült, hogy a Kolima valójában a könyvespolcukon is ott lapul. Nos, Péter Gábor élete után még mélyebbre ástam magam a személyi kultusz, a diktatúra időszakának botrányába. Salamov megszakításokkal 17 évig élt a sztálini diktatúra börtöneiben, lágereiben. Második letartóztatása után került a kelet-szibérai Kolima folyó közelében létrehozott lágervilágba.
A kolimai történetek természetesen évtizedekig nem jelenhettek meg hazájában. Salamov rövid, dermesztő novellái a lágerek embertelen és mindenféle logikát, könyörületet nem ismerő életében vezet körbe minket. A történetek szereplő emberi méltóságuktól megfosztott roncsok, akiket ki tudja mi, talán a Salamov által többször is emlegetett utolsó érzés, a düh tartja életben. Nagyon megterhelő novellák ezek, ugyanakkor nagyon fontos szembesülni a legrettenetesebb történetekkel is. A Kolima örök figyelmeztető jel arra, hogy mire képes az ember, mennyi pokoli gonoszság lakozik bennünk, és hogy mi történik akkor, ha valaki visszaél a hatalmával, hová vezet, ha megszűnnek egy társadalomban az egyensúlyok, és az emberek képtelenné válnak arra, hogy megvédjék önmagukat az önkénytől. Péter Gábor élete és Salamov történetei is arra világítanak rá, hogy mindig igen sokan vannak, akik hajlandóak egy embertelen, pusztító hatalom fogaskerekei lenni, ugyanakkor azt is megtanulhatjuk, hogy minél nagyobb az önkény, annál abszurdabb okok elégségesek ahhoz, hogy bárkiből egyik pillanatról a másikra ellenség legyen. Ugyanakkor a Kolima a rengeteg szenvedés mellett is ad némi reményt, hogy még a legembertelenebb helyzetekben is váratlanul felcsillanhat a remény, és hogy túl lehet élni, még Szibériát, még Sztálint is, aprócska, de nagyon fontos fénysugár ez. (Szabad Tér -Európa, 1989)
Milyen is valóján a mohácsi busójárás? Dombai Laura megmutatja közelről
Milyen is valóján a mohácsi busójárás? Dombai Laura megmutatja közelről
Mivel február második fele az olvasmányok szempontjából elég nyomasztóra sikerült, ezért elhatároztam, hogy valami sokkal könnyedebb olvasnivalót keresek. Érdekes módon egy szomorú hír, a talán legjelentősebb kortárs költőnk Tandori Dezső halála vezetett el a vágyott vidámabb könyvhöz. Tandori egyik kedvenc szerzője volt Szép Ernő, magam is tőle, az ő írásaiból kaptam kedvet Szép verseihez, holott prózáját már korábban is szerettem. Szóval, Tandori halála miatt motoszkált bennem Szép Ernő, és eszembe jutott, hogy hosszú évekkel ezelőtt vásároltam egy kis kötetet tőle, benne egy hosszú idő után újra kiadott regényével és egy korábban könyvben soha meg nem jelent kisregényével, de aztán végül mindig félretettem, és mintegy adósság jutott eszembe időnként. Nem olyan adósságként persze, ami hóvégi hajnalokon riasztja fel az embert, hogy aztán a legközelebbi templomhoz csalogassa, és ott az adományperselybe dobott csengő forintokkal próbálja a Jóisten jóindulatát és közbenjárását megszerezni, hogy a hitelező még néhány napig feledje, hogy a fizetési határidő már itt kopogtat. Nem, ez inkább olyan adósság, amelyet váratlan jutalomosztás napján szinte büszkén egyenlít ki az ember. És bárcsak mindig ilyen adósságai lennének az embernek, mint a Hetedikbe jártam!
Szép Ernő a regényben egy rosszul elsült diákcsíny történetét meséli el. A pici híján végzetes következményekkel járó hecc szinte semmi kis sztori, Szép Ernőnek azonban annyi, de annyi mesélnivalója van a diákéletről, az osztálytársakról, a vidéki kisvárosról, a gimnáziumról, hogy egy novella terjedelmű történetből csak kikerekít, egy jó 200 oldalas regényt. Néha akár túlzásnak is érezhetnénk a történet kitérőit, de akkor nem kapnánk meg a gyakran meglepő, mindig nagyon találó, szellemes, elbűvölő humorú és minden szempontból pazar leírásait, jellemzéseit. A Hetedikbe jártam ráadásul komolyan mondom, hogy a magyar irodalom egyik legváratlanabb, szinte Salinger tollára való, zen buddhista zárlatával lep meg. A kötetben található Indiszkréció című kisregényben a Szép Ernőhöz legközelebb álló téma, a szerelem témája kerül elő. Az Indiszkréciót nagyon könnyed, szórakoztató történet. Ennyi nyomasztó olvasmány után úgy éreztem, nagyon is megérdemeltem. Márciusra már rengeteg izgalmas újdonság érkezik, lesz mit olvasni, addig Szép Ernővel búcsúzom: "Az élet álom, magamat ajállom!" (Noran Libro, 2010)
